"...amikor először megcsapta az orromat a "színházszag", akkor éreztem először: hazajöttem! Pótszékfoglaló

A jövőre huszonöt éves Gózon Gyula Színház társulatának idén húsz éve tagja Nagyváradi Erzsébet, friss Jászai Mari-díjas színésznő. Vele beszélgettünk elismerésről, az anyai szeretet a szabadság felelősségére nevelni képes hatásáról, Vas utcai felvételiről, Bánk bán Gertrudisáról, kísértetiesen szép, erőt adni tudó párhuzamokról, az orrunkat az Operában megcsapó színházszagról, a Jászai-díj bizottság adósságairól és a díjvárásról és persze Jászai Mari emlékiratairól…

Arról, hogy elismerés, elismerni valakit mi jut elsőre eszedbe?

Az elismerés nagyon fontos dolog az ember életében, bármiről is legyen szó. Mindenki arra vágyik gyermekkorától kezdve, hogy elismerjék. Ez a vágy gyakorlatilag onnan kezdődik, hogy megszülettünk, hogy megtanultunk önállóan járni, kiskanállal enni, pohárból inni, kis háromkerekűn biciklizni. Először a szüleink, aztán a tanáraink ismernek el – és ennek nagyon fontos, ösztönző, pedagógiai hatása van.

…és vajon milyen lehet az, amikor huzamosabb ideig nem érkezik elismerés…?

Nagyon egyszerű, akkor az ember sérül. Ahogy akkor is, ha rosszul ismerik el. Sok sérülést össze lehet így szedni, amitől aztán az ember egyre szomorúbb és szomorúbb lesz…
©Szokodi Bea

A gyermekkortól való elismerésekről jut eszembe: milyen volt a te gyermekkorod?

Gyönyörű volt, amit az egészen rendkívüli édesanyámnak köszönhetek, aki művelt, érzékeny asszony – hatalmas szívvel.

Hárman vagyunk testvérek, és mindhármunk gyermekkorát édesanyánk aranyozta be simogatásaival, elismeréseivel. A legfontosabb, hogy nagyon jól tudott, és nagyon jól tud minket szeretni, és ez nagy erő az ember életében. Amikor felnősz, akkor ezt a képességet megöröklöd, és te is jól tudsz majd szeretni.

Mit jelent jól szeretni? Mert azt hiszem, hogy bármennyire is szeretnénk, még sincsenek sem evidens kérdések, sem evidens válaszok…

Ez a „jól szeretni” tudása elmondhatatlan szabadságot adott, közben mégis mindig ott volt a biztonságot adó keze, amit meg lehetett fogni bármikor. Nagyon ösztönzőleg szeretett, mind a három gyerekéből megpróbálta kihozni a maximumot. Ám mindezt úgy, hogy csendben szeretett bennünket.

Emlékszel, hogy mikor kezdett foglalkoztatni a színészet, a színjátszás?

Azt hiszem, vallom, hogy a művészet iránti fogékonyság, ahogy a tehetség, a karizma is, a Jóisten ajándéka. Angyalszárnyakkal születünk, ezért is hiszem azt, hogy ez eleve elrendelt végzet is egyben. Természetesen minden kislánynak van egy olyan korszaka, amikor arról álmodozik, hogy ő színésznő szeretne lenni – és van, akinél ez az álom egészen hosszan megmarad… Óvodás lehettem, amikor anyu egyszer a kádban fürdetett, és ott, fürdetés közben megkérdeztem tőle: mi lenne, ha én színésznő lennék? Anyu erre azt mondta: „Ez nem biztos, hogy jó ötlet, mert ahhoz nagyon sokat kell tanulni.” Tanulni meg a fene akar! – gondoltam, ezért aztán ezt az álmomat egy ideig jegeltem. Aztán általános iskolás lehettem, amikor feljöttünk az Operába Bánk bánt nézni. Egészen közel ültünk a színpadhoz, felment a függöny, és abban a pillanatban kiáramlott a nézőtérre a színpad kissé dohosan hűvös, sajátos illata. A festék, a díszlet, a smink illata. És akkor ott, amikor először megcsapta az orromat ez az illat, ez a „színházszag”, akkor mondtam ki magamban magamnak először: hazajöttem!
©Szokodi Bea

Hány éves lehettél ekkor?

Tizenkettő, azt hiszem. Emlékszem, nagyon érdekelt a Bánk bán történet, hazamentem, elolvastam. Egészen extázisba estem, hogy micsoda történelmi, politikai tere van ennek a darabnak, és mindenképpen szerettem volna megfejteni a gyilkosságot. Aztán később, amikor megkaptam Gertrudis szerepét, akkor azt is egyfajta sajátos álom beteljesedésnek, helyre kerülésnek, hazaérkezésnek éltem meg. Ennek a gyökerei tizenkét éves koromban ott az Operaházban indultak növekedésnek.

Akkor ott tizenkét évesen és később, Gertrudisként mit fejtettél meg a magad számára a Bánk bánból?

A félelmet. Gertrúd gyakorlatilag egyedül volt Magyarországon. Körülvette magát a saját embereivel. Azért, hogy mint egy fallal, meg tudja védeni magát. Ám ez a cselszövések, az ármányok miatt nem igazán sikerült, sőt ezek mind-mind kihatottak az ő életére is. Gertrudis védtelen ebben a történetben, az én szememben ő áldozat.

A félelemről is sokat tanultam: a félelemről, amely képes mindannyiunk életét irányítani. Hiába, azt hiszem, a színház mindenre vagy szinte mindenre megtanít… A színház mindent a végsőkig „csupaszít le”, ám nem azért, hogy mindent szájbarágósan giccsessé tegyen, hanem sokkal inkább azért, hogy ne tudjuk nem észrevenni, hogy itt rólunk, a mi ügyünkről, a mi életünkről van szó.

Hogyan emlékszel: az az Operaházban tizenkét évesen meghozott döntés a későbbiekben hogyan erősödött, igazolódott, illetve alakult, módosult aztán benned?

Valami belső elhivatottság lehetett, ami aztán vitt tovább előre. Egészen megmagyarázhatatlan. A félelem nagyon meghatározó ebben is számomra. Tökölről, egy piciny délszláv faluból, magam is délszláv vagyok, bekerülni a budapesti forgatagba, az ország legnagyobb színházába, csodálatos álom volt! Féltem, hogy nem fogom megvalósítani ezt az álmom, féltem, hogy talán nem is vagyok erre a pályára való. Nagyon hamar, korán megtanultuk, megtanultam, hogy a színház eléggé bonyolult és összetett valami. Ha valakiben nincs meg az a pszichés erő, hogy mindenféle hasba rúgásból, hátba szúrásból fel tudjon állni, amikor épp a sárba döngölték, akkor annak tényleg abba kell hagynia a pályát.

©Szokodi Bea

Ez a félelemmel, hasba rúgással, hátba szúrással való szembenézni tudás vezetett téged a Vas utcába felvételizni?

Először Pécsi Ildikóhoz jártam egy színiiskolába, mert akkor még nagyon fiatal, falusias kislánynak éreztem magam. Éreztem, hogy előképzettségre van szükségem, persze akkorra már délszláv néptáncos voltam. Az már egyértelmű volt, hogy színpadon a helyem, csak döntenem kellett: táncosként vagy színészként?

Tizenkilenc évesen eljutottam a másodrostáig, ám még akkor is éretlennek éreztem magam. És ekkor tizenkilenc évesen felvettek a Nemzet Színház Stúdiójába. Aztán egy évvel később stúdiósként ismét felvételizhettem a színműre. A vizsgabizottság megnézte az akkori szerepeim listáját, és azt mondták: látjuk, Erzsébet, hogy milyen szerepeket játszik, mit tanítsunk önnek?

Maga már kész színésznő – menjen, játsszon! Így ezzel véget is ért a felvételi, elvégeztem az akadémiát, és aztán leszerződtettek a Nemzetibe.

Hogy érzed: annak a színészetnek az íve, melyre belső elhivatottságként tekintesz, hol hogyan szeretne, akar tovább kirajzolódni majd?

Azt majd a Jóisten tovább rajzolja, amikor képesnek tart, talál rá. Egy célom van: ugyanilyen szeretettel, megszállottsággal és alázattal szolgálni a mesterségemet, a színpadot, a nézőket. És szeretnék még jobb színésszé lenni, még többet, jobbat adni magamból.

Ha már adás, adni tudás és kapás: gondoltad, hogy egy Jászi-díjjal is megajándékoznak a fentiek?

Azt hiszem, hogy ha valaki elkezdi ezt a pályát, akkor nagyon vár a saját Jászai-díjára.

…ezt szépen mondtad: „a saját Jászai-díjára”. Miért, van nem saját is?

Nagyon-nagyon régóta várom ezt a díjat! Teljesen más értéke van, ha valaki harmincévesen kapja meg, mint ahogy annak is, ha ötvenévesen, mint most én.
©Szokodi Bea

Hogy fogadtad volna ezt a díjat harmincévesen?

Nagyon örültem volna neki akkor is, ám azt hiszem, hogy az azóta eltelt húsz év értékével együtt nőtt számomra ennek a díjnak az értéke is. Hiszen ebben az elmúlt harminc évben – jövőre leszek, lehetek harminc éve a pályán – voltak megrogyások is. Nem a hitemben, inkább a lehetőségeimben. Immár két évtizede a Gózon Gyula Kamaraszínház művészeként most léptem át az aranykapun.

Három napig sírtam – nem akartam elhinni. A mai napig ott van az éjjeliszekrényemen, hogy ha reggel kinyitom a szemem, akkor elhiggyem. Ez leírhatatlan boldogság. Egy olyan gyönyörű álom beteljesülése, amelyről már rég és sokszor lemondtam.

Ha nem jön elismerés, akkor nem jön elismerés. Annyiféle elismerés van: a közönségé, a színház, a pályatársak elismerése – ezeket mind a zsebünkben hordjuk. Ám az, hogy az állam is elismer, az mindennek a koronája.

Milyen az a kép, amelyik benned él Jászai Mariról?

Jászai Mari volt az első színésznő, aki huszonkét évesen játszotta Bánk bán Gertrudisát. Ez ugyanis fiatal szerep, hisz történelmileg is egy fiatalon meggyilkolt királynéról van szó. Az országban én voltam a második legfiatalabb, aki huszonöt évesen alakíthattam Gertrudist. És az ő hitvallása az, amit magaménak tekintek. Nagyon sok párhuzamot tudnék felsorolni, de most a legszebbet szeretném elmesélni!1995-ben, amikor Ablonczy László, a Nemzeti Színház igazgatója leszerződtetett, akkor a Gertrudis beugrásomra premier ajándékként egy gyönyörű bőrkötésű könyvet adott: Jászai Mari emlékiratai címmel, ami természetesen, mint minden színésznőnek, nekem is a Bibliám lett! Benne egy mondattal: „Erzsébetnek, színésszé avatásának napján kívánom, hogy művésszé is legyen!”