Rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni az indítógombját

Valahol Murmanszk környékén járhattunk, amikor a hideg hatni kezdett… Kezdődhetne akár így is a Katona idei évadjának Sufniba rendezett első bemutatója, a Tél. Szerencsére a Sufni tényleg kicsi, be lehet lehelni, úgyhogy később sem kell majd fáznia az előadás nézőinek.

Nem úgy a szereplőinek. Ők valahol az Északi-sark környékén, egy meg nem nevezett katonai bázison a fagyban és sötétben várják, hogy végrehajtsák a parancsot. A parancsot, amiről nem tudnak sokat, csak annyit, hogy valami valahol felrobban, de hogy látni fogják-e, az már nem biztos. Egyébként csalok kicsit, mert Jevgenyij Griskovec drámájának nem sok köze van a továbbiakban Hunter S. Thompsonhoz vagy a gonzó újságíráshoz, mint stílushoz, meg úgy egyáltalán. Viszont van benne legalább annyi látomásjelenet. Csak itt drogok helyett a belengetett hideg hozza ki ezt a szereplőkből.

Az a hideg, amit a színpadkép fehérsége, a behavazott északi-sarki hideg kéne okozzon… Ennek okán a Kálmán Eszter vezette látványtervező csapat, Király Betti, Jákóhalmi Zsófi és Kovács Alíz egyetemi hallgatók paplanokkal, párnákkal és lepedőkkel borítják be a Sufni színpadának majd minden négyzetcentiméterét. Ettől képződhet az az összbenyomás, hogy most az Északi-sarkon vagyunk, de a hidegséget nem tudja átadni. Mivel plüssállatokkal is tele van, és párnacsatára is alkalmas, inkább kelti egy szétdobott hálószoba képét, amihez hőérzetképzetként inkább a meleg társul.

A drámáról leginkább a Beckett – Mrozek vonal ugorhat be, és inkább a lengyel Mrozek, mint az ír származású – de akire mindenki gondol, az a franciául író – Beckett. Ha nem vagyunk ennyire szűklátókörűek/provincialisták, hogy egy vasfüggöny mentén osztjuk fel a világot – annál is inkább, mert Griskovec, ha orosz is, de legalább annak az országnak a legnyugatibb pontján, Kalinyingrádban (alias: Königsberg) él – leginkább Pinterrel rokon. Legalábbis abban, hogy a megjelenő két szereplő, az Első katona (Béres Bence) és Második katona (Lengyel Benjámin) nem tudják, hogy mit csinálnak, vagy hogy miért csinálják, vagy hogy miért pont ők. Egyszerűen ez van és kész. És mivel semmiféle jövőre nincs kilátás, ezért a múlt felidézésével töltik el az időt.

Azt hiszem, hogy ezek a vélt vagy valós rokoni kapcsolatok, illetve a dráma geopolitikai hálóban elfoglalt helye is hozzájárult ahhoz, hogy erre a darabra esett Dankó választása. Hiszen ha háborúellenes tematikát szeretett volna, akkor azt megtalálhatta volna másban is, például a Hairben. De kérdés, hogy alkalmas-e a darab a neki szánt szerepre? Én inkább arra hajlok, hogy nem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de Dankó Istvánt én komikus színésznek tartom. Lehet akármilyen komoly a darab, arra mindig lehet számítani, hogy egy grimasszal,  egy hangsúllyal mosolyt vagy egy kis nevetést csempésszen a tragédiába. És akkor én kabaréban még nem is szoktam hallgatni. Ezért több nevetésre voltam felkészülve, bár nagy vidámságra azért nem. Dankó sok frusztrációját próbálja belegyömöszölni a darabba. Egy tévéképernyőn bejátssza például Putyin beszédét, amelyben óva inti az éppen megindult orosz-ukrán háborúba való beavatkozástól a Föld többi országát. Szintén bejátszik egy felvételt, amin a magyar kormány közismert kékszínű tájékoztató plakátja köszön vissza: „a férfi férfi, a nő nő, az ember ember, mind állatok vagyunk…” feliratokkal.

És van egy harmadik bejátszás is a Taras Bulba filmváltozatából, de arról meg a szereplők beszélnek. Ezeket a közjátékokat azonban – az utolsót kivéve – nem támogatja a darab. Ráadásul a darab jóindulattal antimilitarizmusnak nevezett elvontságához képest túlontúl konkrét. Viszont konkrétnak meg elvont az utalás annyira, hogy utána nem reflektál rá, csak hagyja lebegni a levegőben. (Már ha ezt nevezhetjük elvontságnak, ugye.)

A komikus vénája azonban nem hagyja cserben Dankót. A hatalmas piros rakétaindító gomb becipelése, az összeakadó sílécek, majd a piros gomb aprócska másának elhelyezése remek ütemérzékről tanúskodik. Ebben pedig a két katonát alakító színész is partner. Béres Bence és Lengyel Benjámin bizonyítja, hogy értik a fizikai komédiát. Ráadásul hasonlóra nyírt arcszőrzetükkel, vastag hóemberre/Michelin bábura emlékeztető jelmezükkel  mintha szinte felcserélhetők lennének.

Kár, hogy ez az aspektus nincs igazán kihasználva az előadás folyamán. Egymásnak mondott monológjaik alatt ugyanazon a helyen gubbasztanak, ahol szinte beleolvadnak a háttérbe. A felcserélhetőség akár koncepciózus is lehet. Mindketten üres vásznak, amelyekre mi, nézők, festhetünk olyan figurákat, amilyeneket szeretnénk. Mert mindenki be tudja helyettesíteni a saját szenvedélyét a cigarettázás helyett, a neveket az első félszeg randevújáról, az örökké vágyott, de soha meg nem kapott ajándékot, vagy azt a filmet vagy regényt, amely valamiért hatással volt rá.

Párosukat Tóth Zsófia egészíti ki, aki Hópihécskét, a mesebeli lányt alakítja. Ugyanakkor a srácok – mert valljuk be, nem katonák, illetve fordítva: a katonák is csak ilyen srácok – egymásnak mesélt történeteiben megjelenő nőalakokat is ő formálja meg. Tóth Zsófia – Lengyellel és Béressel ellentétben – nem hagyja Hópihécskét beleolvadni a tájba. Pedig Hópihécske is teljesen fehér jelmezben van. Tóth Zsófia gesztusaiból nyilvánvaló, hogy ez itt annak a  Hópihécskének a birodalma, akinek ezáltal a betolakodók felett is van hatalma.

Nemrég olvastam, hogy a szomszédban dúló háborún kívül 57 fegyveres konfliktus van folyamatban a világban. Azt is tudjuk, hogy az emberi történelem során alig akadt olyan év, amikor ne lett volna valahol háború,  valljuk be azonban őszintén, hogy vajmi kevéssé vigasztaló ez a tény. De ha valakit ez az előadás győz meg arról, hogy a háborúnak nincs értelme, akkor már megérte.

(2022. október 13.)

Jenei Péter