"Vajon a közösség vagy az egyén hibája, hogy itt tartanak ezek az emberek?"

Holnap lesz Martin McDonagh Koponya c. darapjának hazai ősbemutatója a Thália Színházban Zayzon Zsolt rendezésében. Vele beszélgettünk az elvárásoknak megfelelni nem akarásról, a mélyre ásásról, a pimaszul őszinte látásmódról, a szembenézni nem tudásról, generációkon át hordozott, kártékony beidegződéseinkről, az ezeket elkendőzó prűdériáról, az első rendezés kihívásairól, a közösen játszani tudásról, egy kikötni vágyó tutajról, mindent átitató egoizmusról és egymás koponyájának szétveréséről…

Szembe gyalogolni az elvárásokkal… erről mi jut először az eszedbe?

A kíváncsiság, melynek segítségével megrögzött szokásainkon túl lépve úgy tudunk megvizsgálni valamit, hogy jobban rálátunk, mintha megállnánk annál a bizonyos falnál, ahelyett, hogy áttörnénk rajta. Áttörve azonban merünk pimaszul és kegyetlenül őszinték lenni magunkkal. Így lehetőségünk lesz finomkodások, tiszteletkörök nélkül szembenézni a problémákkal.

Ezt a darabot erősen meghatározza az egoizmus: mindenki a saját problémáját tekinti az origónak. Ezért aztán kommunikációra képtelen: mert bárki bármit mond, csak az ő problémája létezik, csak az ő problémája a fontos.

Számodra a Koponya milyen módon pimaszul őszinte?

Martin McDonagh-tól egyébként sem idegen, hogy mindentől lecsupaszítva állítja elénk a szereplőit, de erre a darabjára, a Koponyára ez talán még inkább igaz. Egy olyan zárt közösséget mutat meg nekünk, amelynek minden szereplője koszos, bűnös lelkű. Olyan témát választ itt, amelyet nagyon sok ember prűden kezel. Elő kell-e és mikor kell előásni a bűneinket, mikor kell szembesülnünk velük? Avagy el kell takarnunk őket? A szerző pimaszsága pont abban áll, hogy meri ezeket a kérdéseket kendőzetlenül megmutatni. Itt minden szereplő borzasztóan sokra tartja magát, holott egyik sem ér egy lyukas garast sem, pont azért, mert egyikük sem mer szembenézni az aljasságával, a bűneivel. A tükör, a tükörbe nézés hiányzik belőlük, ebből is adódnak a konfliktusaik. Ezért nem képesek fejlődni, középkori szabályok szerint élik az életüket. Még mindig a szemet szemért határoz meg közöttük mindent, még az ezerkilencszázas években is. És mindeközben egy olyan morbid témát vesz elő, amelyről mi általában a jólneveltségünk okán nem szoktunk, nem akarunk beszélni, ám szinte mindig ez a fajta jólneveltségünk az, ami elkendőzi, elfedi a dolgok lényegét. Nem tudunk mélyre ásni – a darab szimbolikájával élve -, megkeresni valódi hibáinkat. Hogy kijavítva ezeket másképpen éljünk – nem, be van temetve minden. És amikor egy helyzet arra kényszerít, hogy mindezeket előássuk, akkor vajon ezt az egészet hogyan kezeljük?

©Kállai Tóth Anett

…egy praktikus, helyteremtési probléma, egy ki- és előásás kapcsán, lám, mennyi minden képes a felszínre jönni…

A főszereplő szerint nincs is ezzel semmi probléma, inkább csak a közösség nézi ezt rossz szemmel.

…a szembenézni nem tudás abszurd drámája ez?

…azé, hisz sem az egyén, sem a közösség nem képes semmiféle szembenézésre, fejlődésre, ezért mókuskerékben élnek. Így aztán generációról generációra öröklődnek át ezek a rossz beidegződések. Gyűlik, gyűlik a fekália, rétegenként rakódik ránk, és lassan genetikailag hordozzuk magunkban az őseink gyengeségét, hitványságát, azt, hogy nem mert, nem akart csak egy picivel is túllépni saját magán.

A mi színházi kis életünk, létezésünk, a kívülről beletekintő Marika néninek ugyanilyen groteszknek tűnik, morbidnak hat, és furcsának találhatja, hogy mi mennyire másképpen élünk, mint ahogy azt egy civil ember várná. Valamilyen mértékig nyilván erről is szeretne szólni ez a történet.

Te és ez a szöveg hogyan találkoztatok először?

Ez egy furcsa találkozás volt: korábban jeleztem a színháznak, hogy egyszer majd szeretnék rendezni, aztán a Covid diktálta a tempót, mert egy másik előadás helyett került be a repertoárba ez a darab – sem az anyagot, sem a szereposztást nem én választottam. Így kaptam a felkérést, és Martin McDonagh neve garancia volt. Bár törtem a fejem rendesen első olvasás után, hogyan is tudok majd egy olyan történetet megrendezni, amelynek a szereplőit nem tudtam elsőre megkedvelni? Aztán az jutott eszembe, hogy a nyomorúságaik, szűklátókörűségük ellenére biztosan van, lehet bennük valami szerethető. Vajon a közösség vagy az egyén hibája, hogy itt tartanak ezek az emberek? Mit jelent szembesülni? – emlékszem, ez volt az, amin először elkezdtem gondolkodni.

©Kállai Tóth Anett

Az első rendezés jelentette kihívásokkal hogy boldogulsz?

Nem tartom magam rendezőnek, nem is szeretem azt mondani, hogy rendező vagyok. Dolgoztam főiskolásokkal, illetve volt egy „fél” rendezésem, amiben én is szerepeltem. A rendezés közös csapatmunka, és abban bíztam, bízom, hogy az elmúlt húsz év színészi munkája elegendő lesz, hogy megtaláljam a közös kommunikációs csatornákat a kollegáimmal. Nyilván azokban a dolgokban, amiket egy rendező megtanul az ötvenedik rendezésére, én rettenetesen suta vagyok és béna. De szerencsére nem egy nagyszínpadi revüt kell színpadra vinni, csak egy történetet kell elmondani. Igazából ezzel a megközelítéssel próbálok azonosulni, nem kezdtem el felvenni semmiféle rendezői attitűdöt. Idegesít is, amikor este a kollegáim félig komolyan, félig viccesen rendező úrnak kezdenek szólítani. Emlékszem, amikor Bodó Viktorral Marosvásárhelyen a Boldogtalanokat próbáltuk, akkor mondta, hogy ne tekintsetek rendezőnek, én egy külső szem vagyok. Nyilván elő kell állnod egy alapgondolattal, hogy mit is szeretnél csinálni, de az utána következő rész közös munka. Ez eddig jól is működött és működik.

A megoldás kezdete lehetne talán a lecsupaszított történetünket tovább gondolva: a kétely, hisz nem biztos, hogy mindig, minden úgy van, úgy helyes, ahogy azt én látom.

Az alapanyagot, a Koponyát lehet egy nagyon szűk közösség egymás közti játékaként is tekinteni, és gondolom, ez a fajta játék folytatódik a ti közös munkátokban is, nem?

Igen, és fontos, hogy az eltöltött közös idő során ez a közösség számomra már nem groteszk, nem idegen. A mi színházi kis életünk, létezésünk, a kívülről beletekintő Marika néninek ugyanilyen groteszknek tűnik, morbidnak hat, és furcsának találhatja, hogy mi mennyire másképpen élünk, mint ahogy azt egy civil ember várná. Valamilyen mértékig nyilván erről is szeretne szólni ez a történet. A díszlet is egy padló, ami olyan, mint egy tutaj, ami lebeg valahol…- nagyon könnyen rávetíthető ez minden olyan közösségre, amelynek megvannak a maga szabályai.

©Kállai Tóth Anett

Lehet-e, kell-e, érdemes-e ezzel a „tutajjal” kikötni, vagy leginkább a felszínen maradni tudás a fontos?

Szeretném azt hinni, hogy egyszer csak kiköt ez a tutaj, de azt is látom, nagyon kevés az esély, hogy partot érjünk egyáltalán. Nehezen tudunk kibújni a bőrünkből, és kicsit rálátni arra, hogy kik is vagyunk – némileg pesszimista is vagyok. A megoldás kezdete lehetne talán a lecsupaszított történetünket tovább gondolva: a kétely, hisz nem biztos, hogy mindig, minden úgy van, úgy helyes, ahogy azt én látom. Ezt a darabot erősen meghatározza az egoizmus: mindenki a saját problémáját tekinti az origónak. Ezért aztán kommunikációra képtelen: mert bárki bármit mond, csak az ő problémája létezik, csak az ő problémája a fontos.

Elő kell-e és mikor kell előásni a bűneinket, mikor kell szembesülnünk velük? Avagy el kell takarnunk őket? A szerző pimaszsága pont abban áll, hogy meri ezeket a kérdéseket kendőzetlenül megmutatni. Itt minden szereplő borzasztóan sokra tartja magát, holott egyik sem ér egy lyukas garast sem, pont azért, mert egyikük sem mer szembenézni az aljasságával, a bűneivel. A tükör, a tükörbe nézés hiányzik belőlük, ebből is adódnak a konfliktusaik.

Azaz mindenkinek csak a saját koponyája a fontos, mindenki csak a sajátjáért megy tűzbe?

…csak azért árulja el a testvérét, rokonát, mert csak a saját koponyája a fontos. Pedig jó lenne más koponyákat sem szétzúzni néha. Szép szimbolikája van erre is a darabnak: minden más koponya szét lesz törve, lelkiismeret-furdalás nélkül.