"...azért szeretnék krampusz lenni, mert ez volt az egyik legrémisztőbb állásajánlat, amivel valaha találkoztam" Pótszékfoglaló

Advent, vagy amit akartok….

december 24., vasárnap – Ivanics Tamás

A Macy’snél a nő megkérdezte:

– Mi szeretne lenni? Főállású, esti vagy hétvégi krampusz?
– Főállású – válaszoltam.
A jövő héten, szerdán délben kell visszajönnöm.
Harminchárom éves férfi vagyok, és krampusznak jelentkezem.
Gyakran látok az utcán mindenféle tárgyaknak öltözött embereket, akik szórólapokat osztogatnak. Nem szoktam elfogadni a szórólapokat, de megszakad a szívem egy tacónak öltözött felnőtt ember láttán. Szóval ha jelmez is van, akkor nemcsak hogy elfogadom, hanem egyenesen hálás vagyok érte.
– Nagyon köszönöm – fűzöm hozzá.
Magamban azt gondolom: te szegény, szerencsétlen, szánalmas alak. Nem tudom, mi lehet a bajod, de remélem, nem fertőző. Ma délután egy videokamerának öltözött embertől kaptam szórólapot. Hot dog, mogyoró, taco, videokamera, ezek a dolgok elszomorítanak, mert valahogy nincs helyük az utcán. Arra gondoltam, hogy krampuszként legalább a megfelelő helyen lennék. Mikulás-országban a többi krampusszal. Habos csodaországban fogunk lakni, óriás cukorrudak és mézeskalács házak között. Nem lesz olyan szomorú, mintha sült krumpliként ácsorognék a sarkon.
(…)

Amikor rám került a sor, azt mondtam, azért szeretnék krampusz lenni, mert ez volt az egyik legrémisztőbb állásajánlat, amivel valaha találkoztam. Erre kérdőn felemelte a tekintetét a jelentkezési lapomból:
– És…?
Biztos vagyok benne, hogy a drogtesztem pozitív lett. A vizeletmintámban úszkáltak a joint-csikkek, de mégis fölvettek, mert alacsony vagyok, százhatvanöt centi. Szinte mindenki alacsony, aki megkapta az állást. Egy törpe is van köztük. A második interjú után bevezettek az ügyvezető irodájába, és megmutatták az emelet alaprajzát. A forgalmas napokon huszonkétezer ember látogatja meg a Mikulást. Külön kihangsúlyozták, hogy a krampusznak minden hányattatás és megpróbáltatás közepette is vidámnak kell maradnia. Megígértem, hogy ezt jól az eszembe vésem.
(…)
A jelmez fekete. A fekete buggyos térdnadrág alatt fekete bársonyoverallt viselek, a fejemen fekete flitterrel kirakott harisnya, kis piros szarvacskákkal. Ez a munkaruhám.
A krampusznevem Kobak. Magunk választhattuk meg a neveinket, és meg is változtathatjuk attól függően, hogy e havas világ mely szegletében dolgozunk éppen.
(…)
Egész nap Fotós voltam különböző Mikulások mellett, és szemet szúrt, hogy egy csomó szülő nem is hagyja szóhoz jutni a gyerekét. A gyerek ott ül a Mikulás ülében, a szülő pedig egyfolytában magyaráz:
– Jól van, Amber, mondd el a Mikulásnak, hogy mit szeretnél. Mondd el neki, hogy egy babát szeretnél, meg egy Barbie-t és azt a télikabátot, amit a katalógusban láttál.
A szülők felsorolják az ajándékokat, amiket már megvettek. Nem szeretnék azt hallani, hogy „póni” vagy „tévé”, úgyhogy az egész látogatást végigdumálják, a gyerek szájába adják a szavakat. Amikor a gyerekek leszállnak a Mikulás öléből, a szülők minden egyes alkalommal ugyanazt kérdezik:
– Mit kell mondani a Mikulásnak?
A gyerek pedig rávágja:
– Köszönöm, Mikulás.
Ez azért nagyon szomorú, mert az ember szeretné azt hinni, hogy mindenki egyedüli és különleges, és mindig csalódnia kell, mert mindenki ugyanolyan, ugyanazt kéri, ugyanazokat a szavakat ismétli el, mintha ugyanazt a forgatókönyvet olvasták volna.
Minden felnőtt arany hitelkártyát kér, meg BMW-t, és aztán gurulnak a nevetéstől, mert azt hiszik, ők az elsők, akik ilyen merész kéréssel hozakodtak elő.
A Mikulás csak annyit mond:
– Meglátom, mit tehetek.
Az ötven fölötti párok mind ugyanazt mondják:
– Nem szeretnék beülni az öledbe, Mikulás, mert attól tartok, összetörném.
Hogyan törhet össze valakinek az öle? Honnan veszi ez a rengeteg ember ugyanazt a baromságot?
(…)
Ma volt az utolsó munkanapom. Azt mondták, a karácsonyeste nyugis lesz, de ez volt az a nap, amelyre az egyhetes tréning során próbáltak minket felkészíteni. Megállás nélkül ment a pörgés, a főnökök adó-vevőkkel rohangáltak.
Szemtanúja voltam, ahogy két anya összeverekedett, és láttam, ahogyan egy nő rohamot kapott a tömegtől: a földre zuhant, és levegőért kapkodott, a karjaival úgy hadonászott, mintha denevéreket próbálna elhessegetni magától. Egy Long Island-i apa lebuzizta a Mikulást, mert nem volt ideje elénekelni a gyerekének a „Karácsonynak éjszakáján”-t. A hosszú, tömött sorokban álldogáló szülők a Mikulás házának ajtajánál dobálták el a pelenkákat. Ez volt a legvadabb tömeg, amit valaha láttam. Ráadásul nem volt elég krampusz, mert egy csomóan beteget jelentettek, vagy egyszerűen nem jelentek meg. Következésképpen felére csökkentették az ebédidőnket, délután pedig egyáltalán nem tarthattunk szünetet. A krampuszok közül rengetegen keservesen panaszkodtak, mi – a többiek – viszont egész idő alatt erre a percre vártunk. Itt álltunk, szemtől szemben az ellenséggel. Eljött az idő, hogy megmutassuk, mit tudunk. Teljesen átadtam magam a feladatnak. A Mikulásom és én kerek negyvenöt másodperc alatt lerendeztünk egy családot: fel az ölbe, le az ölből, és már kint is voltak. Káosztól övezett, hatékony kis gépezet voltunk. Lejárt a munkaidőnk, de mind a ketten gondolkodás nélkül tovább maradtunk. A gépem nyolckor indult. Az utolsó pillanatig maradtam, csak annyi időt hagytam, hogy még pont elérjem. Nehezemre esett szólni a főnökömnek, hogy mennem kell. Éppen a pénztárban dolgozott, és egy vevővel ordított. Ami azt illeti, éppen lekurvázta nőt. Megfogtam a karját:
– Mennem kell.
Ő pedig a kezét a vállamra téve, finoman megszorított, és folytatta az üvöltözést:
– Ne szólj az üzletvezetőnek, hogy kurvának neveztelek. Mondd meg neki, hogy kibaszott kurvának neveztelek, mert az vagy! Most pedig takarodj a szemem elől, mielőtt valami olyat teszek, amit mindketten megbánunk.