Elveszett lelkek

Kárpáti György Mór filmje mintha kimerevített pillanatok egymásutánisága volna; hosszas barangolás a mentális egészség témakörét vizsgáló, nyugtalanító kérdések földjén, melynek felszíne alatt ott buzog az erő és a kiáltozó élni akarás.

A Jövő nyár cselekménye két jól elválasztható fejezetre bontható, melyek között egy év telik el, s melyek színtere egy nyári tábor, ahol egy csapat kamasz feladata, hogy létrehozzanak valamilyen közös művészeti alkotást. A film készítői elegáns módját választják az alaphangulat megteremtésének; a fiatalok egy olyan bonyodalmakkal teli Shakespeare-darab részlettel dolgoznak, melyben szó esik szerelemről és végzetről, s melyről sejthető, hogy valamilyen módon a táborozókkal történteknek is megfeleltethető lesz.

Ám egyelőre mindez csak fantázia. A fiatalok vicces videókat csinálnak, hangoskodnak, zavartan pillantanak össze a tábortűz fölött, és feszegetik a határokat. A Jövő nyár készítői egy sor tipikus szituációt vázolnak fel, melyekbe ugyancsak tipikus karaktereket helyeznek. A “fura srác” skatulya Miláné (Liber Ágoston). Ő az, aki ijesztő arcokat rajzol a füzetébe, és aki nem szereti, ha hozzáérnek, de úgy tűnik, ez így van rendjén. Legjobb barátja, Dani (Brezovszky Dániel), a “jóképű”, s feltűnik a színen a “szép szemű” Anna (Bukovszky Orsolya), aki hamarosan éket ver a két fiú közé.

Mintha minden az elhangzott darabrészletnek megfelelő kiszámíthatóság jegyében történne; a néző tehát joggal várhatja a szerelem és bonyodalom kettőse mellé a végzet érkezését, ám egyelőre annak csupán előszele érezhető. Az alkotók lassú, mégis intenzíven ható jelenetsorok mentén építik a film cselekményét, azokban ugyanis újra és újra helyet kap valamilyen zavarba ejtő vagy nehezen megmagyarázható tényező. Egy ágon lógó, gazdátlan táska, egy elhagyatott viskó vagy a túlvilág kezdetben játékos, majd borzongatóan valóságos kísértése; mind-mind olyan események, melyek hozzájárulnak a filmből áradó, szinte bőrünkön tapintható nyugtalanság érzetéhez.

Az említetteket a képi világ és a hangkulissza karakteres jegyei is erősítik. Pálos Gergely operatőri munkáját két, egymást remekül kiegészítő hozzáállás jellemzi.

A kézi kamera használata lehetővé teszi a néző számára, hogy szinte ott érezhesse magát a táborozók körében, átélje a velük történteket, míg a statikus kompozíciók (mozgó sziluettek egy ablak előtt vagy környezetet leíró, hosszan kitartott totálok) olyan érzést kelthetnek bennünk, mintha egy régi fotóalbum képeit nézegetnénk.

Utóbbit húzzák alá a véletlenszerűen bevágott, mobiltelefonnal rögzített képsorok is, melyek még közvetlenebbé, egyúttal frissé is teszik a látottakat. Mindezt a képek hangulatához szorosan igazodó instrumentális zenebetétek (Asher Goldschmidt) teszik teljessé.

A film ugyanakkor nagyszerűen aknázza ki a csend erejét is, melyre remek példa annak a vízválasztó jelenetsornak az egyik utolsó darabja, melyben Milán, Dani és Anna szerelmi háromszögének dinamikája kicsúcsosodik.

A három fiatal szembemegy a szabályokkal, és kimarad a táborból, hogy az éjszakát a szabad ég alatt töltse. Az ezt feldolgozó szekvencia jelentős része egy tábortűz körül zajlik, ahol csak a parázs pattogását hallani, a szereplők is alig szólalnak meg. Ez méginkább aláhúzza annak a néhány mondatnak a jelentőségét, melyek által meg-megvillannak árnyaltabb karakterjegyek, s felsejlik egy szülő hiánya is.

A néző így átfogóbb képet kaphat a három tinédzser lelkében lezajló események miértjeiről. Különösen Milán érzelmei eszkalálódnak, s egyre világosabbá válik számunkra, hogy a fiú életében valami nincs rendben. Ez hamarosan nyilvánvalóvá is válik. A kihágás következményekkel jár, a fiatalok büntetést kapnak, s legközelebb egy év múlva találkozunk velünk. Itt veszi kezdetét a cselekmény második fejezete, melyben a korábban “várt” végzetnek már csak utószele érződik.

A három barát közül csupán ketten térnek vissza. A korábban említett merengő, szinte nosztalgikus “képnézegetés” innentől egyre hangsúlyosabbá válik, s meghatározó eleme lesz a hiány. A barátok és a közösség is a maga módján igyekszik megküzdeni társuk elvesztésével, mely talán megakadályozható lett volna. Hogy tisztelegjenek emléke előtt, a csapat végül az ő elképzeléseinek megfelelően készíti el az előadást, melyben az elveszett lelkek bolyonganak, annak reményében, hogy valaki rájuk lel. Dani és Anna a cselekmény lezárásához közeledve a valóságban is megkapják a közös továbblépés lehetőségét, ám hogy tartogat e számukra ez az út bármit is, kérdés marad.

A Jövő nyár kimondatlanul is körbejárja az egyén, s a közösség felelősségének kérdéskörét, ám semmilyen konkrét vagy esetleg megnyugtató válasszal nem tud, de nem is akar szolgálni. Jól érzékeli ugyanis, hogy nem feladata az ítélkezés, sem a feloldozás.

Legnagyobb erénye talán, hogy olyan igényes audiovizuális közeget képes teremteni, melyben a kitartott pillanatok és hosszú csendek jól irányított, közös gondolkodásra hívják a nézőt, mialatt igyekszik rávilágítani azokra az élethelyzetekre, melyekben ott kiabált segítségért az a bizonyos “élni akarás”. Épp csak senki nem vette észre, vagy nem annak látta, ami.

Cseplye Dániel