"...csak annyi kell, hogy tanuljunk meg beszélgetni egymással"

Az esztendő végén jólesik nem sietni, ráérősebben belemerülni egy-egy beszélgetésbe. Az ünnep előtt Ivanics Tamással beszélgettünk egyetlenegyekről, égszínkék fakockákról, kriminovellák írásáról, X-nek elkeresztelt szerelemről, a Gárdonyi Géza Színház csalogató világáról, gyerekkori statisztálásokról, a mindennek és mindenkinek megfelelni akarásról, az egyetlenegyről mint kapaszkodóról, kikötőről, a barátságok alapszükségletéről, a személyes együttlétek energiaátadásáról, a másikra figyelni akarás belső formájáról, a beszélgetések pótolhatatlanságáról és egy emlékezetes karácsony sok mindent megvilágítani képes erejéről…

Az egyetlenegyről mi jut először az eszedbe?

Valami olyan, amit az ember nagyon megválaszt, meggondol. Valami, amit nagyon szeret, és nagyon fontos a számára. Volt például egyetlenegy kedvenc mesém, az Árgyélus királyfi című bábfilm, amit valamikor a tévében vetítettek. Édesapám felvette VHS kazettára, és emlékszem, hetente többször is megnéztem. Így lettek képzeletbeli barátaim is, akik ott laktak velem a szobában. Aztán

volt egyetlenegy kocka, a mai napig emlékszem erre a kockára, és biztos vagyok benne, hogy e miatt a kocka miatt lett a kedvenc színem a kék. Gyönyörű égszínkék kocka volt, annyira belém ivódott… Akkoriban számomra az volt az egyetlenegy játék az egész világon, az egyetlenegy kocka.

Ezek az egyetlenegyek érzelmileg mit jelentettek?

Kapaszkodót, „életcélt” is tán. Azt a mesét megnézni, azzal a kockával játszani… Ez valami olyan, ami nagyon beléd ivódik, eggyé válik veled. Ha valamiért szomorú vagy boldogtalan voltam, akkor is tudtam, hogy ott van a kék kocka…!

Aztán később hogyan változtak, alakultak át ezek az egyetlenegyek az életedben?

Aztán volt dinoszauruszos egyetlenegy korszak, majd a versírásos. Akkor épp ezekbe lehetett kapaszkodni. Emlékszem, kilencévesen Petőfi Sándorhoz írtam egy verset, hogy megjelenjek az iskolaújságban. Tán feltűnési viszketegségem volt. Ekkoriban még nem igazán lehetett fogalmam sem a halálról, sem a szerelemről, inkább csak elképzeltem egy versemben, amelyik egy halott kismadárról szólt, hogy milyen lehet e kismadár mamájának lenni. Volt egy lány, aki mindig szembejött velem az utcán, kitaláltam hát, hogy szerelmes vagyok belé. El is neveztük őt az osztálytársaimmal X-nek, és mindig kérdezgették tőlem, hogy történt-e valami köztünk. Összenéztünk, mosolyogtunk – mondtam, és azt hiszem, róla is írtam egy verset, kitaláltam, hogy ez egy beteljesült szerelem lett.

Később lett egy Agatha Christie-s egyetlenegy korszakom, amikor a krimijeinek lettem a szerelmese, és elkezdtem kriminovellákat írni, ezek aztán maradtak a fiókban, hisz nagyon sok fordulatra ráismerhettek volna. És ezt követően eléggé gyorsan belépett az életembe a színjátszás, és akkor az lett az életemben a hatalmas egyetlenegy.

A nagy kapaszkodó. Hirdettek egy castingot, amit majd Eger kis csillagai címmel a Dobó téren fognak játszani. Ez az Egri csillagok mellékszálaként készült, amelyhez rengeteg gyerekszereplőt kerestek. Akkor már jártam versmondó versenyekre, már megtapasztaltam, mit jelent kiállni az emberek elé, kacérkodtam is azzal, hogy elmegyek erre a meghallgatásra, ám aztán mégsem mertem. Egy évfolyamtársamnak, aki szerepelt már ebben a produkcióban, vallottam be, hogy „Évi, engem is érdekelne ez”. Ő pedig elvitt magával az egyik próbára, és bemutatott a rendezőnek. Venczel Valentin volt az, aki évtizedekig játszott Egerben akkoriban. „Szervusz, öcsém, megjöttél?” – így fogadott, és belökött a többiek közé töröknek, hogy futkossak csak velük, majd megértem, hogy miről is van szó. Így kezdődött, hogy aztán ez a színházimádat legyen a következő egyetlenegy.

Hogy látod, a saját vagy a nálad fiatalabb generációk életében is megvannak mostanában ezek az egyetlenegyek?

Valószínűleg, igen. Nem gondolnám, bárhogy is változik a világ, és követik egymást a generációk, hogy ne legyen, ne lehessen most is mindenkinek valami saját egyetlenegye. Hallom persze, hogy vannak mindenféle videójátékok, amiket én már nem is igazán értek, és talán nem is akarok érteni, követni, de ebben az is szerepet játszhat, hogy játékfüggő is voltam egy időben. Volt, amikor az jelentette épp az egyetlenegyet. Úgy kellett a számítógép elől elzavarni, hogy kimenjek enni, fürödni, talán ezért is kezdtem ezt a dolgot tudatosan hanyagolni. Látom persze, hogy sokan ma is ebbe kapaszkodnak a fiatalok közül, mégis erősen bízom abban, hogy az igazi értékek, a kultúra azért még ma is, most is képes megszólítani őket.

Emlékszel, hogy az elején milyen érzelmi viszonyt jelentett neked a színház mint egyetlenegy?

A kezdet kezdetén, azt hiszem, maga az a világ, amit a színház jelentett, kezdett el foglalkoztatni. Ott voltak azok a színész nénik, bácsik, amikor az egri Gárdonyi Géza Színházban egyre többet kezdtem szerepelni tizenéves koromban. Figyeltem őket a takarásból, hogy úristen, ezt vagy azt éppen hogyan csinálják! Utána hallgattam őket egy távolabbi asztaltól a büfében, a sztorikat, az anekdotákat. Az pedig, hogy a színművészet mire való, mit lehet vele elérni, adni, már a későbbiek folyamán tudatosodott bennem.

A színház mellett akkoriban mi jelentett számodra még kapaszkodót, egyetlenegyet?

Nagyon fontosak lettek a barátok. Ott, abban az akkori egri színjátszós közösségben olyan csapat alakult ki, hogy a mai napig is vannak közöttük legjobb barátok. Életre szóló barátságok köttettek ott. Már nem a játékkocka, már nem az Árgyélus királyfi volt akkortól a megfogható fontos valóság, hanem az, hogy emberekkel találkozhatsz, rádöbbenhetsz, hogy egyformán gondolkodtok. Amikor kiborultam, amikor szerelmi csalódás ért, megvolt az a két-három ember, akit bármikor lehetett keresni.

Ott kezdtem el valójában szocializálódni, előtte én sokkal visszahúzódóbb voltam. És ez azóta csak „durvább” lett: nagyon szeretem azóta is a társaságot, a barátságokat ápolni, közösen bulizni menni, beülni kávézni, beszélni, beszélgetni megállás nélkül. Iszonyatosan felértékelődtek számomra ezek a dolgok. Most is olyan korszakomat élem, hogy nagyon nehezen ülök meg otthon a seggemen,

és nagyon nehezen nézek meg akár egy Netflix sorozatot. Olvasni persze szeretnék többet, most mégis azt érzem, hogy menni, menni, menni kell, minél többet tapasztalni az életből! Egy ideig azt gondoltam, hogy kapuzárási pánikom van így negyven felé, aztán rájöttem, hogy nem, csak iszonyatos kíváncsiság él bennem, nyitottság és szeretet az emberek iránt.

…ez azért szerintem nem akkora hátrány, főleg most, amikor igen sokan szeretik átterelni a személyes találkozást virtuális terekbe.

Azért, sajnos, én is rengeteget lógok a telefonomon, néha a kezemre ütök, hogy tegyem már le végre! De ez inkább arról szól, hogy a saját munkáimat menedzselem ilyenkor a közösségi felületeken. Persze amikor rengeteget chatelek, legtöbbször az is arról szól, hogy na, akkor mikor, hol és hogyan találkozunk. És aztán persze velem is előfordul az, mint mindenkivel, hogy hagyjanak békén, kanapé, pokróc… Csak meg akartam írni pár üzenetet, és akkor ennyi pont elég is!

Az egyetem évei, illetve a pályakezdés időszaka alatt hogyan változott, alakult át benned a színház mint egyetlenegy?

Az egyetem alatt és után biztossá vált, hogy semmi mással nem szeretnék foglalkozni. Nincsen B terv a fejemben, bármennyire nehezített pálya itt most a színészet, főleg független színházi szabadúszóként. Ez szerelem lett a javából! Az egyetem alatt, főleg a legelején picit úgy éreztem magam, mint mikor Tomika az óvodában elbújt a csoporttársai mögé, amikor verset kellett volna mondania. Ez a kisebbrendűségi komplexusomból fakadt, azt gondoltam, hogy biztosan mindenki jobb, tehetségesebb nálam. Biztos mindenki érvényesebben szól hozzá az adott jelenethez, mikor Meczner tanár úrék kérdeznek minket. Ez talán a negyedév végéig is eltartott. Nagyon sokszor éreztem magam bénának, avagy elkönyveltem magam annak.

Mi az, ami szerinted életben tarthatta ezt a kisebbrendűségi érzést?

Ami így hirtelen eszembe jut: a megfelelési kényszer. Ez talán még az általános iskola időszakából ered, ahol azt azért elvárták tőlem, hogy jó tanuló legyek. Valószínűleg minden szülő szeretné, hogy a gyereke jó tanuló legyen, ötöst kapjon – én pedig erre kicsit rá is feszültem. Aztán amikor elkezdted kapni az egyeseket kémiából, akkor lassan rájössz, hogy lehetetlen kitűnőnek lenned. Közgazdasági szakközépbe jártam, Jézusom, semmi közöm nem volt hozzá. Csak nyilván a szüleim azt szerették volna, hogy valami tisztes, rendes polgári foglalkozásom legyen, amiből majd meg is élek, és akkor ez majd nekem is biztosan jó lesz. Nagyon keveset tudtam akkor a világról, és akkor még elhittem, hogy nekem ott a helyem.

Ám emlékszem, hogy már a középiskolában is azon agyaltam, hogy a Gárdonyi Géza Színház előadásai közül melyikbe és hogyan lehetne bekerülni.

Jó tanulóként, amikor mindig, mindenből kitűnő vagy, elkezdesz magadról kialakítani egy képet, hogy te most akkor innentől kezdve ilyen vagy, ilyennek kell lenned, és onnantól ennek a képnek akarsz megfelelni. Aztán rájöttem, hogy nem kell mindig és mindenkinek megfelelni! És akkor előbb-utóbb meg kell találnod azt az egyetlenegyet, ami tényleg visz, tényleg foglalkoztat!

A színművészetedben mi volt az a pont, ahol rádöbbentél, hogy ott sem kell, nem lehet mindig, mindennek, mindenkinek megfelelned?

Ez egy hosszú folyamat, és a mai napig tart. Tudod ezt az elméddel, ám ha van számodra egy olyan munka, szerep, feladat, amit különösen fontosnak gondolsz, akkor minden létező idegszáladdal annak feszülsz neki – és ilyenkor rá kell szólnom magamra, hogy nyugi, oké, ez egy folyamat. Maximalista vagyok, már az első próbán ostorozom magam, ha valami nem megy úgy, ahogyan én elképzeltem. Álmatlan éjszakáim lesznek emiatt, amikor kattog bennem, hogy akkor ott azt hogyan lehetne még csiszolni. Pereg bent a mozi, hogy hú, hogyan tudom legközelebb jobban megoldani. Talán az utóbbi években lettem csak képes erre rálazulni, főleg itt az Átriumban, ahol nagyon sok, jeles színművésszel dolgozom együtt. Jé, ugyanolyan emberek, ugyanúgy hibáznak! Ugyanúgy téveszt szöveget, tanúja voltam annak, hogy elfelejti, hol tart, vagy amikor átugrik három oldalt… Én pedig belebakiztam a mondatomba, vagy más kifejezést mondtam…! Vagy épp aznap este nem ugrottam meg a saját mércém. Na, bumm! Ez nem azt jelenti, hogy sz@r lennék, vagy nem vagyok erre a pályára való. Inkább törekedj arra, hogy meglegyen az a nagyon koncentrált jelenlét, hogy azt te ott, akkor tudd menteni, ha kell…

A megfelelési kényszer mögött mindig ott rejlik, hogy másnak, másfajta mintáknak akarunk megfelelni, a mi életünk meg háttérbe szorul eközben. És sajnos mi is a háttérben maradunk, mi, azok, akik igazán vagyunk!

Lehet figyelgetni, hogyan dolgozik Alföldi Róbert, Mucsi Zoltán, Gyabronka József, és még hosszan lehetne sorolni a csodálatos kollégáinkat. Érdemes is ellesni tőlük dolgokat, tanácsot kérni tőlük, de semmiképpen sem szabad őket másolni, belebújni másnak a bőrébe. Azt kell megtalálni, hogy én, Ivanics Tamás hogyan létezem a színpadon. És hogy e megtalált jelenlétem, világlátásom szerint tudjam közvetíteni a gondolataimat. A saját elmémből, a saját szívemből.

Hogy létezik Ivanics Tamás a színpadon, avagy hogy szeretne létezni majd?

Ez egy jó kérdés…! Úgy szeretnék lenni a színpadon, hogy tudjak valamit adni – bármennyire általánosan is hangozzék ez most. Igen, az ember nagyon szereti a tapsot, a sikert – ahogy tizenévesként is csak annyi jött először át, hogy fény és csillogás -, hisz azok építenek, pont úgy, ahogy a negatív kritika is.

Már egy jó ideje mégis az a fontos, hogy úgy menjen ki a néző, és azt érezze, hogy „ennek a srácnak láttam valami olyat a tekintetében, olyan őszintén tudott megnyilvánulni a szerepén keresztül, hogy én is megvizsgálom magam, az életem, ezt most haza tudom magammal vinni, él bennem tovább az, amit és ahogy közvetített, és emiatt elgondolkodtat”.

És én csak remélni tudom, hogy így van, mert akkor nem volt hiábavaló, amit csináltam. Annál szerintem nincsen fontosabb, hogy amikor a színpadon állsz, közösséget formálj!

És mi a helyzet a társulatokon belüli közösségekkel?

Szabadúszó vagyok, sok társulattal találkozom, és számomra nagyon fontos, hogy ebben az ezer felé rohangálásban mégis legyenek „családok”, ahogy kialakult ilyen kapcsolat a Trojkával, amint itt, az Átriumban is. Olyan jó, hogy van ez a pár ember, akikkel bármikor, bármiről tudunk beszélgetni, akikkel nem stressz közepette készülünk egy előadásra, hanem egymást támogatva és szeretve, elröhögcsélve, viccelődve. Fontos, hogy legyenek ilyen kis kikötőid. Hisz ha bevalljuk, ha nem, mindnyájan szeretünk tartozni valahová, valakikhez, valakihez. Társas lények vagyunk, ez van a génjeinkbe kódolva. Ha meg valakin azt látom, hogy neki ez nem fontos, inkább elvonul egy sarokba, akkor tőle pedig meg lehet kérdezni: Szia, mi a baj? Szeretnél-e csatlakozni?

Ha már társaság, találkozás, kikötő és csatlakozás: számodra az ünnep mit jelent?

Azt, hogy megállj. Meg kell állni egy picit, hisz mindig annyi minden történik egy évben. Azt, hogy végre el lehet csendesedni, befelé fordulhatok egy pillanatra, végre találkozhatom a családommal. Remélem, idén huszonnegyedikén sikerül összehoznom, hogy végre már ne portalanítsunk, takarítsunk, ne rohangáljunk, hogy megsült-e már, elkészült-e minden, aminek kell. A terv az, hogy huszonharmadikán hazamegyek, mindennel igyekszünk elkészülni, felállítjuk a fát, és huszonnegyedikén már csak bedőlünk alá, forralt bort iszunk, és nézünk valami bugyuta karácsonyi filmet. Így talán ki is szakadsz abból a folytonos rohanásból, amiben vagy, és el is távolodsz tőle, hogy jobban ráláss. Mintha kilőnéd magad egy rakétával, és rálátva az űrből a bolygódra olyan kicsinek tűnnének már a problémák. Van egy egyetlenegy típusú karácsonyi élményem is, bár ez egyáltalán nem lesz vidám. Ez akkor történt, amikor édesapámat elveszítettük tíz évvel ezelőtt. Az a karácsony minden más karácsonynál maradandóbb, emlékezetesebb volt. Borzasztóan hiányzott nekünk, nagyon nehéz volt azzal mit kezdeni, hogy már nem apa készíti el a halat, nem ő hozza fel a garázsból a karácsonyfát. Ott voltunk hárman, tesók és az anyukánk, és éreztem, hogy ettől kezdve jobban összekovácslódunk. Akkor értettem meg, azt hiszem, hogy mit jelent anyukánknak, hogy mi vagyunk a mindenei.

Emlékszem, addig zavart, hogy miért kell mindennap felhívnom, ha nincs is különösebb mondanivalóm. Azóta viszont ez a dac elmúlt, és most már mindennap én hívom fel, mert nagyon jó vele beszélgetni. És nemcsak azért, mert tudom, hogy ez neki fontos, hanem mert megértettem valamit a lelkéből.

Játszom Az anya csak egy van-t, ahol szintén az anya-fiú kapcsolat áll a középpontban, amely a végén arra fut ki, hogy próbáljuk meg magunkat beleképzelni a másik helyzetébe. És akkor rengeteg minden kiderül… Rengeteg mindent tehernek érezhetsz, ám ha csak egy picit is beleképzeled magad a másik helyzetébe, akkor csomó dolgot meg is értesz. És akkor már nem is idegesít, sőt: tanulni is tudsz belőle. Mert csak annyi kell, hogy tanuljunk meg beszélgetni egymással, hogy tudjuk megkérdezni azt a nagyon egyszerűt: „És te hogy vagy?”.