Miért is emlékezzünk egy kilencven éve született és ötvenhatos tevékenységéért a börtönt is megjárt erdélyi íróra? Páskándi Géza Vendégség c. történelmi drámája Jancsó Miklós Szegénylegényekjével mérhető. Pont olyan emblematikusan meghatározó, korszakot fémjelző, irányt, útjelzést adó.

A bizonytalanság és a bizalmatlanság drámája ez, pont olyan pontos, egzakt és parabolisztikus is egyszerre, hogy ezáltal századoktól elvonatkoztatva, mégis konkrétan képes a magyar sorskérdésig, annak gyökeréig bevilágítani. E drámából megérteni, hogy az a bizonyos „magyar sorskérdés” egyben egyetemes kérdés is, minden nemzet és egyén kérdése, sorkérdése.

Páskándi szinte gyerekfejjel került az irodalmi életbe. 1953-ban beiratkozott a kolozsvári egyetemre, ám felsőfokú tanulmányait nem fejezhette be, mert az 1956-os magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták. A vád: állam és közrend elleni izgatás. Hat év börtön után 1963 februárjában amnesztiával szabadult Salciáról. A következő két esztendőben rakodómunkásként, majd egy bukaresti könyvlerakatban raktári beíróként dolgozott. A börtönt követő évek (1963–1974, Bukarest, Kolozsvár) a beérést hozták; versben, drámában, politikai, stilisztikai és nyelvfilozófiai esszéiben egyaránt öntörvényű világot teremtett. 1974-ben települt át Budapestre és lett a Kortárs szerkesztője, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja. Az áttelepülés utáni két évtized (1974–1995, Budapest) az életmű kiteljesedését eredményezte. 1992 és 1995 között a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjává választották. Halála után felesége, Páskándiné Sebők Anna jelentette meg hátrahagyott kéziratait.

Fontos megbecsülni, érdemeihez méltón méltatni Páskándi Gézát – és ebben a Gózon Gyula Kamaraszínház elévülhetetlen érdemeket szerzett. Bár a színház a sokadik tervezőt és kivitelezőt koptatja az éppen most is zajló átépítése során, nyűve, tépázva a színház vezetésének és társulatának nehezen kikezdhető, áldozatos türelmét. Mindennek közepette a Szabó Ágnes vezette társulat színházantropológiai előadásciklusba kezd – I.: Becsület – Árulás – Önámítás, II.: Karrier – Bukás – Hatalom és a III. rész pedig a Haza – Szerelem – Politika gondolatköreit járja át és át -, így állítva interaktív emléket a művészet elevensége által Páskándinak.

Ehhez a színházantropológiai tanulmányhoz készült a Gózon Gyula Kamaraszínház felkérésére Babuska János Páskándi Gáza mellszobra, melyet május 25-én avattak fel a Nagy Ignác utcai Budapesti Unitárius Egyházközség udvarán.

„Minden, ami emberi, az megtörténik vele”

– villáminterjú Hajdu Lászlóval, a III. számú etűd, a Haza-Szerelem-Politika c. rendezőjével

  • Mi jut a gomolygásról először eszedbe?
  • Az, hogy felfedezni való. Még kialakulatlan, de benne rejtezik a mindenség. Nagyon komplex, csak még le kell hántani róla a homályt. Azt hiszem, az indító gondolat egy norvég út kapcsán az osloi Vigeland Park volt számomra. Belém égett. Na, az gomolygás… Véget nem érő emberi gomolygás. Utánozhatatlan.
  • Ebben az általad rendezett III. etűdben így gomolyog egymással a szerelem, a haza és a politika is?
  • Ha nem is gomolyog, de mindenképp párhuzamosan fut egymással, szimultán módon támasztja meg egymást e három téma. Mozgásszínházi formanyelvet választottunk a megvalósításhoz. Emberi építmények, testgúlák segítik a gondolatok, érzetek elmélyítését, feltárását. Páskándi elképzelhetetlenül széles spektrumon alkot, rengeteg lehetőséget teremt a színházcsinálónak: az abszurd drámától kezdve a hazafias publicisztikákon át a szerelmi líráig. És ez a felsorolás csak igen kicsi szelete a hatalmas életműnek.
  • Hogy érzed: Páskándi Géza szerelmi élete P. Sebők Annával és a nyilvánosság számára ismert, hozzáférhető, megismerhető élete mennyire keveredett? Mennyire volt azonos, vagy épp egymástól teljesen elkülönülő?
  • Megadatott nekem, hogy találkozhattam Páskándi özvegyével, akit mindenki Anikónak szólított. Közvetlen őszinteséggel mesélt az életükről. Lehet mondani, hogy igen csak nagy amplitúdójú szellemi-szerelmi létezés volt az övék. Anikó Rozsdásszemű címet viselő önéletrajzi regényében sokat mesél az életükről. Tessék elolvasni. Ebben a műben egy új, egy másik Páskándira is rá lehet találni. A dramaturgommal, Deres Péterrel gyakran nyúltunk ehhez a kötethez. Hogyan lehet átadni, megmutatni ebben a rendezésben Páskándi Géza nagyon sokrétű, ám nagyon is egyfelé tartó életét a színpadon? Érzékeltetni, sejtetni, rávezetni lehet. Gondolatot lehet ébreszteni. Páskándi bölcs. Nagyon erős szemlélettel rendelkező szellemi titán. Épp ezért konkrét is, és szókimondó. Aztán ott vannak a gyerekversek, teljesen más világ, játékosan könnyed, még ha vannak is benne politikai, közéleti felhangok. Szerelmi témái fájdalmasan őszinték, szenvedélyesen szerelmesek, érzelmesen érzékiek. Páskándi tényleg maga az összművészet az irodalomban: amikor egy-egy sor, egy esszé vagy drámarészlet színpadra kerül, elkezd élni és éltetni. Önmagát támasztja alá és működteti.
  • Mennyire kell, lehet, érdemes az ő és a mi életünkben az azonosságokat komolyan venni?
  • Minden, ami emberi, az megtörténik vele. Épp, mint velünk. Nincs semmi eltakarás vagy eltagadás ebben. A politikai-társadalmi történet, az a múlt, remélhetőleg. Nem párhuzamokat vonnék, hanem tanulságot. Példát. Nemcsak magáról Páskándiról, hanem Anikóról is, aki emberfeletti energiával ápolta, tartotta életben Géza örökét, miközben a saját tudományos munkásságát is vitte tovább. Tapintani lehetett a szeretetet, amikor Anikó Páskándiról beszélt. Valami mindenek felett álló emberi szövetség van közöttük. Megrendítő. Nem tudok jobban fogalmazni, mint maga az író: “Mi nem sziámiként születtünk,/ idegenül. Szerelem, hogy/ sziámiként halunk, ha kicsit később is/ vagy akár nagyon…/Én reád gondolok, s te rám…/S e párhuzamban, mely olyan cúgos/ – nyitott ajtók – majd és mindig/ csak találkozhatunk…”
Csatádi Gábor

Van, ami olvasandó, van, ami mondandó, de mind-mind megírandó, mert költészetben szégyen nincsen; akár a születés, akár a halál, oly szégyentelen a líra.