A Nincstelenek a kortárs magyar irodalom egyik alapműve. Borbély Szilárd legtöbbet olvasott regénye 2013-ban jelent meg és vált túlzás nélkül azonnali hivatkozási ponttá. Az ilyen és ehhez hasonló művek színpadra állításai mindig jelentős rizikófaktort hordoznak magukban. A Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház tehát nem kis kockázatot vállalt, amikor színpadra adaptálta Borbély művét.
Az előadás a regény zárójelenetével kezdődik. Ebben a jelenetben a regény narrátora már fiatal felnőtt, de még nincs tizennyolc éves, és a házukról készült tervrajzot viszi el bekereteztetni egy képkeretezőhöz. Fontos az alaprajz mérnöki pontossága, és hangsúlyos, hogy csak az üres épület szerepel rajta. Ez jó kiindulási pontnak tűnik. Az előadásnak Balassa Eszter és Németh Gábor volt a dramaturgja, a színpadi szöveget pedig a rendező Horváth János Antal és Balassa Eszter alkották meg.
© Ónodi Zoltán
Jó kiindulási pontnak tűnik, hiszen ezáltal meg lehet mutatni, hogy hogyan és miért jut el odáig tizennyolc éves korára egy fiú, hogy a legkedvesebb gyerekkori emléke az ideális ház üres váza.
Az ideális ház alatt nem kacsalábon forgó palotát kell érteni, hanem csak azt az egyszerű egyszoba-konyha alaprajzú lakhelyet, amelyet a családja akart megépíteni. amelyet azonban soha nem sikerült úgy kivitelezni, ahogy az a rajzon szerepelt, csak a silány másolata valósult meg. És ami még fontosabb, hogy nincs rajta senki a családból. Sem a családból kikopó, nemtörődöm apa, sem a túl sok áldozatot vállaló anya, és nincs rajta egyik testvére sem.
Valószínűleg a tervrajz szikár vonalaira való utalás inspirálta Szabó Márton Istvánt az előadás díszletének megalkotásakor. A színpadon egy ház „csontvázát” látni. Fagerendák, lécek jelzik az ajtó és az ablakok helyét, a falat pedig a részleges tetőszerkezet ritmusában tagolják. A díszlet így egy könnyűszerkezetes házra utal, pedig az események egy vályogházban történnek. A megkülönböztetést azért tartom fontosnak, mert míg az előbbi egy viszonylag modern építkezési forma, addig az utóbbi évszázadokra visszamenőleg a zsellér lét egyik szimbóluma. (A vályog revivalt hagyjuk, az újabb fejlemény.) A látvány másik alkotóeleme, ami teljes mértékben uralja a színpadot az a végtelen műanyag, nejlon és gumimorzsalék dömping, amiből utóbbi beborítja a színpad minden négyzetcentiméterét. Bármilyen Nincstelenek előadásban érdemes jelezni, hogy amit látunk, az a 20. század második felében történik – mert ezt olvasás közben is könnyű elfelejteni – , de a gumidara sajnos nem alkalmas arra, hogy megidézze a kort, a társadalmi helyzetet, vagy valamit hozzáadjon a szereplők hátteréhez. Ráadásul éktelenül büdös is, és valahogy ez sem illik az előadásba.
© Ónodi Zoltán
De hiába a jól kiválasztott elrugaszkodási pont és a tisztes sorrendben felfűzött jelenetek, mégsem érezni, hogy Horváth János Antal rendező a regénynek milyen olvasatát kívánta színre vinni. Szociográfiának túl elvont, ehhez elsősorban a naturalizmus ellen dolgozó díszlet és a kellékek – a zacskókkal formált baromfik, és a vályúban vizet helyettesítő pet-palackok – járulnak hozzá. A realizmust az is aláássa, hogy a színészek nem tudják tartani a kezdetben meglebegtetett dialektust… (Elismerem, hogy ez esetben mindkettő vékony jég, és sem a teljes mértékben szociográfiai olvasatot nem tartom üdvözítőnek, sem a dialektus használatát a teljes előadás alatt.) Úgy tűnik, mintha Horváth János Antal és alkotótársai memoárként tekintettek volna az alapanyagra, amely bevallottan bővelkedik életrajzi ihletésű elemekben. De nem ásnak a gyermeki értelem számára felfoghatatlan traumák mélyére, amelyek a nemzetiségi, a társadalmi és a vallási identitások faluközösségen belüli feloldhatatlan ellentmondásaiból fakadnak.
És amelyek egymásra hatva idézik elő azt az örvényt, amelyből szinte lehetetlen kievickélnie a szereplőknek.
Pedig a Csadi Zoltán alakította narrátornak ez bizonyosan sikerül, hiszen a regény leíró részei a legkifinomultabb irodalmi nyelven vannak megírva, miközben a visszaemlékezésben megszólaló szereplők a saját, falusi, műveletlen nyelvükön szólnak egymáshoz. Csadi csak a történetben szereplő fiút jeleníti meg. Játékában nincs meg az a reflektív metaszint, ami a regénybeli narrátorhoz hasonlóan hozzátehetne az előadáshoz. Mivel többször ő is csak személőként van jelen a színpadon, lehetősége lenne rá, hogy reagáljon. Mivel az előadás csak a főszereplő családjára koncentrál, ezért a kitaszítottságuk sem válik érzékelhetővé. Maguk között ennek nyilván nincs értelme. Így sem az anyát, sem a testvért alakító Alberti Zsófi és Holecskó Orsolya nem tud a regény illusztrálásánál tovább lépni. Takács Géza annyival szerencsésebb, amennyiben az apa lezüllése egy klasszikusabb karakterív, így ő ennek a folyamatnak a különböző stációit tudja megmutatni. Dióssi Gábor és Kovács Vanda a karakterszerepekben nagyobb szabadságot kaptak, de a nagyapa és Máli csak epizódszereplők.
Az előadásban még egy karakter szerepel Georgita Máté Dezső megformálásában. Ő az alcímben is megnevezett Mesijás, a tota cigány, aki a legalantasabb munkákat kapja a faluban. Aki a regényben azért tud „megváltóként” funkcionálni, mert ő az, akibe még a kitaszított család legkisebb tagja is bele tud rúgni. Az előadásban viszont kívülről – a nézőtérről – nézi az eseményeket, és ő szolgáltatja a zenét is, afféle muzsikus cigányként. Azzal, hogy szinte teljes egészében kikerül a színpadról, a főszereplők utolsó viszonyítási pontját is elveszítjük.
© Ónodi Zoltán
Így végül nem marad más csak a család megoszthatatlan magánya.
Az előadás legfontosabb erénye az, hogy a hiányosságai ellenére sem hamisítja meg Borbély regényét, melyet talán az előadás hatására többen kezükbe fognak venni. Mert hiába gondoljuk, a Nincstelenek világa nincs olyan távol tőlünk. Csak nincs benne semmi líraiság.
