J. Sprague Fleetwood, azelőtt Veszett Kutya Gribbon hólepte udvarának furcsa világát képlékeny formák és kékes árnyak népesítették be. Éjfélre járt. Hackleman és én a lábunkat a talajhoz verdestük, lehelgettük a kezünket, hogy meg ne fagyjunk. Maga Gribbon három szolgájával ide-oda futkosott a kertben. Elektromos vezetékeket feszítettekki,ráhurkolták őket a szobornak látszó figurákra, csavarhúzókkal és olajos kannákkal matattak a sötétben.Gribbon felszólított bennünket, hogy távolról figyeljünk, mert az összhatást csak úgy értékelhetjük, ha minden elkészült, és kezdődhet a műsor. Nem tudhattuk, mit fogunk látni, de a komornyik máris komoly hatást gyakorolt ránk. Irdatlan meteorológiai léggömböt töltött fel egy gáztartályból. A léggömb méltóságteljesen emelkedni kezdett, de kábel rögzítette, nehogy elszabaduljon. A komornyik kezelte a kábeldob csörlőjét.
– Minek a léggömb? – suttogtam.
– Isten végső útmutatását hozza majd le nekünk – felelte Hackleman.
– És miért ült a pasas?
– Egy darabig az övé volt a városban a tiltott lottójáték. Más is szerette volna megkaparintani. Legalább húsz embert tett el láb alól, hogy megtarthassa a boltját. Adókihágás miatt húzott le öt évet.
– Fények rendben? – bömbölt Gribbon. A teraszon állt, karját felemelte, mint egy
karmester. Csoda vezénylésére készült.
– Fények rendben – kurjantott egy hang a bokrok közül.
– Hang rendben?
– Hang rendben, uram!
– Hőlégballon rendben?
– Hőlégballon a magasban, uram!
– Hadd menjen! – rikoltotta Gribbon.
A fák tetejéről démonok sikoltoztak. Új napok robbantak. Hackleman és én a földre kuporodtunk. Karunkkal ösztönösen eltakartuk az arcunkat. Lassan, rettegve mertük csak kinyitni a szemünket. Életnagyságú betlehemi jele- net tárult elénk. Csiricsáré színekben pompázott, fényei vakítottak. Körös-körül hangszórók üvöltöztek, szinte kilyukadt a dobhártyánk a karácsonyi kórusok fülsi- ketítő egyvelegétől. Mindenfelé gipsztehenek és -juhok ácsorogtak. Ide-oda mozgatták a fejüket. Közben a pásztorok jobb keze felemelkedett és lehanyatlott, akár a vasúti sorompó. Gépiesen rángatózva az ég felé böködtek. Szűz Mária és József kedvesen lenéztek a jászolban fekvő gyermekre, miközben
robotangyalok verdestek a szárnyaikkal. Robot napkeleti bölcsek térdben meghajolva ütemesen hódoltak, mint a dugattyúk.
– Nézze! – Hackleman túlüvöltötte az őrült zenebonát. Ő is abba az irányba mutatott, ahová a pásztorok, és amerre a hőlégballon eltűnt a magasban. Odafent, Veszett Kutya Gribbon lazacrózsaszínű kastélya fölött hőlégballonra
erősített karácsonyi Mennyország bukkant elő. Betlehem csillaga ragyogta be. Hirtelen újra szuroksötét lett. A kert elnémult. Megkukultam. Hackleman bár- gyún bámult felfelé, ahol az imént még a csillag tündökölt. Ő sem tudott megszólalni.
Gribbon felénk ügetett.
– Akad párja a városban? – zihálta büszkén.
– Nem akad párja – felelte mogorván Hackleman.
– Gondolja, hogy nyerek?
– Gondolom. Hacsak valaki nem robbant atombombát, amelynek rénszarvas alakú a felhője.
– Messze földről eljön majd a sok nép, hogy megnézhesse. Csak írja meg az
újságjában, hogy kövessék a csillagot.
– Nézze, Gribbon! Ugye tudja, hogy a győztes nem kap egy lyukas garast sem?
Csak egy tetves oklevelet. Jó, ha megér egy dollárt.
Gribbon sértődöttnek tűnt.
– Természetesen tudom, Hackleman. Csakis a közösség érdekét szolgálom. Hackleman rám mordult.
– Gyerünk, kölyök, mára végeztünk.
Igazi áttörés volt. Megtaláltuk a biztos győztest, ráadásul egy héttel a döntés napja előtt. Ebből pedig az következett, hogy a bírák és segítőik, például én, szeretteink körében tölthettük szinte a teljes karácsonyestét. Nem kellett órákig kocsikáznunk ide-oda a városban, hogy eldöntsük: a húsz, közel egyformán kiváló pályázó közül ki vigye el a pálmát. Más dolgunk mostantól kezdve nincs is, mint hogy odahajtsunk Gribbon palotájához, megvakíttassuk és megsüketíttessük magunkat, kezet rázzunk vele, és átadjuk az oklevelet. Utána már mehetünk is haza, feldí-
szítjük a karácsonyfát, alátesszük az ajándékokat, és bevedeljük a rumpuncsot. Miközben a közelgő ünnep ideáljainak hatására Hackleman rettegő beosztottai megnyugodtak és érzelgőssé váltak, ráadásul széles körben terjedt a tébolyult hír, hogy a főszerkesztőnek voltaképpen nem is szőrös a szíve, maga Hackleman a tőle
megszokott, ünnep előtti modorában őrjöngött. Közölte, hogy fejek fognak hullani, amiért egyetlen riporternek sem szúrt szemet, hogy Veszett Kutya Gribbon már egy éve kiszabadult a börtönből, és vígan éli világát a városunkban.
– Az istenit neki! – káromkodott. – Magam leszek kénytelen újra az utcákat járni,
máskülönben az újság csődbe megy, mert nem közöl híreket. – És az újság csakugyan kis híján csődbe ment, mert Hackleman minden használható emberét terepmunkára hajtotta. Megparancsolta nekik, hogy nyomozzák ki, miben mesterkedik Gribbon. Csupán a hírügynökségektől kapott anyagokból tákoltuk össze a lapot. Hackleman elszántsága mindnyájunkra átragadt, de a leghalványabb gyanúja sem merült fel annak, hogy Gribbon a szabadulása óta zűrös ügybe keveredett volna. Mindössze annyit szűrhettünk le, hogy a bűnözés remekül jövedelmez. Gribbon negyvenes éveinek elején visszavonult. Élete hátralévő részében dőzsölhet. A törvénytől többé nem kell tartania.
A nyomozás második napja is véget ért.
– Valóban értékpapírokból és kincstárjegyekből származik a pénze – jelentettem elcsigázottan Hacklemannek. – Az adóit rendben befizeti. Alvilági cimboráival soha
nem találkozik.
– Jól van, jól van! – rikácsolta dühösen Hackleman. – Ne is törődjön vele! Annyi baj legyen! – Eddig még nem láttamőt ilyen idegesnek. Ujjaival dobolt az asztalon, minden szokatlan zajra összerezzent.
– Valami személyes elszámolnivalója van vele? – kérdeztem, mert annyira különösnek tűnt, hogy ilyen szenvedéllyel vegyen valakit üldözőbe. Általában a legkevésbé sem érdekelte, hogy az igazság vagy a bűn kerekedik-e felül. Egyedül a jól eladható címlapsztorit tartotta fontosnak. – Végső soron csak az derült ki, hogy a fickó jó útra tért – folytattam.
– Ne is törődjön vele! – Hackleman kezében hirtelen kettétört a ceruza. Felpattant, és a szokásosnál órákkal korábban elhagyta a szerkesztőséget.
Szabadnapos voltam. Délig is alhattam volna, de egy rikkancsfiú éppen a hálószobám ablaka alatt kiáltozva árulta lapunk különkiadását. A főcímet hatalmas, koromfekete betűkből szedték. ELRABOLTÁK! A cikkből kiderült, hogy a Jézust, Má- riát és Józsefet ábrázoló gipszfigurákat valaki ellopta Mr. J. Sprague Fleetwood kert-
jéből. Fleetwood ezer dollárt ajánlott a nyomravezetőnek, amennyiben az évi Karácsonyi Díszkivilágítási Bajnokság eredményhirdetéséig, vagyis Szentestére visszakerül hozzá a rablott holmi.
Megszólalt a telefon. Hackleman hívott. Azonnal be kellett mennem az irodába, mert özönlöttek a lakossági bejelentések, ellenőrizni kellett őket. A rendőrség panaszkodott, hogy az amatőr detektívek falkái már minden értékelhető nyomot tönkretettek. Mégsem hárult különösebb nyomás a bűnüldözőkre, senki sem követelte, hogy mielőbb találják meg a tettest. Mire leszállt az este, a kutatás vidám őrületté duzzadt. A város apraja és nagyja az agyagfigurákat kereste. Senki nem akart kimaradni a nyomozásból. A polgárok maguk szervezték meg a kutatást, nem bízták rendőrökre. Tömegek jártak házról házra. Mindenhová becsöngettek. A gyermek Jézus felől
érdeklődtek. A mozikban üres nézőtér előtt peregtek a filmek. A városi rádió legnépszerűbb
műsorának vezetője siránkozva közölte, hogy senki sincs odahaza, senki nem
szol a telefonhívására. Ezrek és ezrek követelték, hogy átkutathassák a város egyetlen lovardáját. A tulaj-
donos kisebb vagyont keresett azzal, hogy forró csokoládét és fánkot kezdett
árulni. Az egyik szálloda egész oldalas hirdetést tett közzé. A tulajdonos közölte, ha előkerül Jézus, Mária és József, helyet készít nekik a hoteljában. A lap minden számában a főhír a nyomozásról szólt. Az újság összes példányát elkapkodták. Hackleman viszont továbbra is csak gúnyolódott, éppoly cinikus és hatékony
volt, mint máskor.
– De hisz ez kész csoda! – lelkendeztem. – Maga ebből az aprócska ügyből ak-
kora sztorit kerekített, hogy élettel telt meg a karácsony!
Hackleman egykedvűen vonta meg a vállát.
– Pont kapóra jött az uborkaszezonban. Ha valami komolyabb eset is bekövetkezne, amit nagyon remélek, rögtön a szemétbe dobom ezt az egészet. Már legfőbb ideje, hogy valaki meggolyószórózzon egy óvodát, nem gondolja?
– Bocsánat, hogy szólni merészeltem.
– Kívántam már magának boldog Szaturnáliát?
– Szaturnáliát?
– Azt. Rút pogány ünnep volt a téli napforduló idején. A rómaiak ilyenkor az összes iskolát bezárták, addig faltak és vedeltek, amíg ki nem pukkadt a bendőjük. Állítólag mindenki mindenkivel szeretkezett, és megajándékozták egymást. Hackleman felvette a telefont.
– Nem, asszonyom! Egyelőre nem találtuk meg az Urat. Igen, asszonyom! Ha
előkerül az Úr, lesz különkiadás. Igen, asszonyom, a lovardát is alaposan átkutatták. Köszönöm, asszonyom. Viszonthallásra.
És a keresés spontán karneváli menetté alakult. Az ellopott figurák igazából már senkit sem érdekeltek. Az önkéntes nyomozóknak egyébként sem volt esélyük. Hatalmas zajt csaptak. Csakis azokat a helyeket keresték fel, ahova amúgy is szívesen mentek volna, vagy amit érdekesnek találtak. A rabló, akinek nyilván elment az esze, könnyen eldughatta a különös zsákmányt úgy, hogy soha senki ne bukkanhasson rá. Az önjelölt detektíveket az újság segítsége nélkül is elragadta a hév. A keresést küldetésüknek érezték, és mélyen átélték. Hírverés nélkül, magától is erősödni kezdett a várakozás, hogy a Szent Családra karácsony estéjén lelnek majd rá. Azon az estén azonban mégsem tündökölt újabb csillag a város fölött. Csak a meglopott J. Sprague Fleetwood, azelőtt Veszett Kutya Gribbon palotájánál virított a léggömbre szerelt, ötszáz wattos lámpa. Hackleman és én beszálltunk a polgármester limuzinjába, és a lecsapható ülé- sekre telepedtünk. Velünk szemben utazott a polgármester, a város legnagyobb
üzemének elnöke és az Ingatlantanács első embere. Gribbon házához igyekeztünk, hogy átadjuk az idei bajnoknak járó oklevelet. Gribbon időközben újakkal pótolta az elrabolt gipszszobrokat.
– Itt forduljak be? – érdeklődött a sofőr.
– Kövesse a csillagot! – mondtam.
– Az nem csillag, hanem egy tetves villanykörte. Akárki tud ilyet kilógatni a házából, ha telik neki rá – morogta Hackleman.
– Kövesse a tetves villanykörtét! – szóltam a vezetőnek.
Gribbon már várt bennünket. Szmokingot viselt. Maga nyitotta ki a kocsink ajtaját.
– Uraim! Boldog karácsonyt! – Gribbon lesütötte a szemét, kezét ájtatosan
összekulcsolta kerek potrohán. Aztán megmutatta, merre menjünk.
Kötélkordon jelezte, miként lehet körüljárni a betlehemi jelenetet, majd hogyan
lehet visszajutni az utcára. Befordult a kastély sarkánál. Közel volt már a pont,
ahonnan a látvány egészét is meg lehetett tekinteni.
– Szeretném hinni, hogy zarándokhely – mondta Gribbon. – A jó emberek messze földről eljőnek, mert követik a csillagot. – Félrehúzódott, és előreengedte a bizottságot.
A meghökkentő bemutató ismét elkábított bennünket. Akár egy szabadtéri tornaóra. A figurák kifejezéstelen arccal hódoltak, lengették a karjukat, verdestek a szárnyukkal.
– Gengszterparadicsom – dünnyögte Hackleman.
– Szent Habakuk! – ámuldozott a polgármester.
Az Ingatlantanács első embere mintha elborzadt volna, de gyorsan észbe kapott, és megköszörülte a torkát.
– Ez aztán a betlehem! – Elszántan őrizte a méltóságát.
– Honnan szerzett új bábukat? – kérdezte Hackleman.
– Egy nagyáruház raktárából. Árkedvezménnyel – felelte Gribbon.
– Nagyszerű mérnöki teljesítmény! – áradozott a város legnagyobb üzemének elnöke.
– Négy darab mérnököt kellett felvennem, hogy ezt összehozzák – büszkélkedett
Gribbon. – Bárki fújta meg a szajrét, a neonglóriákat itt felejtette, hála legyen az Úrnak. Két üzemmódban is tudnak világítani. Lehet őket villogtatni. Ha gondolják, hogy villogtatva jobban mutatnak, csak szóljanak.
– Dehogy, dehogy! Túlzás volna.
– Kérem szépen… – szabódott udvariasan Gribbon. – Én leszek a bajnok?
– A bajnok? Maga? Először természetesen meg kell vitatnunk a dolgot – felelte a polgármester. – Még ma este értesítjük. Senkinek nem jutott eszébe semmi fontos közlendő. Visszamásztunk hát a limu-
zinba.
– Harminckét villanymotor, négy kilométer drót, kilencszázhetvenhat izzólámpa, plusz a neonglóriák! – ordított utánunk Gribbon.
– Azt hittem, most rögtön átadjuk neki az oklevelet – mondta az Ingatlantanács első embere. – Nem ezt beszéltük meg?
– Egyszerűen képtelen voltam rászánni magam – sóhajtott a polgármester.
– Megállhatnánk valahol egy búcsúpohárra?
– Nyilvánvalóan ő lett az első – jelentette ki a város legnagyobb üzemének elnöke. – Nem tehetjük meg, hogy mást nevezzünk ki bajnoknak. Győzött a nyers erő, a több pénz, a temérdek kilowatt. Kit érdekel, hogy nincs ízlése?
– Még van egy cím – szólalt meg Hackleman.
– Azt hittem, csak Gribbonhoz kell kiszállnunk. Mintha ebben állapodtunk volna meg – zsörtölődött a város legnagyobb üzemének elnöke. Hackleman felmutatott egy kartonlapot.
– Voltaképpen formaság. A pályázatokat hivatalosan ma délig kellett leadni. Ezt a jelentkezési lapot küldönc hozta. Tizenegy óra ötvenkilenc perc ötvennyolc másodperckor vettük át. Még nem volt időnk megnézni a helyszínt.
– Akárhogy is, a Fleetwood-vircsafttal szemben úgysem lehet esélye – elmél-
kedett a polgármester. – Ugyan ki bírná vele a versenyt? Na és mi az a cím? Hackleman bediktálta.
– A város legszéle. Ócska környék – jegyezte meg az Ingatlantanács első embere.
– Fleetwood barátunknak aligha lakhat ott komoly kihívója.
– Hagyjuk a fenébe! – javasolta a város legnagyobb üzemének elnöke. – Vendégeket várok, és amúgy is…
– Rossz médiaüzenete lenne – állapította meg komoran Hackleman. Meghökkentett, hogy egyáltalán ismeri ezeket a szavakat. Ráadásul nagy tisztelettel ejtette ki őket. Ő, aki egy alkalommal közölte, hogy a világ három legundorítóbb létformája a patkány, a pióca és a médiaszakember, ebben a sorrendben.
A hátsó ülést azonban fontos férfiak foglalták el. Számukra a média nagyon is
sokat nyomott a latban. Zavarba jöttek. Morgolódtak, izegtek-mozogtak, de egyikük sem vette fel a kesztyűt.
– Hát, essünk túl rajta! – mondta a polgármester. Hackleman a sofőr elé tette a
kartonját. Megálltunk, mert egy közlekedési lámpa pirosra váltott. Vidám keresők népes csoportja zárkózott fel mellénk. Odakiáltottak nekünk, hogy vajon tudjuk-e, hol rej- tőzik a Szent Család. A polgármester hirtelen kihajolt az ablakon.
– Nem ott találják meg! – mondta, és ujjával a fényre bökött, amely Gribbon háza fölött világlott. Újabb csoport érkezett. Előttünk haladtak át az úttesten. Énekeltek.
Krisztust megszülte Mária,
Fölzeng az ég s a föld,
Míg a halandók alszanak,
Angyalok állnak őrt.
Amikor szabad jelzést kaptunk, továbbindultunk. Lassan mögöttünk maradtak a csinos épületek. Fekete gyárkémények takarták a Gribbon-kastély fölött virító reflek- tort. Nem sok szó esett.
– Biztos, hogy helyesen adták meg a címet? – kérdezte bizonytalanul a sofőr.
– Feltételezem, hogy a pasas csak tudja a saját lakcímét – felelte Hackleman.
– Rossz ötlet volt! – dohogott a város legnagyobb üzemének elnöke. Az órájátnézte.
– Telefonáljunk ennek a Gribbon-nak, vagy Fleetwoodnak, vagy hogy a fenébe hívják. Mondjuk meg
neki, hogy idén ő lett a nagy bajnok. A pokolba ezzel az egésszel!
– Igaza van – felelte a polgármester. – De ha már ilyen messzire eljöttünk, járjunk a végére. A limuzin befordult egy sötét mellékutcába, egy kátyún keresztülhajtva nagyot billent, majd megállt.
– Megérkeztünk, uraim – jelentette a sofőr.
Üres, düledező ház mellett álltunk. A teteje hiányzott. Leginkább épen maradt részén, egy leszakadt oldaldeszkán felirat: Lakásként nem használható.
– Patkányok és termeszhangyák is indulhattak a versenyen? – szellemeskedett a polgármester.
– A cím egyezik – védekezett a sofőr.
– Várjanak! – kiáltotta az Ingatlantanács első embere. – Hátul, a csűrben mintha lámpa égne. Istenemre, ha már idáig eljöttem, hogy zsűrizzek, akkor zsűrizni akarok.
– Menjen, nézze meg, mi lehet abban a csűrben – szólt a polgármester a sofőrnek.
A sofőr vállat vont, és kiszállt. A hóval borított szemétkupacokat kerülgetve a csűrhöz baktatott. Bekopogott. A kopogtatástól magától kitárult az ajtó. A benti gyenge, pislákoló fényben csak a sofőr körvonalai látszódtak. Lassan térdre ereszkedett.
– Berúgott? – kérdezte Hackleman.
– Nem hinném – motyogta a polgármester. Megnedvesítette az ajkát. – zerintem imádkozik. Életében először. – Kiszállt az autóból, és elindult a csűr felé.
Csöndben követtük. Amikor a sofőr mellé léptünk, mi is térdre hulltunk. Előttünk a három hiányzó figura. Mária és József a szörnyű huzattól oltalmazták az alvó kisdedet. Jézus szalmazsákon aludt. Egyetlen petróleumlámpa világította meg a családot. A hunyorgó fény életre keltette őket. Éltek. Imádni valóan. Elállt a
szavunk a révülettől.
A lap karácsony reggeli száma közölte, merre található a Szent Család.
Karácsony napján folyamatosan özönlött a nép a távoli, hideg csűrhöz, hogy imádkozzanak. Valahol az újság belsejében bélyeg nagyságú hír: „Az idei év Karácsonyi Díszkivilágítási Bajnokságának győztese Mr. Sprague Fleetwood, harminckét villanymotorjával, négy kilométer dróttal, kilencszázhetvenhat villanyégővel, nem számítva aneonglóriákat és a leselejtezett katonai hőlégballont.” Hackleman az asztalánál dolgozott. A tőle megszokott módon mindenért zsörtölődött.Emelkedettségnek ezúttal sem adta jelét.
– Nagyszerű, szépséges történet! – lelkendeztem.
– Kösz, de torkig vagyok vele. – Hackleman a kezét dörzsölte. – Alig várom a januárt. Akkor kikézbesítik a karácsonyi villanyszámlákat. Kiváló hónap! Jó sok gyilkosságot várok.
– Talán addig sem ártana, ha továbbra is nyomon követnénk a Szent Család ügyet. Még azt sem tudjuk, ki a tettes.
– Ugyan, hogy lehetne kideríteni? A jelentkezési kartonon hamis név szerepelt. A csűr tulajdonosa tíz éve nem járt a városban.
– Ujjlenyomatok! – kiáltottam. – A figurákon biztosan találunk egy csomót.
– Még egy ilyen ötlet, és repül!
– Repülök? De hát miért?
– Szentségtörés! – Hackleman borzadállyal ejtette ki a szót.
A dolog lekerült a napirendről. Közölte még, hogy soha nem tekint hátra. Őt csakis a holnapi sztorik foglalkoztatják. De azért Hackleman még egyszer visszatért a lopás, a keresés és a karácsony
témájához. Karácsony éjszakáján ki kellett mennem a csűrhöz egy fotóssal. Hackleman a feladatot unottan és közönyösen határozta meg.
– A tömegről akarok képet, de úgy, hogy az előtérben a figurák egyenesen bele- nézzenek a lencsébe. És vigyenek magukkal egy vizes ruhát. Fényképezés előtt szépen törölgessék át őket. Mostanra biztosan bepiszkolódtak. Tömérdek bűnös trap- pol abban a csűrben. Biztosan jól felverték a port.
fordította: Szántó György Tibor
E novella a szerző és a fordító külön engedélyével jelenik meg, amit erről a helyről is ismét köszönünk!
