"a mindannyiunkban ott lévő törékenységet, sérülékenységet ismerni, felvállalni, és jól szórakozni rajta!"

Holnap, november 17-én és december 3-án ismét látható lesz a Saját Drive c. előadás, Nemes Anna, Szentencki Zita, és Raubinek Lilla közös darabja a Jurányiházban. Hármójukkal beszélgettünk Euripidész klasszikussá vált négysorosáról, a seggreülésről, az esendőség szégyentelen megmutatásáról, eme megmutatási forma divatjáról, mesterkéltség vs. pőreség viszonyáról, a laptopnak sírva énekelt Rianáról, a magunk elé szándékosan odapakolt akadályokról, a két év alatt telítődő drive-ről, egy mindennel telepakolt hátizsákról, A kis gyufaárus lányról, a szerencsétlenkedni tudás összekovácsoló atmoszférájáról és egy közössen kihordott, majd közösen megszülető, eltemethetetlen igazságról…

Arról mi jut elsőre eszetekbe, hogy: „…sok alakja van az isteninek,/ sok nem reméltet is végre segít…” ?

Lili: Hogy csak még egyszer meg ne halljam ezt a két sort egy előadásban!

Merthogy?

Lili: Mert annyit hallottam már előadások végén, mert annyira szeretjük idézni a vaskos fajsúlyossága miatt…

Anna: Akaratunktól függetlenül van benne, nem véletlenül, de akárhogyan is, találó: belesűrűsödik ebbe az idézetbe az egész előadásunk is. Érzek benne egyfajta pozitív nihilizmust: bármi, bármikor megtörténhet, ez akármekkora közhely, mégiscsak így van.

Zita: Gimiben találkozhattam ezzel a két sorral először…

A ti előadásotokban, a Saját Driveban, mi az, ami megtörténhet?

Anna: Velem például az, hogy akármikor seggre eshetek, és valóban: seggre is estem többször!

©Szabó R. János

És milyen érzés volt, jólesett?

Anna: Vidám! Mert ez pont arról szól, mint maga az előadásunk is: a mindannyiunkban ott lévő törékenységet, sérülékenységet ismerni, felvállalni, és aztán jól szórakozni rajta. A hibáim, az elesettségeim, a bénázásaim, azok is mind én vagyok. Törekszel arra, hogy pontos, tökéletes légy, és nyilvánvalóan ez nem fog sikerülni, ám valami sokkal jobb sikerül helyette!…

Lili: Velem mindaz, ami a próbafolyamat alatt megtörtént és megtörténhetett, nem más, mint az egyéni és a közös potmétereinknek az állítgatása. Hol válnak közössé a saját, egyéni dolgaink, ha eggyé mixelünk három különböző életet, sorsot. Avagy mi az, amit össze lehet mixelni, és mi, mik azok, amiket képtelenség, mert fényévnyi távolságra vannak egymástól. Ez a fajta egymáshoz viszonyított önmagam, önmagunk pozícionálása volt talán számomra ebben az egészben a legfontosabb.

Zita: Számomra is nagyon fontos ennek a fajta törékenységnek a bevállalása, jólesik, hogy mindezekről nem valamin hanem a saját dolgainkon keresztül beszélünk.

Eddig mintha nem szerettük, nem akartuk volna vállalni ezt a fajta törékenységünket, avagy nem erről lehet szó?

Zita: Ez azért már egy ideje „divat”, ám az ebben a jó, hogy mindegyikünknél másként lesz „divat”, másként állunk hozzá.

Hogyan értsem, értsük: divat? Már csak azért is, nehogy valaki azt találja rásütni minderre, hogy nincsen mondanivalójuk, ezért a saját nyomorukat mutogatták nyakra-főre, ha kell, ha nem, ebből teremtve kényszerűen divatot!

Lilla: Azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb az, ami képes az emberek ingerküszöbét meghaladni, átütni… Ám ahhoz, hogy ilyen fajta, ekkora mértékű törékenységet ilyen módon ki tudj adni, meg tudj mutatni, ahhoz igen mélyen, elmélyülten kell tanulnod…

Anna: Inkább zsáner, egy bizonyos forma lett. Teljesen más helyzet, ha ezt a fajta esendőséget valaki tudomásul veszi, mint ha valaki újra előállítani és megmutatni meri: használni. Sokkal inkább gondolom ezt formanyelvnek, mintsem divatnak.

©Szabó R. János

Hogyan lehet mindezekhez jó megmutatási formát találni?

Anna: Kerestünk olyan felületeket, ahol ez a fajta esetlenség meg tud nyilvánulni. Ott van például a Beyoncé-táncunk – Lili közülünk az egyedüli profi táncos, mi nem -, ergo: ez is egy alkalom, egy felület, ahol törékenyek tudunk lenni, amit nyilván megsegítettünk a jelmezekkel, a kellékekkel, a szituációval is. Azaz: olyan helyzetekbe rakjuk bele magunkat, ahol előreláthatólag kudarcot fogunk vallani.

„Szándékosan” belekergetitek magatokat a kudarcba? Ez egyfajta eszköz arra, hogy így mutassatok meg magatokból a lehető legtöbbet?

Zita: Ez jó kérdés a bénázással kapcsolatban szerintem. Mert nem szándékunk a tudatos hibázni akarás. A Beyoncé esetében például inkább arról van szó, hogy visszanyúltunk valamihez, mert Annát kiskamasz korában ez a fajta mozgás foglalkoztatta. Tudtuk, hogy teljesen más minőségben és milyenségben fogunk táncolni, mint az eredeti klipben, nem célunk direkt rosszul csinálni, sőt koncentrálunk egyféle utánzásra, de ez nem akar és nem fog tudni kilépni abból ahogyan mi mozgunk.

Anna: Ez inkább arról szól, hogy az ember ült az ágyán, ölében a laptopjával, és elkezdte Beyoncé-nak érezni önmagát. Folytak a könnyeim, és hamisan, zokogva énekeltem Rihanná-t a laptopomnak, mert át tudtam érezni azt, ahogy több százezer ember előtt énekel arról, hogy megcsalta és elhagyta a pasija. Egyfelől senki nem látott, nem sírt velem együtt egy stadion, másfelől mégiscsak, érzelmileg igaz volt. Később elkezdett érdekelni ezeknek a helyzeteknek a jogossága. Pszeudo és egyúttal valódi volta annak, hogy kiállunk-e énekelni úgy, hogy nem vagyunk Rhianná-k, illetve táncolni úgy, hogy nem vagyunk Beyoncé-k.

Amikor Tesa ragasztószalaggal körberagasztod önmagad, az is mintha arról szólna, hogy te miként vagy képes önmagadat gáncsolni, akadályozni, nem?

Lili: Szerintem ez nagyon egyszerű mechanizmus: magam elé rakok egy akadályt…

Miért, nincs elég?

Lili: …de, szerintem nagyon sok van, de ez a fajta emberi törékenység csak akkor tud igazán megmutatkozni, ha magam elé állítok egy olyan célt, amiről tudván tudható, hogy kétesélyes, hogy vajon elérem-e? Vajon hátrafelé tudok-e menni annyi cuccal? Vajon Zita el tudja-e húzni azt a palástot?

Tényleg, Zita: te egy karácsonyi sláger alatt körbe-körbe egy hatalmas palástban, amin egyre csak gyűlnek és gyűlnek a tárgyak… Ez az ötlet honnan jött?

Zita: Egy nagy hátizsákkal járok, amibe mindig nagyon sok mindent belepakolok, főleg azért, mert nagyon sok mindent szeretnék belezsúfolni egy napba. Benne van a gépem, mert azt hiszem: lesz időm dolgozni, rakok be pár könyvet, mert az üres járatokban azt remélem, lesz időm olvasni – persze sem a könyveket, sem a gépet nem veszem a kezembe, hiába cipeltem el őket. Volt egy közös drive-unk, oda pakoltunk fel minden ötletet…

Lili: Nagyon sok mindennel próbálkoztunk… Például Solymáron a kertünkben a hátamon cipeltem Zitát majd fél órán keresztül, székeket raktunk rá, ergo ez egy igen összetett kérdés, hogy mi mindent is lehetne még cipelni… A palást egy hercegnői, fenséges attribútum, mégis hogy tud mindez akár a visszájára is fordulni…

Anna A Gyufaárus lányt is akartuk hozni, de az Istennek sem találtuk meg a módját, hogy hogyan lehetne. Pedig mindannyiunknak nagyon fontos meséje volt ez. Hogyan is lehet, hogy egy ennyire szomorú, tragikus történet a gyerekek kedvencévé válik mégis? Ahogy a Kincskereső kis ködmön nyolcadik oldalán is meghal a kislány, te meg mindezt kilenc-tíz éves fejjel olvasod… Sajnos a kis gyufaárus lányt nem sikerült beleszuszakolni az előadásba, pedig nagyon szerettük volna. Elképzeltem, hogy majd poroltóval le fogom fújni őt az előadásban meg ilyesmi, ám aztán a kis gyufaárus lányka csak egy karácsonyi zenébe sűrűsödve tudott beleépülni az előadásunkba.

©Szabó R. János

Az akadály, a cipelés és persze az előadásotok fényében mi jut elsőre eszetekbe erről az Euripidész kétsorosról: „…meglepetést az isten sokat ad;/és mire várunk, az sose jő el,/míg a sosemvártnak utat nyit a sors/ így ért a céljához íme ez is…”?

Zita: Szerintem ez jól summázza az előadásunk, vártunk valamit és ahelyett más jött és itt tulajdonképpen ezzel vetünk számot, itt a színpadon, ez egy fontos reflektív folyamat volt, két év beszélgetéseinek is a lenyomata ez az előadás.

…és egyfajta „temetés” is, ha jól értettem, nem?

Lili: …nehéz erre válaszolnom, mert már elértem oda, hogy ne is tudjam, mi az, amit várjak, mert annyira széles a lehetőségek tárháza…

Avagy mi az, amit össze lehet mixelni, és mi, mik azok, amiket képtelenség, mert fényévnyi távolságra vannak egymástól. Ez a fajta egymáshoz viszonyított önmagam, önmagunk pozícionálása volt talán számomra ebben az egészben a legfontosabb.

…de ez egyben akár nagyon felszabadítólag is hathat, nem?

Lili: „…a sosemvártnak utat nyit a sors…” – az túlzás, hogy sosem vártam, vágytam arra, hogy mindig ilyen baráti, már-már demokratikus, egyenrangú félként a másikra tekintő alkotómunkákban vehessek részt, mint amilyen ez az anyagunk is lett – ez az előadás mégis valami ajándékként létező számomra, pont ezek miatt.

Anna: Ezek a sorok az előadásra vonatkoztatva számomra azt is jelentik, milyen jó, hogy az egyén „gagyizásai, szerencsétlenkedései” esztétikai, közös élménnyé tudnak válni. Azaz: ebben az előadásban nem az a lényeg, hogy mi hogyan csetlünk-botlunk, hogy hogyan b@szunk ki magunkkal, és hogy ez mennyire vicces, hanem, hogy ebben mindenki meg tudja látni magát – ez az egész át tudott alakulni olyan minőséggé, ami élményt képes adni másoknak.