„…egy napló arra szolgál, hogy magunkról tudjunk és valljunk  meg sok mindent” – interjú

Június elején láthattuk először a Janikovszky Éva naplóiból adaptált monodrámát Kizárólag az utókor számára címmel Keresztes Tamás rendezésében a 6szín Teátrumban. Az előadás két szereplőjével, Sodró Elizával és Martinkovics Mátéval beszélgettünk személyességről, a naplóírás belső „kényszeréről”, a kikívánkozó belső  párbeszédeinkről, a naplóról mint csendes bajtársról, a „vágólapra” került szövegekről, a monodráma két szereplővel játszott szükségszerűségéről, a dialógus és a monológ elválaszthatatlan egymásból következéséről és Keresztes Tamás mindent és mindenkit megtermékenyíteni képes megszállottságáról…

• A személyességről mi jut elsőre az eszetekbe?

• Liza: Az őszinteség. A személyesség számomra azt jelenti, hogy őszintén és önazonosan tudsz beszélni valamiről. Nem kell “szerepelj”; se azért, mert valamilyen érdek vezérel, se azért, mert félsz kitárulkozni a hallgatóságod előtt. A személyességhez kell egy nagy adag bátorság önmagunk, és egy nagy adag bizalom a közönség felé.

• Máté: Egy alkotásban – vagy akár egy beszélgetésben is – a személyesség talán az egyik legfontosabb dolog számomra, ha ez megvan, a mondandót jó esetben nem megfelelési kényszer szüli, hanem a közlési vágy.Valami kikívánkozik, valamit meg kell osztanunk a másikkal, és ezt nem csak azért tesszük, mert teszem azt ebben valami piaci rés kitöltését látjuk.

• Ha már „kikívánkozás”: Janikovszky Éva 1938 és 1944 közötti naplóbejegyzései maguk is ilyen kikívánkozni akaróak?

• Liza: Egyre inkább ilyenekké válnak. Eleinte egy kislány első szárnypróbálgatásainak tűnnek, ahogyan egy kiskamasz, különböző, számára még ismeretlen szerepekben próbálja ki magát. Ez a késztetés, a kisgyerekkori szerepjátékokban gyökeredzik: amikor egyik percben még indiánként lovaglunk a seprűnyélen, aztán meg hirtelen boszorkányként repülünk vele a magasba, hogy végül úgy döfjük le vele a kanapét, mint egy zsákmányra éhes bálnavadász. Kiskamaszkorra ezek a szerepjátékok egyre inkább közelítenek az életben játszott szerepeinkhez.

Éva is nagy élvezettel próbálgatja frissen ébredező erejét: milyen lehet szerelmes nőnek, sértett diplomatának, kacér kisasszonykának, híres írónőnek, vagy éppen láthatatlannak lenni. Aztán ahogy haladunk előre az időben, és ahogy Éva is a kamaszkorból kilépve fiatal felnőtté válik, úgy a szerepjátékokon és az események tárgyilagos leírásán túl, egy másik funkcióját is kezdi betölteni a napló: érzelmi bajtárssá válik, minden fájdalmat meghallgató csendes baráttá, aki segít a túlcsorduló érzelmeket művészetté konvertálni, ami Éva esetében az írás.

• Máté: Én például akkor írok naplót, amikor egyedül utazom valahova. Mert tudom, hogy külföldön nem fogom tudni úgy megosztani a gondolataimat, érzéseimet, mint amikor a barátaim közelében vagyok, vagy akár úgy, mint egy próbafolyamatban, ahol folyamatosan tudom kommunikálni, mi van velem.

Egy napló – ahogy a Kizárólag az utókor számára-ban is – akkor izgalmas, ha egyfajta fórummá válik, ahol érzéseket, élményeket, fájdalmakat szabadon meg lehet osztani.

• Liza: …és ha te külföldön vagy, akkor is az érzéseidet, a gondolataidat írod le?

• Máté: Sokszor csak egyfajta „dokumentáció”, hogy mi történt velem, pusztán azért, hogy vissza tudjak rá majd emlékezni. De sokszor arra használom, hogy megkönnyebbüljek.

• Liza: Többször volt olyan periódus az életemben, hogy naplót írtam – most épp sajnos nincsen rá kapacitásom. Évához hasonlóan én is 12-13 évesen kezdtem, és többnyire a “rém eseménydús” napjaim részletes leírását, vagy az osztálytársaimtól hallott kis pletykákat tartalmazták a bejegyzések. Sőt, egy-egy ponton még hazudtam is. Ha például valamelyik szülőm veszekedett velem, akkor leírtam ugyan, hogy milyen igazságtalanság ért engem, de a bejegyzés végére – félve attól, hogy esetleg elolvassa valaki – odaírtam azt a nyilvánvaló nyalizást, hogy nekem van a legjobb apukám/anyukám a világon. Később, egy nehezebb élethelyzetben nekem is volt olyan, hogy valakinek címeztem a naplóm. Ez nyilván túlélési stratégia volt egy fájdalmasan szép szerelem elviseléséhez. Éva is egy Gyula nevű férfihoz írja naplóját az utolsó bejegyzésekben.

•  Hogy érzitek, a Kizárólag az utókor számára naplóbejegyzései mihez szolgáltatnak jó alapanyagot?

•  Máté: Nagyon sok játék lehetőséget kínált ez az anyag. Valamint egészen kivételes egymásra találása volt a szövegnek Keresztes Tamás folyamatosan burjánzó ötleteivel, hiszen ebben az alapvetően irodalmi, nem színpadra szánt anyagban is annyi, de annyi lehetőséget látott. Igyekeztünk újabb és újabb formákat, leleményeket találni a naplóbejegyzésekhez, és ez a keresés nagyon élvezetes próbákat eredményezett.

• Liza: Viszonylag sok olyan szövegrész volt, amit a próbák során „vágólapra” tettünk, és bíztunk benne, hogy időközben mindegyik megtalálja majd a maga helyét… Amikor az olvasópróbán először felolvastam a darabot, (amit Bíró Bence dramaturg nagyon jó érzékkel rakott össze a Naplóm című könyvből) akkor még két és fél óra hosszúságú volt a nettó szöveg… mindenféle játék nélkül… Azt éreztem, hogy olyan sokat beszéltem, hogy soha többé nem tudok megszólalni. Úgy is kezdtünk neki a próbáknak, hogy olvastam a szöveget, aztán húztunk, majd mégis visszakerült, mert nagyon megszerettük, aztán egy idő után eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy én ezt vagy azt már egész biztos nem fogom megtanulni! Nagyon szépen nyomon követhető volt az a folyamat, ahogyan ez a szöveg levált a könyvről, és előadássá formálódott.

•  Máté:

Az volt a célunk, hogy ez egy felnőtté válás története legyen, egy felnőtté válásé egy nagyon is vészterhes időben.

•  Ez az anyag monológ vagy inkább dialóg, vagy egyszerre mind a kettő szerintetek?

•  Máté: Alapvetően monológ, egyetlen ember közlése, amelyben persze folyamatosan feltűnnek figurák, néhánynak a megjelenítésével én igyekszem segíteni a darabot. De mindettől mégsem érzem dialógnak, hiszen az én karaktereim szinte sosem szólalnak meg. Ha mégis, akkor vagy egy-egy javarészt utólag belekerült mondaton, vagy például egy kamaszkori Janikovszky versen keresztül teszik.

• Liza: Abban az értelemben van egyfajta dialóg helyzet, hogy Éva publikálási szándékkal írta ezt a naplót; ”kizárólag az utókor számára”.

Emiatt érzékelhető egy párbeszéd az elképzelt olvasótábor elképzelt reakcióival. Éva a saját képzeletével van véget nem érő dialógban.

•  Máté: Igen, a naplóírás a jellegéből fakadóan „önző” műfaj, egy ember közlése. Mikor naplót írunk, kihasználjuk az alkalmat, hogy a fókusz magunkon lehet, nem máson. Ebből fakadóan az előadásban feltűnő figurákról is inkább az derül ki, hogy Éva milyennek látja őket, mit jelentenek az ő számára, nem pedig az, hogy a valóságban kik is ők.

• Liza: Azért is izgalmas szerintem, hogy Éva szerelmeit végig Máté jeleníti meg, mert fiatal korában hajlamos az ember ugyanazt a benne élő férfiképet kivetíteni különböző Gáborokra, Ferikre, Kornélokra meg Gyulákra. Aztán jó nagyot lehet koppanni, amikor kiderül, hogy az egy másik ember, nem pedig önmagam kiterjesztése.
  ©Szokodi Bea

• Mintha mostanában kevesebbet beszélgetnénk magunkkal, vagy embere válogatja?

• Máté: Én inkább az ellenkezőjét érzem. Az előadáskínálatot nézve mostanság sokkal gyakoribbak azok az előadások, melyek direkten személyes sorsokról, élményekről, történetekről, szólnak, és nem egy klasszikus drámán keresztül beszélünk magunkról.

• Liza: Nekem inkább azt kellene megtanulnom, hogy kikapcsoljak, mert folyamatos párbeszédben vagyok magammal, tanulok is ehhez különböző technikákat, mert néha különösen bosszant, hogy egy könyv, egy cikk, egy bármilyen esemény közben automatikusan elkezdek ábrándozni.

• …de azt hiszem, ez tök egészséges! Képzelet nélkül nemhogy művészek, emberi lények se lennénk…

• Liza: Igen, tény hogy színészként nagyon sokat használom a képzeletemet, de azért nem árt, ha megtanulok pihenni…

• Miért lehet, kell, fontos egy naplót színpadra állítani?

• Liza: Ez egy teljesen jogos kérdés, bennem is felmerült, mikor nekifogtunk, aztán maga az anyag adta meg a választ.

A napló műfajában az a különleges, hogy egy személyes történeten keresztül kapcsolódhatsz egy egész korszakhoz. Esetünkben ráadásul egy sziporkázó elméjű, páratlan humorú kislány nővé válását kísérhetjük figyelemmel a történelem egyik legsötétebb időszakában.

• Liza: Az a példaértékű életigenlés, ami Éva szövegeiből árad, szerintem reménykeltő tud lenni manapság…

• Máté: Igen, és emellett én bízom abban is, hogy jó élmény lehet látni egy olyan előadást, amit jó energiával és élvezettel készítettünk.
  ©Szokodi Bea

• Mi volt az, ami miatt ennyire élveztétek, élvezhettétek?

• Liza: Ez Keresztes Tamás személyének nagyban köszönhető, aki hihetetlen energiákkal képes dolgozni.

• Máté: Nagyon jó flow-ja van, amire az egész csapat rácsatlakozott, és csak vitt magával mindenkit. Hatalmas szenvedéllyel dolgozik, végtelenül inspiráló a közelében lenni.

• Liza: Elképesztően kreatív az elméje, iszonyatos a munkabírása és közben olyan szeretetteljes a figyelme, hogy úgy éreztem száz százalékig megbízhatok benne.

Ettől az én energiáim is megsokszorozódtak, és néha észre sem vettük, hogy már órák óta próbálunk.

• Liza: Tamás is azzal a megszállottsággal képes fókuszálni arra, amit éppen csinál, hogy néha rá kell szólni, hogy egyen már valamit, különben egész egyszerűen elfelejti.

• Máté: …ilyenkor nála minden az előadásról szól… Nagyon élvezetes volt észrevennem, ahogy magamat is egyre jobban átadhattam rajta keresztül ennek az anyagnak. Olyannyira, hogy a főpróbahéten még az éjszakai buszon is hazafelé egy Keresztes Tamás rendezésben éreztem magam. Úgy érzem, a 6szín csapatával együtt mindannyian megtaláltuk benne valamilyen módon a magunk örömét, kihívását.

• Liza: Nem egy rutinos, kiégett csapattal találkoztunk itt, hanem lelkes, közben mégis profi szakemberekkel, akikkel mindannyian azon voltunk, hogy mindenki a maga dolgában a maximumot nyújtsa.

Csatádi Gábor