Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem

Százhuszonhárom percnyi kettős érzet és egy sor kemény dilemma, mely végül egyetlen egyszerű kérdésre futtatható ki; hiszem vagy nem hiszem? Valójában nincs is ennél terhesebb választás. Észérvek és tévképzetek csatája ez, melyből meddő próbálkozás kizárni a szívet, mondván; az ilyesmi fejben dől el. Pedig nem pont a szív meggyőződése vezethetne ki bennünket a logika útvesztőjéből kristálytiszta utat mutatva? A Legjobb tudomásom szerint ezt a nehezen megfogható problémakört boncolgatja egy nagyon is konkrét példa kapcsán mesterien csalva be nézőit az említett labirintusba. Fájó, hogy eközben egyes filmnyelvi eszközökkel kifejezetten hanyagul bánik.

Lőrincz Nándor és Nagy Bálint forgatókönyvíró-rendezőpáros nagyjátékfilmje egy versenyszerű expozícióval nyit, mely napjaink klasszikus értelemben vett családmodelljét teszi meg tétjeként. Egy sarkított “papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet” vetélkedőben találja magát a néző, melyben tobzódnak a tipikus férj és feleség karakterek, akik mosolyogva, ám annál erélyesebben igyekeznek túllicitálni egymást, ki hol is tart a nagybetűs életben. Ebben a szituációban próbál magára találni Nóra (Hámori Gabriella) és Dénes (Bodolai Balázs), akik kilógnak a sorból, nem lehet ugyanis gyermekük, éppen egy örökbefogadási procedúra vége felé tartanak, s hamarosan kézhez kaphatják első, szinte élvezeti cikk számba menő babájukat.

A pár egy meglehetősen vontatott és érezhetően konfliktusgeneráló funkciót betöltő jelenetszekvencia keretein belül találkozik baráti társaságával, majd feszült hangulatban hazafelé indul a pesti éjszakában, melynek aztán vita és szétválás lesz az eredménye. Nóra pár órával később megtépázva és zaklatottan tér haza, nyilvánvalóan történt vele valami, a nagy kérdés azonban, hogy pontosan mi. A nő állít valamit, ám a film előrehaladtával egyre több a homályos pont és a zavaros részlet, kevés azonban a látható, kézzel fogható bizonyíték. Mit tesz ilyenkor a férfi? Mit kell vagy mit kéne tennie? Feltétel nélküli bizalma jogosan elvárt erény vagy szemellenzős balgaság?

A Legjobb tudomásom szerint e kétes éjszakával búcsút int kezdeti lomhaságának és dinamikus üzemmódba kapcsolva egy rendkívül jó érzékkel felépített elme- és érzelemjátékba kezd, Dénest pedig valamilyen szinten férfi főszereplőből a főszereplővé emeli. Az ő karakterében zajló lelki folyamatok válnak a nézői azonosulás sarkpontjaivá, általa élhetjük át a dilemmát, amit az egyén tapasztalhat, amikor egy traumatikus élmény próbára tesz egy sok szempontból amúgy is terhelt emberi kapcsolatot.

Nóra és Dénes viszonyáról ugyanis határozott állítást tesz a film, sőt, voltaképpen a párost körülvevő kapcsolati hálózatrendszerről is ugyanazt sugallja. Valami nem működik! Porszem került a gépezetbe, zavar van a kommunikációs csatornákban. Ennek érzékeltetésére a Legjobb tudomásom szerint elegáns módszert alkalmazva sosem a konfliktus középpontjában álló pár szájába adja a legterhesebb mondatokat, hanem közvetlen (tárgyi) környezetüket hívja segítségül, melyben időről időre szó szerint elromlik valami.

Utóbbi tudatos forgatókönyvírói és rendezői attitűdről árulkodik, csak úgy, mint a Nóra és Dénes drámáját helyenként megszakító, a páros közös munkahelyén játszódó jelenetek. Ezek egy piackutatással foglalkozó cég száraz rutinszerűségben zajló mindennapjaiba engednek betekintést, melyek során az üvegfal mögé zárt vizsgálati csoportok elmélet szintjén megfogalmazott, családdal, nemi szerepekkel foglalkozó válaszai mindig rímelnek valahogy Nóra és Dénes heves érzelmekkel átszőtt, nagyon is valós otthoni jeleneteire.

Szintén a Lőrincz-Nagy alkotópáros érdemei közé tartozik, hogy a főszereplőikre épülő, domináns vezérszál mellett olyan mikrószituációkat emelnek be a film szövetébe, melyek valamilyen módon hozzátesznek az épp fókuszban álló eseményekhez, érdektelenségükből adódóan ellenpontozzák a másik oldal súlyát, vagy épp katalizátorként működve segítik az egyes helyzetek kicsúcsosodását. Semmitmondó rendőri beszélgetések, vagy egy utcai kéregető frusztráló jelenléte az amúgy is kiélezett viták során; mind-mind fontos szerepet játszanak abban, hogy apránként a néző is bevonódjon Nóra és Dénes bizonytalan lábakon álló kapcsolatának viharaiba, melyek közepette egyre kevésbé világos, ki mond igazat és ki hazudik, ki hoz helyes döntéseket, és ki megy lépre.

Az alkotók olyan játékteret hoznak létre, melyben a hozzávetőlegesség az úr, s melyben minden apró rezdülés fontos lehet, de nem feltétlenül az. Kiviláglik továbbá, hogy az emberi psziché változásai mennyire sokrétűek és nehezen felismerhetőek lehetnek, különösen, ha az elme egy olyan világ hatásainak van kitéve, melyben folyamatos a kicsinyes versengés, s melyben egy új élet is majdhogynem a tárgyi javak hosszú sorát gyarapítja csak.

Egy ennyire jó érzékkel, tudatosan kimunkált sorvezető mentén felépített és egyébként igényes képi megfogalmazással vászonra vitt alkotás kapcsán még nagyobb lehet a nézői értetlenség, amikor a film cselekményvilága által keltett kettős érzet helyenként egyenlőtlenség érzetbe vált át. Ennek oka a filmnyelvi eszközök tessék-lássék módon történő alkalmazása.

A legszembetűnőbb hiba talán a párbeszédek hol kidolgozatlan, hol zavaróan didaktikus jellege, melyek nyomán az a benyomásunk támad, mintha egy színjátszó tanoda improvizációs gyakorlatát szemlélnénk a moziképernyőn. Az említett dialógusok ráadásul az amúgy egyenletesen jól teljesítő színészek szájából teljes hiteltelenséggel csendülnek, ezzel nem csupán játékuk értékéből vonnak le, jelentős mértékben gyengítik az egyes jelenetek drámai erejét is.

Hasonlóan problémás  a rendezőpáros színészvezetési kontrolljában tapasztalható határozatlanság is, mely különösen a nagy ívű vita jelenetekben szembetűnő.  A megszólalások nem építkeznek egymásból, párhuzamosan, de kellő feszesség nélkül csendülnek, így a bennük lévő energiák ahelyett, hogy összeadódnának, gellert kapva cikáznak a térben, majd végül erejüket vesztve semmivé lesznek. Mintha a rendezők egy ponton elengednék színészeik kezét, így a konfliktushelyzetek kipukkadnak, akár egy lufi, kellemetlen hiányérzetet hagyva maguk után.

Hogy az említett malőrök mennyire tudhatók be a rendezői felelősség két személy közti megoszlásának, s az ebből adódó esetleges koncepcionális eltéréseknek, az kérdés, annyi azonban bizonyos, bosszantó bakikról beszélhetünk, melyek méltatlanul sorakoznak a film túlsúlyban lévő erényei mellett.

A Legjobb tudomásom szerint egyedi megvilágításba képes helyezni nagyon is általános jellegű problémákat, felmérve s helyén kezelve azok súlyát, valamint képes különleges, vagy talán inkább különös atmoszférát teremteni azok kifejtéséhez és lehetséges megoldásához, még úgy is, ha erre semmilyen, vagy csak nagyon halovány reményt lát.

Cseplye Dániel