Van, amikor a külső körülmények, mondjuk, a történelem kényszeríti az embert, hogy helyet változtasson. Van, amikor a távozás az egyén saját döntéséből fakad. De mindig vannak olyanok is, akik nem mozdulnak. Nem mintha félnének az ismeretlentől, és nem azért, mert teljesen elégedettek a sorsuk alakulásával. Számukra elképzelhetetlen az otthontól távol élni, mert a gyökereik egy bizonyos helyhez kötik őket. A távozókról és a maradókról szól a Szkéné Színházban bemutatott Staféta-nyertes előadás, Elise Wilk Eltűntek című drámája Dohy Balázs rendezésében.

Elise Wilk erdélyi szász és román felmenőkkel rendelkezik, az Eltűntek című drámát a marosvásárhelyi Yorick Stúdió felkérésére írta, melyből Sebestyén Aba rendezte a dráma ősbemutatóját 2019 szeptemberében. Ez az előadás egyébként látható volt a 10. Színházi Olimpia keretében áprilisban a Karinthy Színházban, valószínű azonban, hogy csak kevesen értesülhettek róla, a széleskörű népszerűsítés hiányában.

Az előadás eredeti címe Dispariţii,  magyarul inkább eltűnéseknek felel meg. A címen a magyar fordításban Albert Mária fordító szerint a megrendelő változtatott. Fontos gesztus ez, hiszen az eltűnés ténye helyett az eltűnt személyeket helyezi fókuszba. Így pedig sokkal hajlamosabbak vagyunk érezni a személyes indíttatást, az okokat a távozás mögött. Továbbá egy másik fókuszváltás is történik. Az eltűnést az ottmaradók érzékelik, az az ő tapasztalatuk, míg az Eltűntek cím újfent a távozókat helyezi középpontba.

Pedig nagyon nem mindegy, hogy az ember önszántából megy – emigrál –, vagy erőszakkal viszik – deportálják –, üldözik, esetleg úgy tűnik el, hogy végképp távozik az élők sorából. Az előbbiek közül mindre van példa az előadásban.


© Slezák Zsuzsi

A dráma három idősíkon játszódik, ez pedig három felvonásra tagolja az előadást. Minden felvonásnak egy-egy nő a főszereplője, akik ugyanahhoz a családhoz tartoznak, de másik generációhoz. És minden felvonásnak van egy narrátora, egy olyan férfi, aki vagy már halott az általa narrált események megtörténtekor, vagy még nem él az adott időpontban. A családi történet tehát egy kozmikus közös tudattalanból tárul elénk. Az előadás épít is erre, amikor a második felvonás nagy része teljes sötétségben játszódik. A szegmens azonban olyan hosszúra nyúlik, hogy az már kényelmetlen a nézőknek, ráadásul a drámai helyzet feszültségét átírja a színészek iránti aggódás, hogy a sötétben ne tévesszék el a lépést.

Az első felvonás a keleti blokk felbomlásakor, a második 1944-45 telén, a harmadik pedig a kétezres évek közepén játszódik. A családi viszonyok nyomon követéséhez az alkotók minden széken elhelyeztek egy családfát. Valószínű, hogy a szerepkettőzések miatt is gondoltak a segédanyag kihelyezésére, ám a papírocska előadás közbeni böngészése pont a történésekről vonja el a figyelmet, amiből azért kiderül, hogy ki kicsoda, vagy milyen viszony fűzi a többi szereplőhöz.

A történetben központi szerepet tölt be a Zsigmond Emőke által alakított Kathi, a család matriárchája, aki kimozdíthatatlan középponként nézi végig a családtagok eltűnését, de akkor is jelen van, amikor újra felbukkannak, így általa, vele újra fel lehet venni az elejtett fonalat. Ahogy váltakoznak az évek, úgy „öregszik” hozzá Zsigmond Emőke játéka is a karakterhez. Minden egyéb utalás nélkül a játékából is megállapítható, hogy mennyi idő telt el az előző felvonás óta.


© Slezák Zsuzsi

Egyedül Zsigmond Emőke az, aki egy szerepet játszik az előadásban. A többiek két, vagy három szereplőt is megformálnak. Váradi Gergely Kathi két unokaöccsét, Edgart és Rainert. Utóbbi még a Dunát átúszva menekült el Romániából, hogy Jugoszlávián keresztül Németországban telepedjen le, előbbi csak jóval később települ ki Németországba. Edgarként egy frusztrált, megrekedt alakot láthatunk tőle, Rainerként viszont felszabadult, a kelet- európai szegénység tapasztalatát nem ismerő látogatóként lép színre, aki meg akarja mutatni fiának, hogy honnan származott.

Gellért Dorottya Emma alakításában – Edgar lányaként – újfent egy olyan szereplőt láthatunk, aki szintén a ragaszkodó fajtából való, olyant, aki nem tudja elhagyni az otthonát. És bár ugyanazzal az attitűddel rendelkezik, mint a Zsigmond Emőke által megformált Kathi, mégis érezteti, hogy ez már egy másik generáció, más tapasztalatokkal, más traumákkal.

De sem a dráma, sem az előadás nem foglalkozik azzal, hogy mi történik a távozók után maradt hiánnyal. Természetesen a kesergés megjelenik a távozók és a hiány fölött,  tapasztalatból tudjuk azonban, hogy nem maradnak üres helyek. A vákuumba mindig benyomul valami, ami kitölti azt. Itt ez nem látszik, még jelzés szintjén sem.

Hiány ide vagy oda, a beletörődés és a lassú elfogadás munkál a szereplőkben, mert a maradókat nem látjuk lázongani a folyamat miatt.

A Szkénében futó előadás egyik nagy erénye a fiatal alkotógárda. És bár felfedezhető az ő nézőpontjukban is a nosztalgia, azért az is kiolvasható az előadásukból, hogy nem omlik össze ettől a világ. Attól még fájhat.

(2023.06.09)

Jenei Péter