Kurt Vonnegut: Még a halandók alszanak 1. rész Pótszékfoglaló

Ha Fred Hackleman és a karácsony elkerülhették volna egymást, örömest meg is teszik. Hackleman agglegény volt, a városi lap főszerkesztője, az újságírás zsenije.Három rettenetes esztendőn keresztül riporterkedtem mellette. Ha szabad hasonlattal élnem, Hacklemanben és a karácsony szellemiségében körülbelül annyi közös lehetett, mint egy falusi kandúrban és az Országos Madárvédelmi Társaságban.Egyebekben is falusi kandúrra emlékeztetett. Magányos volt, látszólag lusta és önelégült, de ismerte a szakma minden csínját-bínját, elméje oly veszedelmesen
gyors és éles, akár a macskák karma.Amikor nála dolgoztam, negyvenes éveinek közepén járt. Nyilvánvalóan semmit sem jelentett számára a karácsony ünnepe, de megvetette a kormányzatot, a házasságot, az üzleti életet és a hazafiságot is, gyakorlatilag mindazt, amit mások értéknek tekintettek és tiszteltek. Tudomásom szerint négy dolgot becsült. A magvas vezércikket, a jó helyesírást, a pontos fogalmazást és a gyorsaságot, ha az emberiség ostobaságának újabb példáját kellett hírül adni.Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor karácsonykor sugárzott róla – perszecsak módjával – valami öröm- és jóin dulatféle. A véletlen műve lehetett. És emlékszem egy másik karácsonyra, amikor addig piszkált egy szerkesztőlányt,amíg meg nem ríkatta. Hackleman azért orrolt meg rá, mert a szerkesztőlány nem elég pontosan fejezte ki magát. Cikke arról szólt, hogy tehervonat gázolt el egy féfit, aki ettől, úgymond, „távozott”.
– Fogta magát, feltápászkodott, és vigyorogva leporolta a ruháját? Aztán folytatta útját, mintha mi sem történt volna, leszámítva, hogy apró nézeteltérése támadt a mozdonnyal? – faggatózott Hackleman.
– Nem tápászkodott fel. – A szerkesztőlány az ajkát harapdálta. – Meghalt, és…
– Hát akkor miért nem azt írta? Hogy meghalt. Keresztülment rajta egy gyengéd mozdony, ötvennyolc jól megrakott tehervagon, továbbá a személyzeti kocsi. Ebbe belehalt. Ha ezt közöljük olvasóinkkal, nyugodtak lehetünk, hogy nem keveredünk ellentmondásba. Príma tájékoztatás: egy férfi meghalt. Vagy netán felszállt a Mennyországba? Oda távozott?
– Azt én nem tudhatom.
– Pedig a maga meséjéből az derül ki, hogy van róla tudomásunk. Mi állt abban a hírügynökségi jelentésben? Hogy megbízható források szerint a férfiú már a Mennyországban tartózkodik? Vagy éppen oda tart? Beszélt a halott ember papjával? Volt-e az illetőnek akár egy szemernyi esélye, hogy beeresszék oda?A lány könnyekben tört ki.
– Igenis, remélem, hogy odafönt van – kiáltotta dühösen. – Igen, megpróbáltam kifejezésre juttatni, hogy remélem, a Mennyeknek országába került! És egyáltalán nem bánom, hogy ezt írtam! – A lány kifújta az orrát, majd elsomfordált. Az ajtónál még megtorpant, visszafordult, és Hacklemanre meredt.
– Ha nem tudná, karácsony van! – hüppögte, majd örökre elhagyta a szerkesztőséget és a sajtó világát.
– Miféle karácsony? – Hackleman láthatólag megdöbbent. – Körbenézett a szobában, hátha akad valaki, aki lefordítja neki ezt az ismeretlen szót. – Karácsony! – A falinaptárhoz ment, ujjait végigfuttatta a számokon. A huszonötödikénél megállt. – Ahá! Ez lehet az! Pirossal nyomtatták.
De a Hacklemannel töltött karácsonyok közül az utolsó a legemlékezetesebb.Azokban a napokban nagyszabású bűntény történt. Hackleman a rablást büszke vidámsággal a leghírhedtebb gaztettnek nyilvánította a város történetében.
December elseje lehetett. Hackleman a reggeli postáját böngészte.
– Az istenit neki, rövid életünk során mennyi dicsőségben lehet részünk? – Odahívott az asztalához. – Nem igazság, hogy kizárólag a vezetés élvezhesse azt a megbecsülést, amely szerkesztőségünkre záporoz. Magukat illetné az összes dicsőség, mert keményen megdolgoznak érte.
– Nagyon kedves, hogy így vélekedik – feszengtem.
– Nos hát! Fizetésemelést érdemelne. De még mekkorát! Azt nem kap. Viszont ezennel kinevezem a helyettesemmé.
– Helyettes főszerkesztő leszek?
– Annál sokkal több. Fiacskám, mától kezdve maga az idei Karácsonyi Díszkivilágítási Bajnokság helyettes médiafelelőse. Fogadok, azt feltételezte, gőzöm sincs odaadó és ragyogó munkájáról, amit a lap érdekében végez. Ugye, ugye?
– Megrázta a kezem. – Van róla gőzöm. Szívből gratulálok.
– Köszönöm. Mi lenne a dolgom?
– A főnökök azért halnak meg időnap előtt, mert nem képesek leosztani a hatáskörüket. Húsz évvel meghosszabbodott az életem, ugyanis e perctől magára ruhá-
zom összes médiafelelősi feladatomat, holott a Kereskedelmi Kamara csak az imént nevezett ki ezen posztra. A lehetőségek kapuja szélesre tárul maga előtt. Hamédiafelelősi megbízatása alatt az idei Karácsonyi Díszkivilágítási Bajnokság lesz minden idők leghatalmasabb és legragyogóbb bajnoksága, a felső határ a csillagos ég. Az újságírás legmagasabb csúcsaira hághat. Ki merné kétségbe vonni, hogy maga lesz az Országos Mazsola Napok következő médiafelelőse?
– Attól tartok, a díszkivilágítás művészetében nem vagyok kellőképpen járatos.
– Hát aztán! – vágta rá Hackleman. – A versenyzők színes villanyégőket aggatnakházaik homlokzatára. Az győz, akinek a legsebesebben pörög a villanyórája. Magához máris eljött a Jézuska.Kötelességtudó helyettes médiafelelősként végigbogarásztam az esemény történelmét. Megtudtam, hogy 1938 óta minden évben megrendezik, csupán a háború idején maradt el a bajnokság. A hajdani legelső győztes kétemeletnyi magas Télapóval vitte el a pálmát. A Télapó kontúrjait színes izzókkal ábrázolta. A következő idény nyertese keményfából két hatalmas kolompot faragott. Felakasztotta őket az ereszére. A kolompok ide-oda billentek, közben a bokrok közé rejtett hangszóróból zengett a harangszó.És ez így ment évről évre. A győztesek rendre különb dolgot eszeltek ki elődeiknél. Egy ponton túl már csak annak a versenyzőnek lehetett mákszemnyi esélye az első helyezésre, aki elektromérnököt alkalmazott. Szenteste a Városi Villamos Művek minden berendezése veszedelmesen túlterhelődött. Ugyanis ezen a napon hirdették ki az eredményt.Fentebb már említettem, hogy Hackleman teljes mértékben ki akart maradni a vetélkedőből. Csakhogy szerencsétlenségére a laptulajdonost éppen akkor választották meg a Kereskedelmi Kamara elnökének. Nagyon zokon vette, hogy egyik alkalmazottja semmibe veszi a város iránti kötelességeit.A laptulajdonos ritkán kereste fel a szerkesztőséget, de látogatásai mindig emlékezetesek maradtak. Kiváltképp nevezetessé vált az az eset, amikor karácsony előtt két héttel megjelent az irodában, hogy Hacklemant kioktassa társadalmi szerepének kettős természetéről.
– Hackleman! – kezdte. – Lapunk munkatársai újságírók, egyszersmind azonban tevékeny polgárok is.
– De hát eljárok szavazni. Befizetem az adómat – felelte Hackleman.
– Édeskevés, Hackleman! – zsémbelt a laptulajdonos. – Maga tíz éve főszerkesztő. És tíz éve minden társadalmi kötelezettség alól kibújik, pedig tisztségének ez is velejárója. Maga folyton sumákol. Rásózza a feladatot az első riporterre, aki a szeme elé kerül. – Ujjával rám mutatott. – Hackleman! Maga arcul csapta városunk
lakóit. Zöldfülű kölkökre bízza, amit minden polgár hatalmas megtiszteltetésnek tekintene.
– Nincs nekem erre időm! – duzzogott Hackleman.
– Hát legyen rá ideje! Senki nem kérte magától, hogy napi tizennyolc órát töltsöna hivatalban. Ez a maga találmánya. Semmi szükség nincs rá. Olykor-olykor menjenembertársai közé, Hackleman! Különösen ilyentájt. Ha nem tudná, ember, közeleg a karácsony! Vállalja, hogy részt vesz a díszkivilágítási bajnokság…
– Számomra nincs karácsony! – vágott a laptulajdonos szavába Hackleman. – Nem vagyok hívő. Családom sincs. A rumpuncstól gyomorégést kapok. Pokolba akarácsonnyal!
– Pokolba a karácsonnyal? – A laptulajdonos nem akart hinni a fülének. Szavai üresen kongtak, hangja berekedt.
– Pokolba, bizony!
– Hackleman! Utasítom, hogy vegyen részt az idei bajnokságban. Utasítom, hogy érezze át a karácsonyt. Jót fog tenni magának.
– Felmondok! – közölte a főszerkesztő. – Ez viszont aligha tesz jót magának.
Ebben Hacklemannek igaza volt. A városi lap számára nagy baj lett volna, ha felmond. Kész katasztrófa. Sok szempontból ő maga volt az újság. A felmondást mégsem követte sírás és fogaknak csikorgatása. A szerkesztőség szobáiban mindenki nyugodt maradt. Türelmesen vártak. Hackleman ugyanis már nem előszörmondott fel. Csakhogy huszonnégy óránál tovább soha nem bírta ki a lapja nélkül.Az újság volt az élete. Felmondását körülbelül annyira lehetett komolyan venni, mint ha a pisztráng közölné, hogy unja a hegyi patakot, mostantól inkább eladó
lesz egy vegyesboltban.Hackleman megdöntötte saját távolmaradási csúcsát. Felmondásától számítva huszonhét óra telt el, mire mogorván újra az asztalához ült. Enyhén be volt csípve.Senkinek nem nézett a szemébe.
Amikor lábujjhegyen és illedelmesen elosontam mellette, mormogott valamit.
– Elnézést, nem értettem.
– Mondom, boldog karácsonyt!
– Magának is!
– Uram! – fordult felém. – Nincs messze az idő, ugyebár, és az a fehér szakállú húgyagyú végigcsilingel a háztetőinken, hogy mindenkinek ajándékot osztogasson.
– Nincs messze.
– Aki kicsiny kis rénszarvasát ostorral veri, bármire képes.
– Úgyszólván.
– Hozzon képbe, fiam! Mi a rosseb ez a rohadék bajnokság?
A díszkivilágítási bajnokság megszervezésére kijelölt bizottság egyetlen szalma szálat sem tett keresztbe, mert fejnehéz volt. Csupa fontos és elfoglalt nevezetesség kapott helyet benne. A polgármester. A legnagyobb üzem elnöke. Az Ingatlantanács első embere. Hackleman segítője maradtam. Rajtunk kívül a Kereskedelmi Kamara pelyhes állú ifjoncai vettek részt a kulimunkában.Minden éjjel kilátogattunk a versenyzőkhöz. Több ezren neveztek. Úgy terveztük,hogy összeállítunk egy húszas listát a legjobb pályázatokból. A bizottság Szenteste majd kiválaszthatja közülük a győztest. A kamarai lótifutikra hárult a város déli felének bejárása. Hackleman és én észak felderítésére indultunk.Akár kellemes is lehetett volna. Az időjárás kegyeibe fogadott bennünket. Hideg volt, de inkább friss, mint metsző. A bársonyfekete égboltról keményen, fényesen és szigorúan ragyogtak le ránk a csillagok. Az utcákról eltakarították a havat, de a háztetőket és a kerteket fehér lepel fedte. Az egész kerek világ puhának és tisztának tűnt. Autónkban szólt a rádió. Karácsonyi énekeket hallgattunk.És mégsem volt kellemes, mert Hacklemannek be nem állt a szája. Keserű szavakkal csepülte a karácsonyt.Egy alkalommal például elmerülten hallgattam, amint a gyermekkórus a Csendes éjt adta elő. Eleven és bűnös ember létemre egyenesen a Mennyországban éreztem magam. Hackleman hirtelen elcsavarta a rádió gombját. Dzsesszzenekar csörömpölése töltötte be az utasteret.
– Ezt miért csinálta? – kérdeztem.
– Elkoptatják – felelte durcásan Hackleman. – Már nyolcadszor megy. A karácsony éppúgy árucikk, mint a cigaretta. Reklámozni kell. Sulykolják, szajkózzák,hajtogatják. És mindig ugyanazt. A könyökömön jön ki a karácsony.Nem reklámozzák. Egyszerűen csak örülnek neki.
– De reklámozzák. Valami nagyáruház hirdetése lehet.Visszaforgattam az állomáskeresőt. Megtaláltam a gyermekkórust.
– Ha nincs ellenére, szeretném ezt a muzsikát végighallgatni. Utána kereshet másik adót.Álmooód áldooótt legyen, csilingelték az apró, kedves kis kóristák. Hirtelen megszólalt a bemondó. „Tizenöt perces karácsonyi slágercsokrunk támogatója aBullard Fivérek Nagyáruháza, amely vasárnap kivételével minden este tíz óráig nyiva tart. Ne halogassa karácsonyi bevásárlását! Ne várjon vele az utolsó pillanatig.Kerülje el a tolongást!”
– Na látja! – kiáltotta diadalittasan Hackleman.
– Nem ez a lényeg. Az a legfontosabb, hogy a Megváltó karácsonykor született.
– Ebben is téved – közölte Hackleman. – Senki sem tudja, mikor jött a világra. A bibliában egyetlen szó sem utal a dátumra. Egyetlen betű sem.
– Szentírási kérdésekben maga lenne az utolsó, akinek a szakvéleményét kikérném – heveskedtem.
– Kívülről fújom az egészet. Gyerekkoromban bemagoltam – jegyezte meg Hackleman. – Minden este új verset kellett megtanulnom. Szóról szóra. Ha csak egyhibát is ejtettem, Isten a tanúm, az öregem agyba-főbe vert.
– Agyba–főbe? – Megdöbbentem, mert váratlanul ért a dolog. Hackleman varázsa nem kis részben éppen abban rejlett, hogy soha nem nyílt meg. Soha el nemárulta, mi minden történt vele hajdanán, mit csinál és mit gondol, ha éppen nem a szerkesztőségben dolgozik. Most viszont megtört a jég. Szóba hozta a gyerekkorát.Érzelmet mutatott, mélyebbet, mint szokásos ingerültsége és cinizmusa.
– Tíz éven keresztül egyetlenegyszer sem hiányoztam a Vasárnapi Iskolából –
mondta. – Hóban, fagyban, nyári hőségben, betegen vagy egészségesen, tök mindegy volt. Mennem kellett.
– Bigottan hitt az Igében?
– Rettegtem az öregem nadrágszíjától.
– Él még az… édesapja?
– Fogalmam sincs – felelte közömbösen. – Tizenöt éves koromban megszöktem hazulról. Azóta sem jártam otthon.
– És az édesanyja?
– Meghalt, amikor egyéves voltam.
– Sajnálom.
– Ki a frász kérte, hogy sajnálkozzon?
Éppen az aznapra betervezett utolsó cím elé kanyarodtunk. Lazacrózsaszínű udvarház előtt álltunk meg. Lándzsás kerítés, itt-ott öntöttvas flamingók, öt külön televízióantenna. Az építészeti szörnyszülött a spanyolos stílus leggiccsesebb elemeit elektronikával és újgazdag ízléstelenséggel elegyítette. Odabent hagyományos
lámpák égtek, de a ház külsején nem látszott semmiféle díszkivilágítás.Bekopogtunk, hogy kiderítsük, jó helyen járunk-e. Komornyik nyitott kaput. Biztosított róla bennünket, hogy az épület túloldalán elkészült a díszkivilágítás, de csakisa gazdája engedélyével kapcsolhatja föl.Pillanatokon belül előkerült a gazda. Kövér volt és szőrös. Két felső metszőfogaelőreállt. Úgy nézett ki, mint egy bíbor háziköntösbe öltöztetett hörcsög.
– Mr. Fleetwood. Uram… Ezek az urak itt…
A gazda egyetlen kézlegyintésére a komornyik elhallgatott.
– Hogy van mindig, Hackleman? Látogatáshoz kicsit késő az időpont, de régi barátok előtt ajtóm mindig nyitva áll.
– Gribbon! – hitetlenkedett Hackleman. – Leu Gribbon! Mióta lakik itt?
– Már nem úgy hívnak, Hackleman. A nevem Fleetwood. J. Sprague Fleetwood.És tiszta vagyok, mint a ma született bárány. Amikor utoljára találkoztunk, történt
ez meg az, de ma nem szolgálhatok ilyesmivel. Egy éve szabadultam. Szerényen és csendesen éldegélek.
– Veszett Kutya Gribbon már egy éve kinn van! És nem is hallottam róla! – Hackleman döbbenten rám meredt.
– Ne engem hibáztasson. Hozzám az Iskolaszék tartozik meg a tűzesetek.
– Megfizettem a társadalomnak a tartozásomat – jelentette ki Gribbon.
A főúri módon berendezett nappali bejáratát eredeti középkori lovagi páncélőrizte. Hackleman le-fel húzogatta a sisakrostélyt.
– Innen nézve nem úgy tűnik, Gribbon, hogy megfizette volna a tartozását. Dolláronként legföljebb ha két centet térített vissza az adósságából.
– Befektettem. Teljesen törvényesen. A tőzsdén.
– Vajon a brókere mivel moshatta le a pénzéről a vért, Gribbon? Hogy ismerte fel a címleteket?
– Nézze, Hackleman! Ha vendégszeretetemmel visszaélve durva hangot üt meg,kidobatom magát. Mit akar?
– Látni óhajtják a díszkivilágítást, uram – emlékeztetett jövetelünk céljára a komornyik.
Hackleman is szerencsétlenkedve elmotyogta, mi járatban vagyunk.
– Így állunk. Egy rohadék bizottságtól jöttünk.
– Hogyhogy? Azt hittem, Szenteste lesz a bírálat – magyarázta Gribbon. – Addig nem is akartam felkapcsolni. Szép meglepetésnek szántam. Hogy örömet szerezzek a közösségnek.
– Mit szerelt fel? Ciángázfejlesztőt?
– Hát most jól figyeljen, maga okostojás! – hetvenkedett Gribbon. – Ma éjjelmaga is meggyőződhet róla, milyen polgára ennek a városnak J. Sprague Fleetwood.