„…a színész egyben táncos is, pont úgy, ahogy valamilyen módon a táncos is színész” – interjú

Ma mutatja be a Miskolci Nemzeti Színház a Miskolci Balett két új koreográfiáját Nem én voltam címmel Kozma Attila rendezésében. A Tiltott ösvények-et, amelyet Garrett Smith koreografált a Nemzeti Táncszínházzal együttműködésben . Az előadások két táncosával, Harangozó Lilivel és Guido Di Vonával beszélgettünk titkokról, rejtelmes koreografálásról, a színészet és a táncművészet azonosságairól és egymásrautaltságáról, a mesterségbeli tudás megmutatásának öröméről, szabadságjogokról, a művészetről mint e jogok melletti kiállásról, az Olaszországtól Miskolcig tartó táncképzésről, a balettművészet fizikai erőlétet próbára tevő voltáról és a tánccal elbeszélhető teljességről…

• A titok, a titkok megleséséről elsőre mi jut eszetekbe?

• Lili: Az a kíváncsiság, a rejtély, az izgalom. És a felelősség, hogy ha megtudom, akkor  mit is kezdek vele…

• Guido: A titok az, amit valakinek biztos nem szabad megtudni, meglátni.

A Nem én voltam, amelyik Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyve nyomán beszél azokról az emberi viselkedési formákról,  amelyekben élünk, amelyekről tudjuk, hogy  nem jók, tudjuk, hogy miért tarthatatlanok, ám mégsem beszél, mégsem szeret beszélni róla egyikünk sem. Olyan a társadalmi berendezkedés, hogy ezeket a bűnöket inkább elfedjük, szándékosan titkoljuk, gondolván, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.

• …és milyen érzés, amikor te mégis megtudod, meglátod?

• Guido: …valami furcsa, sejtelmesen furcsa, tiltott, mert érzed, hogy ez valami olyasmi, amit nem lenne szabad látnod, nem szabadna róla beszélned!

• Számotokra a Tiltott ösvények-ben vagy a Nem én voltam-ban van több titok?

• Lili: Eddig számomra a Nem én voltam a rejtelmesebb, megfoghatatlanabb. A Tiltott ösvények egy jól körülhatárolható témát jár be, míg a Nem én voltam számomra  jóval tágabb térben mozgó előadás, már csak azért is, mert több aktuális témával is foglalkozik, amit nem könnyű a tánc nyelvén tolmácsolni. 

  ©Hajdufi Péter

• Mitől, mi miatt titokzatos?

• Guido: Mindkét előadásban más és más. A Tiltott ösvények, ami egy amerikai produkció, az emberi jogok tiszteletét helyezi a középpontba,  azért, mert vannak helyek a világon, ahol tilos nyilvánosan a tánc, tilos ez a fajta kontaktus nők és férfiak, nők és nők, férfiak és férfiak között. A törvény által tiltott miképp tud mégis megjelenni, például éppen e törvényi tiltás ellen kiálló koreográfiában? A Nem én voltam, amelyik Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyve nyomán beszél azokról az emberi viselkedési formákról,  amelyekben élünk, amelyekről tudjuk, hogy  nem jók, tudjuk, hogy miért tarthatatlanok, ám mégsem beszél, mégsem szeret beszélni róla egyikünk sem. Olyan a társadalmi berendezkedés, hogy ezeket a bűnöket inkább elfedjük, szándékosan titkoljuk, gondolván, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.

• Mit jelent számotokra, mikor maga a tánc a titok? Avagy mi az, amit egy titokból el lehet mondani a tánccal, és mi az, amit nem?

• Lili: Ez egy nehéz kérdés… bár azt hiszem, hogy szinte minden elmondható tánccal is, csupán nyilvánvalóan nehezebb, összetettebb kifejezni, mint szavakkal. Még akkor is, ha sokkal több mimika és „testmozgás” kell hozzá.

Előtte én még nem dolgoztam színházban, így kezdetben nehéz volt megszokni ezt a csapatot, ezt az egész színházi létet… Iskola mellett táncoltam, majd szabadúszóként, ezért addig nem dolgoztam olyan helyen, ahol produkció produkciót követett volna úgy, mint itt. Körülbelül egy év kellett hozzá, amíg teljesen beilleszkedtem, mindenkit megismertem.

• Guido: Mindamellett, amit Lili mondott, ami teljes mértékben igaz,  a tánc egyszersmind olyan is, amelynek a nyelve a legegyetemesebb, olyan, amelyet mindenki megért. Megértjük, hogy a táncával az alkotó, a koreográfus, a táncos mit szeretne elmondani. Mégis talán a táncra a leginkább igaz a művészeti ágak közül, hogy akár teljesen különböző, eltérő értelmet, jelentést, üzenetet láthat ugyanabban a mozdulatban az, aki táncolja, és az, aki őt nézi. Ez az, amitől a tánc  igazán lenyűgöző, csodálatos tud lenni.

• Melyikőtöknek mi volt az első, tánccal kapcsolatos élménye?

• Lili: Bár én azokra az éveimre nem emlékezhettem, de édesanyám mesélte, hogy a tévében néztem először lenyűgözve klasszikus balettet. Ezek után kezdhettem el ötévesen magán balett-tanárnál táncot tanulni. Ez is az első emlékem: néztem, és én is akartam csinálni.

• Guido: Amikor megszülettem,  a nővérem már táncolt Bolognában, ahol én is születtem. Ő hat évvel idősebb, mint én, így mindig elvittek a szüleim megnézni, hogy táncol a nővérem. Ezért aztán  már nagyon kicsi korom óta a táncot láttam közvetlenül magam körül. Sőt, édesanyám még csak várandós volt velem, így én már a hasában is  színházban voltam. Talán  ez lehetett, ami döntően meghatározta a tánchoz való kezdeti kapcsolódásomat. Aztán én is elkezdtem egy iskolában táncolni, ekkor öt-hat éves lehettem. Azt követően a bécsi balettakadémián tanultam tovább. Az ottani képzés sokkalta változatosabb, sokrétűbb, szélesebb spektrumú, mint Olaszországban. Az ott szerzett tánctudás a magyarországi viszonyokhoz jobban illik, hisz itt is a klasszikusoktól kezdve, az operán, operetten keresztül a teljesen modern kortárstáncig mindent lehet és kell is táncolnunk.

  ©Hajdufi Péter

• Melyikőtök mikor jött ide, Miskolcra?

• Lili: Ugyanakkor!

• Guido: Igen, ez már a negyedik évada mindkettőnknek itt.

• Emlékeztek, hogy mi volt négy éve az első közös munkátok a társulattal? 

• Lili: Ez az Álom luxus kivitelben volt.

• Guido: Emlékszem, nagyon sokat dolgoztunk vele!

• Lili: Előtte én még nem dolgoztam színházban, így kezdetben nehéz volt megszokni ezt a csapatot, ezt az egész színházi létet… Iskola mellett táncoltam, majd szabadúszóként, ezért addig nem dolgoztam olyan helyen, ahol produkció produkciót követett volna, úgy, mint itt. Körülbelül egy év kellett hozzá, amíg teljesen beilleszkedtem, mindenkit megismertem. Eléggé bátortalan kis újonc voltam itt még akkor, ahogy most visszaemlékszem.

…azt érzem, hogy a színész egyben táncos is, pont úgy, ahogy valamilyen módon a táncos is színész.  Természetesen egy táncos több, mélyebb ismerettel rendelkezik a mozgás és térhasználat terén. Viszont egy színész tehetséggel, tudással bír az érzelmek szavakkal, testbeszéddel való kifejezésében. Mindkét művészeti kifejezési forma eltérő dolgokat képest tanulni kölcsönösen egymástól. A színészeket a testbeszéd segíti, míg egy táncost a mimika mind nagyobb tökélyre fejlesztése viszi előrébb, hogy mind jobb előadóművésszé válhasson táncosként.

• Guido, a te választásod hogy esett épp a Miskolci Balettre?

• Guido: Bécsben volt egy tanárom,  Elek Zsolt mester, aki utolsó éves koromban jelezte, hogy menjek el a Győri Baletthez, ahol akkor épp próba táncot hirdettek, én épp munkát kerestem. Végül is ott Győrben egy szülési szabadságra menő táncosnő helyére nőt kerestek, ám az ott rendező koreográfus hívta fel a figyelmemet a Miskolci Balett- és Tánckarra, így kerültem  végül ide, Miskolcra.

• Hogy érzitek magatok itt, milyen ebben a csapatban dolgozni?

• Guido: Nagyon nehéz, de igazából ez az, amit mindig is szerettem volna.

• Lili: Rengeteget dolgozunk, szinte itt élünk bent a próbatermekben. A premierek után is vannak feladatok, de nem is szabad egy táncos testének, szervezetének akár egy-két napra sem leállnia!

  ©Hajdufi Péter

• Mik azok a lényeges eltérések, melyek megkülönböztetnek egy színpadra álló színészt egy ugyancsak színpadra lépő táncostól?

• Lili: Az ő tudásuk legnagyobb része a fejükben van, hisz három órányi szöveget kell készenlétben tartaniuk, mi pedig olyan monumentális mozdulatokat játszunk, mutatunk be, amely az egész testünket, szervezetünket egyszerre veszi igénybe. Ehhez azért hozzátartozik persze az is, hogy nekünk is meg kell tudnunk jegyezni három órányi tánclépést. Mindkettő hatalmas feladat, nem is tudom, nem is igazán lehet összehasonlítani… Nem tudom, melyik a nehezebb?!

• Guido: Magam sem tudom, melyik a nehezebb, mégis azt érzem, hogy a színész egyben táncos is, pont úgy, ahogy valamilyen módon a táncos is színész. Természetesen egy táncos több, mélyebb ismerettel rendelkezik mozgás és térhasználat terén. Viszont egy színész tehetséggel, tudással bír az érzelmek szavakkal, testbeszéddel való kifejezésében. Mindkét művészeti kifejezési forma eltérő dolgokat képest tanulni kölcsönösen egymástól. A színészeket a testbeszéd segíti, míg egy táncost a mimika mind nagyobb tökélyre fejlesztése viszi előrébb, hogy mind jobb előadóművésszé válhasson táncosként.   Tulajdonképpen ez a két hivatás egymásból építkezik – olyan két művészeti kifejezésforma e kettő, amelyik szükségképpen egymásból építkezik.   

…a tánc egyszersmind olyan is, amelynek a nyelve a legegyetemesebb, olyan, amelyet mindenki megért. Megértjük, hogy a táncával az alkotó, a koreográfus, a táncos mit szeretne elmondani. Mégis talán a táncra a leginkább igaz a művészeti ágak közül, hogy akár teljesen különböző, eltérő értelmet, jelentést, üzenetet láthat ugyanabban a mozdulatban az, aki táncolja, és az, aki őt nézi.    

• A Tiltott ösvények-ben, illetve a Nem én voltam-ban szerintetek mi az, ami embert próbálóan nehéz, és mi az, ami miatt ennek ellenére mégis örömmel, jó érzéssel töltenek el az előadás próbái? 

• Lili: Leginkább szakmailag azért tölt el örömmel, mert táncolhatunk! Az, hogy mi táncosként most ilyen nehéz darabot csinálunk – ez az, amire vártunk, ezért a pillanatért tanultunk. Élvezzük a feladatot, és ez örömmel tölt el! Saját komfortzónáinkból lépünk ki ezekben a munkákban sokszor, szerintem ezért is várjuk és szeretjük ez a két darabot.

• Guido: Mindkét előadás igazi kihívás a színpadon. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon összetett, fajsúlyos koncepció, üzenet születhet és mutatkozhat meg majd ezekben az előadásokban.

• Lili: Mindkét előadásban mindnyájan játszunk, és mindkettőben van olyan jelenet, ahol mindannyiunk egyszerre ott van a színpadon. Ez is egy olyan szakmai pillanat, amely egyben a csapatot is összekovácsolni képes mozzanata e két darabnak, amit jó megmutatni a színpadon.

Csatádi Gábor