Merre jársz, „valóság”?

…mert akkor sokan nem fognak arra járni. De az is épp oly könnyen meglehet, hogy a valóságnak kikiáltott és közmegegyezéssel elfogadott valami jóval kártékonyabb hosszú távon, mint az előle való tudatos menekülés. Szécsi Bence és László Gáspár Olivier Bourdeaut Merre jársz Bojangles?-ét adaptálta egészen bravúros kakófóniával a Katona Kamrájának játékterébe Szécsi Bence Merre jársz…? c. rendezésében. És pont ez a kakofónia az, melytől egy idő után a legjobb értelemben vetten önjáróvá, önmagát működtetővé válik egy olyan előadás, amely pont a saját világ létjogosultságáról és életképességéről hivatott beszélni. A színház ismét csúcsra járatta, járatja magát, hogy eközben önkéntelenül bizonyítsa: megkerülhetetlen és pótolhatatlan.

Egyetlen nagy nappali a játéktér, melyben a fehér dominál, mégsem válik sterillé, inkább alkalmassá arra, hogy magából bármit odaadhasson, illetve bárkit, bármit magába fogadhasson (díszlet, jelmez: László Gáspár). Egy tér, mely szép, lassú, ám annál elevenebbe forduló intenzitással telik meg.

Egy fiú (László Gáspár) családjáról elmesélt történetével. Egy fiúéval, aki László Gáspár tolmácsolásában bármelyikünk lehetne, ahogy a családjának története is épp úgy lehetne bármelyikünk életének története.

László Gáspár Fiúja oly tétova bizonytalansággal tekint maga körül körbe e nappaliban, nézve a nappalit és a családja életét betöltő seregletet, hogy ez a tétovaság számára már  bizonyosság, mely után azon nyomban elkezdünk irigykedni.

Irigykedni, de eme irigykedés: vágyakozás. Olivier Bourdeaut élete, családja iránt, ám miközben e családi élet után áhítozunk, aközben a saját életünk eldugott, napfényre vágyó vagy épp meg nem élt része után is vágyakozunk. Mert a Szécsi Bence rendezte Merre jársz…? ebben, ettől egészen egyedi, friss, lendületes kakofón tünemény, hogy Bourdeaut világát a megzabolázhatatlan jelenetek szóló és társas játékai által oly elevenné teszi, hogy nincs is időnk az értelmén, hasznán elgondolkodni. Csak sodródunk, belemerülünk, elveszünk Bourdeaut és Szécsi Bence világában, és ez jó, talán a legjobb, ami történhet velünk.

Holott tudjuk, érezzük, ha másként nem, a színházon, a mai életünk diktálta ritmuson nevelkedett énünkön keresztül, hogy nagyon sok jelenet egyszerűen öncélúságból nem akar véget érni, és a száznyolcvan perces előadásból legalább nettó negyven perc jótékony öncélúság, befejezni, lekerekíteni nem tudó, nem akaró örömjáték. De valljuk be: egészen ritkán látott és kivételes dolog az, hogy egy előadás legnagyobbnak számítható hibája egyben  legnagyobb erényévé, felhajtó erejévé is avanzsáljon – egészen lenyűgöző, igen hosszan, sokáig tapsolandó teljesítmény ez.

Végtelenített „végnélküliség”, amelyben egyszerre úszik és vezényel Gloviczky Bernát Apája. Annyira felszabadultan, önmagát is idézőjelek közé téve, hogy magára is fenntartásokkal és egészséges távolságtartással nézni tudó játékossággal lesz apa és gyermek, gyermek és apa egy időben. Nem lehet nem el- és belesodródni  játékába.

Abba a sodrásba, melyet Mosolygó Sára Anyája oly természetes nyitottsággal, minden hóbortosságra  kész lélekkel gyűrűztet tovább, hogy így mindez szétárad a játszókon keresztül egészen a nézőtér utolsó székéig. Mosolygó Sára egyszerre gyermekének és férjének is anyja, de egyben a legelevenebb gyermek is. Anya és gyermek, nagykorú szülő és kiskorú gyermek is egyszerre. Így lesz ennek a rendezésnek titkos, kimeríthetetlen, el nem koptatható motorjává.

Pont, mint Kuttner Bálint Benjámin Piszokja és Pásztor Dániel Szomszéd Ricsije, akik oly kifogyhatatlan energiával töltik meg a történetet és ezt a nappalit, hogy időd se igen marad, hogy kapkodd a fejed játékukat követve, mellyel be- és kitöltik azt a teret, amely jóval több és nagyobb, mint egy Kamra-beli nappali tere.

És néma beszédességével, illetve beszédes némaságával a család madara, Mihaszna Kissasszony (Szécsi Bence) végig tipegi, szótlanul is keretezi ezt az előadást,

ahol nemcsak a játék torkollik lépten-nyomon önfeledt öncélúságba, hanem a rengeteg, igazán finom ízlésről és brillírozó humorérzékről tanúságot tevő szövegáthallás is, ami a magyar valóság hétköznapiságát minden fájdalmasságában, kisszerű politikai kötélhúzásaival a művészet örömének egyszerre megsemmisítő és időtlen terébe képes emelni – ez is egy oly bravúrja az előadásnak, ami nehezen tanítható, hisz tehetség kérdése, aminek itt nagyon nem vagyunk híján.

Ezt a Merre jársz…?-ot érdemes megnézni, mert oly merészen bátor, kikezdhetetlen derűvel meséli el egy család valóság elől menekülő és magának saját világot építeni képes vesszőfutását, hogy azt sokáig nem tudjuk feledni. Nem, mert a Szécsi Bence dirigálta rendezésben a végzős Zsámbéki-Fullajtár osztály valami megfoghatatlanul éterit és nagyon is kézzelfogható, agyament, kakófón „valóságosat” vegyített együvé a játék, a színjátszás meg nem szűnő és meg nem szüntethető örömével.

Azzal az örömmel, amelyből minden kilátástalansága ellenére az élet születik újból és újból. Pont és csak is azért, hogy mindig legyen, lehessen erőnk, merszünk, bátorságunk  pimasz kajánsággal és a mindent kívül és belül egyaránt jól ismerők tapasztalatával egyként felvértezetten kérdezni: Merre jársz, „valóság”?

(2023. június 26.)

Csatádi Gábor