"Olyan érzés volt, mintha egy nem létező, fiktív törzs lennénk"

E hét szerdán és csütörtökön, szeptember 22-23-án láthatjuk először a Tünet Együttes legújabb előadását, az Afterpartyt Szabó Réka rendezésében a Trafóban. Vele és az alkotók közül Szabó Veronikával és Szász Dániellel beszélgettünk belső határokról, komfortzónáink átlépéséről, a mókuskerékből kiszabadító Covidról, egy kísérleti évadról, üres utcákon próbákra igyekvésről, az önmagunk beleengedni tudásáról, a fáradság szülte valódiról, a segítségnyújtás social distence-t semmibe vevő közelségéről, a kapcsolódni tudásért vállalt szabályokról, a kávéról és a cigarettáról, az életből való igazolt hiányzásról, a pandémia mindent kérdésessé tevő bizonytalanságáról, az afterparty mással össze nem hasonlítható létezés-csodájáról, az önmagunknak megengedett természetes létezésünkről, a életbe magukat beleengedi merők kemény magjáról és az egymás előtt önmagunkat adó közelség felszabadító erejéről…

Amikor azt halljátok: belső határok, mi jut elsőre az eszetekbe? Avagy melyikőtöknek hol húzódnak meg a maga belső határai?

Réka: A hosszú évek alatt kialakultak azok a mintázatok, mechanizmusok, melyek többnyire meghatározzák, hogy az egyes helyzetekben milyen válaszokat, reakciókat adok a világ különböző megnyilvánulásaira. Azt hiszem, egyre világosabbá váltak és válnak azok a keretek, amelyek közé bebástyázódhattam. Amikor e jól bejáratott kereteket sikerül „áthágnom”, azt érzem, hogy sikerült átlépnem egy-egy ilyen belső határomon.

Számodra a belső határ átlépése egyfajta komfortzóna átlépés is?

Réka: Nyilván komfortzóna átlépést is jelent, hiszen azoknak a mechanizmusoknak a megtörése, kisiklatása, amelyek működtetnek, amelyek az identitásomat képezik, mindenképpen a komfortzónámból való kilépéssel is együtt jár.

A terv az volt, hogy kísérleti évadot hirdetünk, hiszen tudtuk, éreztük, hogy ez az évad megy a lecsóba. Ezért most „megtehetjük”, hogy egy éven át kísérletezgetve dolgozunk. Tehát mi úgy töltöttük ezt az elmúlt évadot – amivel szerintem eléggé egyedül is vagyunk -, hogy minden áldott nap összejöttünk itt, ebben a teremben a Jurányi első emeletén, és próbáltunk.

Vera: A művészet, az előadóművészet már önmagában is határátlépés nekem, hisz kihelyezed magad egy sérülékeny pozícióba. Minden egyes alkalommal saját magad teszed ki a színpadra, mikor ezt mégis megteszed, nagyon sokféle határon, alkotói rutinodon lépsz át közben. Megszoktam, hogy milyennek mutatom magam a színpadon, milyen eszközökkel élek, ám ha ezeket a jól bejáratott „határaimat” át tudom lépni, akkor olyan területekre is beengedem a nézőt, ahová eddig nem.

Dani: Nekem ezekről a belső határokról a kávé és a cigaretta jutott eszembe. A szokásaink. Ezek a belső határaink kicsit hasonlóak, mint a mesterségesen húzott országhatárok: vannak is, nincsenek is.
@Szokodi Bea

…ha már határ: a pandémia hullámai milyen határt jelentettek az életetekben?

Dani: A Covid jelentette határ kicsit olyan volt számomra, mintha kinyitott volna, annak ellenére, hogy bezárt minket. Hisz előtte a mindennapjainkat ez a folyamatos mókuskerék jelentette. Valaminek a kergetése, hajtása, amit egyszer csak nem lehetett tovább csinálni már… Ez a lezáró jellege segíthetett rálátni magadra, arra, hogy ki is vagy te. Ebben az értelemben fizikailag ugyan teljesen le- és bezárt, szellemi értelemben viszont mégis szabadságot adott sok mindenre, amikkel annakelőtte nem volt időd foglalkozni.

Réka: A pandémia első hullámát én is így éltem meg – számomra az a tavasz szuper volt! Iszonyatosan el voltam fáradva akkor, és abból a mókuskerékből az akkori leállás hihetetlen erővel szabadított fel. Lehetett igazoltan hiányozni az életből…

…még bennünk is megrendült valami, ahogy az egész világban is, a tekintetben, hogy van-e még értelme annak, amit mi, művészek csinálunk? Mire van, mire nincs lehetőségünk ilyenkor? Ilyen helyzetben kénytelen magának feltenni az ember a kérdést, hogy mi vagyok, mi lehetek még, ha nem előadóművész? – hisz lehet, hogy többé ezt nem is lehet majd csinálni… Eljátszottam én is a gondolattal, hogy ha nem színházat csinálunk, akkor vajon mit csinálunk majd?

…és a harmadik hullám alatt, a kijárási tilalom alatt is ezt érezted vajon?

Réka: Nekünk egy elég speciális évadunk volt a legutóbbi. Egyfajta „kísérleti” évad, amire mi nagyon tudatosan készültünk. Mert mi tudtuk, hogy ez lesz…

…persze, ti terjesztettétek el a világon a vírust, nem is Vuhan, nemde?

Dani: Igen, én voltam…!

Réka: Nem ebben az értelemben gondoltam… A terv az volt, hogy kísérleti évadot hirdetünk, hiszen tudtuk, éreztük, hogy ez az évad megy a lecsóba. Ezért most „megtehetjük”, hogy egy éven át kísérletezgetve dolgozunk. Tehát mi úgy töltöttük ezt az elmúlt évadot – amivel szerintem eléggé egyedül is vagyunk -, hogy minden áldott nap összejöttünk itt, ebben a teremben a Jurányi első emeletén, és próbáltunk. Minden egyes nap, megszakítás nélkül, gyakorlatilag a Covid teljes ideje alatt.
@Szokodi Bea

…ez az igazi, megszállott „betegség”, nem is a Covid…

Réka: Na, látod, ez egy igazi határátlépés volt!

Ez valamiféle terápiaként is működött a számotokra?

Vera: Igen. Az, hogy volt célja, „értelme” így a napoknak, az azért felbecsülhetetlen volt! Igazából milyen is lett volna, ha ez nincs? Ebből a szempontból ez a fajta kísérletezgetés könnyebbséget jelentett nekünk. Másoknak ehhez képest, pedig szintén előadóművészettel foglalkoznak, nem volt hova bemenniük próbálni. Ám ennek ellenére még bennünk is megrendült valami, ahogy az egész világban is, a tekintetben, hogy van-e még értelme annak, amit mi, művészek csinálunk? Mire van, mire nincs lehetőségünk ilyenkor? Ilyen helyzetben kénytelen magának feltenni az ember a kérdést, hogy mi vagyok, mi lehetek még, ha nem előadóművész? – hisz lehet, hogy többé ezt nem is lehet majd csinálni… Eljátszottam én is a gondolattal, hogy ha nem színházat csinálunk, akkor vajon mit csinálunk majd? Mire van most szükség? Mert lehet, hogy erre nincs is? Nem tudom… Szerintem egy kicsit minden megkérdőjeleződött!

Nagyon jellemző ránk, emberekre – manapság meg különösen, hogy valamiképp „előrébb” vagy „hátrébb” tartanak, vannak ahhoz képest, mint amit épp csinálnak -, de sosem ott, abban vannak, amit épp csinálnak. Valószínűleg a boldogság kulcsa lehetne ez a képesség…

Réka: Igen! Vagy legalábbis én nagyon eltávolodtam attól, ami eddig a normális hétköznapnak számított. Igazából még mindig nem fogtam fel, nem hiszem el, hogy nekünk jövő szerdán a Trafóban lesz bemutatónk, amin nézők fognak ülni!

…még addig annyi nap van, annyi minden történhet, akár el is maradhat…

Réka: Annyiféle bizonytalanság vett, vesz körül, a holnapig-sem-látunk-érzés okozta, hogy bennem fokozatosan kialakult valamiféle „távol tartása magamnak” a dolgoktól. Nem engedem, nem élem bele magam az eseményekbe, mert úgysem az, úgysem úgy lesz az, aminek átengedném, amibe beleengedném magam. És ez nem jó érzés…!
@Szokodi Bea

Ha jól értelek titeket, akkor mintha az Afterpartynak ez volna a kulcsa: hogyan vegyek erőt magamon, hogyan és honnan merítsek bátorságot magamnak mindezek ellenére ahhoz, hogy élni, kapcsolódni legyek képes, és önmagam teljesen érthető, emberi félelmeit, blokkjait meghaladni tudjam, át-, illetve beleengedni tudjam önmagam abba, ami körülvesz, vagy nem jól értem? – pláne akkor, amikor emberek milliárdjai centizgetik körülöttünk a social distance millimétereit.

Réka: Igen, szerintem igen.

Miért lehet fontos ez a fajta „beleengedni tudás” egy helyzetbe?

Dani: Ahhoz, hogy bármit meg tudj élni rendesen, ahhoz muszáj tudni beleengedni magad! Nagyon jellemző ránk, emberekre – manapság meg különösen, hogy valamiképp „előrébb” vagy „hátrébb” tartanak, vannak ahhoz képest, mint amit épp csinálnak -, de sosem ott, abban vannak, amit épp csinálnak. Valószínűleg a boldogság kulcsa lehetne ez a képesség…

Szép lassan egymás segítése, supportálása nagyon fontossá vált – hogyan tudok segíteni neked, hogy felszabadítsd eltemetett hangjaidat? Hogy merj énekelni? Hogyan tudok jól figyelni és reagálni rád? Mindez azért volt fontos, mert egy olyan szituációt teremtettünk már a próbára járással magával, ami teljesen eltért az akkori környezetünkétől. Gyakorlatilag a halott utcákon jöttünk nap mint nap, ugyanaz a csoport. Egymás számára is valószínűtlenek, szürreálisak voltunk, nem csak a szituáció kontextusához képest.

Vera: Beleengedni magunkat valamibe azt is jelenti, nem törődőm azzal, hogy mi lesz azután, ha én ezt megteszem. De hát a Covidban semmi sem úgy lesz, ahogy tervezzük, hiába hisszük azt, hogy tudjuk, mi lesz másnap, aztán azon a másnapon kiderül, hogy mégsem úgy van, úgy lesz, hanem totálisan másként! Az egyetlen túlélési stratégia az, hogy akkor és abba beleengedem magam, ami épp történik, történhet. Kénytelen vagy a jelenben maradni!

Réka: Tele vagyunk félelemmel, és emiatt abszolút távol lépünk a dolgoktól, dolgainktól. Mi szerződést kötöttünk arra, hogy ezt csináljuk, és gyakorlatilag egy nagyon szigorú szabályt vettünk magunkra a tekintetben is, hogy mi kivel találkozhatunk és kivel nem, azért, hogy a fertőzés kockázatát a lehető legkisebbre minimalizáljuk. Mert a mi munkánknak az a lényege, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz.

…ám ennek az volt az ára, hogy mindenki mástól viszont nagyon távol vagytok, lesztek…- megérte ez?

Vera: Szerintem igen, mert akikkel távolabb kerültünk emiatt egymástól, azokkal úgyse volt eddig se túl szoros a kapcsolatunk… Az, hogy mi a próbateremben találkozni tudtunk, az elég egyedülálló. Azért csináltuk, választottuk ezt, mert erre vágytunk!
@Szokodi Bea

Mi lehet az a valami, ami miatt ezt választottátok?

Dani: Igazából azt választottuk, hogy dolgozhassunk.

Vera: Azért ebben nyilván ott van az is, hogy ebből származik a megélhetésünk…

Dani: …és azért is – ahogy a Vera is mondta korábban -, hogy ne zökkenjek ki abból, hogy mi az én feladatom, hivatásom. Azért, hogy valamelyest önmagam tudjak maradni.

Réka: Érdekesen alakult ez a próbafolyamat, nem tudatos döntések sorozata alakította folyamatosan. Mi igazából azzal kezdtünk foglalkozni, hogy hangokat adunk, miközben mozgunk. Illetve mozgunk, és abból fakadnak hangjaink. Hogy ezek hogyan hatnak egymásra, hogyan tudnak a testünk és a hangszálaink szimbiózisban együttműködni.. Szép lassan egymás segítése, supportálása nagyon fontossá vált – hogyan tudok segíteni neked, hogy felszabadítsd eltemetett hangjaidat? Hogy merj énekelni? Hogyan tudok jól figyelni és reagálni rád? Mindez azért volt fontos, mert egy olyan szituációt teremtettünk már a próbára járással magával, ami teljesen eltért az akkori környezetünkétől. Gyakorlatilag a halott utcákon jöttünk nap mint nap, ugyanaz a csoport. Egymás számára is valószínűtlenek, szürreálisak voltunk, nem csak a szituáció kontextusához képest. Olyan érzés volt, mintha egy nem létező, fiktív törzs lennénk.

…ennek az egésznek csak közösségben van, lehet értelme, ereje. Mert mindig mutatni akarsz magadból valamit előadóként – ettől is iszonyatos kihívás az Afterparty. Mert egy egészen sajátos előadói attitűdöt kíván meg: ahol nem a magad valamiként való megmutatása, felmutatása a fontos, hanem hogy megmutass magadból valamit, amit eddig még nem. Hogy megengedd, hogy nézzenek, hogy felfedjél magadból valamit…

…ti meg „taperoljátok” egymást nap mint nap, mikor alkoholos kézfertőtlenítő, kesztyű és távolságtartás kell! Nonszensz…

Réka: Talán ezért is volt nekünk ez nagyon különleges élmény! Gyakorlatokat, feladatokat csináltunk a próbákon, ám ezek akkoriban tényleg úgy hatottak, mintha valamiféle rítusokat ismételgetnénk. Aztán az vált revelatívvá, hogy ezek a gyakorlatok kezdtek el önmagukon túl mutatni. Rájöttünk, hogy nem a gyakorlatok mélyén fogunk találni majd valami értelmet, hanem az maga, amivel foglalkozunk, már önmagában is mélységet képvisel, mert egy adott környezettől teljesen eltér a mintázataival. Ezért aztán az előadásunk önmagát hozta létre.

Egyébként milyen a jó afterparty?

Réka: Amikor már túl vagy azon, hogy erőből nyomd a táncot, mert túl vagy magán a „partyn”, és megengedheted magadnak, hogy olyan legyél, amilyen. A fáradságból valami valódi szülessen, ami nem biztos, hogy olyan attraktív, ám nem is fontos, hogy az legyen, mert a jó afterparty nem „kifelé” szól, nem?

…és ez, ha tényleg jó, autentikus, akkor legalább annyira fertőző is lehet…

Dani: …már lent van némelyeknek a ruhája, szétesett a frizurája, de ez már mind nem is számít, mert nem feltétlenül akarsz pozitív antrét kelteni…mert már a partyban összeolvadtatok, és már egy közösség vagytok.

Azt hinnénk, hogy a karanténban otthonról végzett kényelmes, mackónadrágos online munka, aztán kiderül, hogy otthon sem tudjuk magunkat elengedni… Amerikában antikváriumok hatalmasat kaszának azzal, hogy folyóméterre adnak különös gondossággal összeválogatott könyveket, hogy a monitorod mögötti háttered zoomolás közben kifogástalan műveltségedről tanúskodjon… A magunkról felmutatni akart kép távolságtartása…

Réka: Szerintem afterpartyzni csak közösségben lehet. Mert ennek az egésznek csak közösségben van, lehet értelme, ereje. Mert mindig mutatni akarsz magadból valamit előadóként – ettől is iszonyatos kihívás az Afterparty. Mert egy egészen sajátos előadói attitűdöt kíván meg: ahol nem a magad valamiként való megmutatása, felmutatása a fontos, hanem hogy megmutass magadból valamit, amit eddig még nem. Hogy megengedd, hogy nézzenek, hogy felfedjél magadból valamit, megmutass a nézőnek olyat, ahogyan nem tudod megnézni magad a tükörben.

Beleengedni magunkat valamibe azt is jelenti, nem törődőm azzal, hogy mi lesz azután, ha én ezt megteszem. De hát a Covidban semmi sem úgy lesz, ahogy tervezzük, hiába hisszük azt, hogy tudjuk, mi lesz másnap, aztán azon a másnapon kiderül, hogy mégsem úgy van, úgy lesz, hanem totálisan másként! Az egyetlen túlélési stratégia az, hogy akkor és abba beleengedem magam, ami épp történik, történhet. Kénytelen vagy a jelenben maradni!

Vera: Megengedni magadnak és a másiknak, hogy csupán csak nézzen téged. Sokszor volt, hogy nagyon akartuk, ráfeszültünk arra, hogy az a party milyen is legyen. Aztán persze szinte sosem lett olyan. Az afterpartyn viszont mégis mindenki képes volt együtt maradni! Mert az afterpartyn – annak a party részéhez képest tényleg együtt szeretnénk lenni.

Dani: Érdekes az afterpartyban, hogy nem marad ott rajta mindenki!

Vera: …csak a “kemény mag…”

Dani: …igen, egy mag, amelyről időközben lemorzsolódtak azok, akik nem is élveznék azt egyébként. De reméljük, hogy az Afterparty afterparty-ján valóban majd csak az a kemény mag marad!