"Nekem ez a színházi otthonom" - interjú Pótszékfoglaló

A Budaörsi Latinovits Színház újraválasztott igazgatójával, Berzsenyi Bellaagh Ádámmal beszélgettünk színházi otthonról, egy agglomerációs színház egyedülálló lehetőségeiről, „húzónevekről”, csecsemőszínházról, Hamletről és A vágy villamosáról, a visszatérő rendezők titkáról, a következő öt év bizonytalanságairól, lehetőségeiről és a mesterséges intelligenciával nem helyettesíthető színház varázsáról…

Ha azt hallod, hogy Budaörsi Latinovits Színház, mi jut eszedbe először?

Nekem ez a színházi otthonom. Tíz éve kezdtem itt dolgozni, épp akkor voltam friss diplomás rendező, nem kötődtem egyetlen színházhoz sem.

Lebegtem, sodródtam, nem tartoztam igazán sehová színházilag. Amikor Budaörsre kerültem tíz éve, akkor ott kvázi rögtön letelepedtem.

Művészeti vezetőként mindennap odajártam, végignéztem a repertoárt, rendeztem, évadot terveztem és csináltam mindazt, ami ezzel jár.

Ha jól értelek, nem volt hatalmas váltás, hogy egyik héten még művészeti vezető voltál, egy következőn pedig már igazgató?

Elég sok mindent csináltam, ami az igazgatásra hajaz, ezért valóban nem éreztem éles kontrasztot.

Ha már igazgatás: miben különbözik, miben más egy agglomerációs színházat vezetni, mint akár egy belvárosi alternatív, állandó játszóhellyel rendelkező társulatét?

Nagyon más a közeg, és ebből adódóan nagyon mások a lehetőségek is. Más a feladat, egy budapesti színház megengedheti magának, hogy nagyon specializált legyen.

Agglomerációs színháznak mondod, mondjuk, ám ezt a jelzőt egy belvárosi ember perspektívájából mondod, használjuk így, ám Budaörs önálló város, ahol bár sokan dolgoznak Budapesten, munka után Budaörsre mennek haza. Mi alapvetően Budaörs színháza vagyunk, az persze csak még inkább jó, hogy az elmúlt években egyre több budapesti is felfigyelt a színházunkra, és látogatja az előadásainkat.

…de gondolom, ennek nem csak a jó pár „húzónév” az oka…

Nem csak. Ez nyilván ennél összetettebb dolog. Van egy repertoárunk, ami, azt gondolom, elég nívós és kellőképpen bátor, kísérletező talán, és ez felkeltheti az érdeklődését egy belvárosi nézőnek is. A színházunk, ellentétben sok más belvárosi színházzal, minden korosztálynak, egészen a legkisebbektől a nagyokig, játszik. Holott valójában mi egy nagyon pici színház vagyunk.

Hogy érzed, ennek a piciségnek az előnye vagy a hátránya több?

Azt hiszem is-is. Az előnye az, hogy mivel pici, ezért talán jobban megengedheti magának, hogy bátrabb, kísérletezőbb legyen. Másfelől egy pici színház kis székszámmal nem tud akkora jegybevételt generálni, így sokkal kiszolgáltatottabb az adott támogatási rendszernek. Egyáltalán nem gyakori, hogy egy vidéki városnak van saját színháza, sőt, ez az egyetlen nem megyeszékhely vidéki város, ahol van állandó, kőszínházi struktúrával üzemelő színház.

Két igazgatói ciklusod határán hogy látod, melyek voltak azok a terveid, amelyek visszaigazolást nyertek, és melyek voltak azok, amik helyett teljesen újakat kell majd elgondolni?

Az mindenképpen megerősítést nyert, hogy lehet bátrabb, ambiciózusabb, kísérletezőbb előadásokat készíteni, mert e téren az előző pályázatom írásakor talán kevésbé voltam bátor.

Egyre kevésbé kellett arra törekednünk, hogy nagyon populáris, fogyasztható repertoárunk legyen. Ugyanakkor – szintén a repertoárhoz kapcsolódva – hiába volt korábban ambícióm, hogy több zenés darabot állítsunk színpadra, be kellett látnom, hogy a helyszűke, illetve az anyagi korlátok nem annyira teszik ezt lehetővé. Örömmel mondhatom, hogy olyan, amit alapvető koncepció szintjén újra kell, kellene tervezni, szerencsére nem nagyon van.

Emellett persze mindig vannak olyan ötletek, darabok, produkciók, amik nem úgy sülnek el, ahogy terveztük, ahogy szeretnénk, de ez a színházi létezésnek alapsajátossága. Az mégis nagyon fontos, hogy ettől az ember ne veszítse el a kísérletezéshez szükséges bátorságát, és ne nagyon próbáljon óvatosabban hozzákezdeni a következő munkához – azt nem szabad. El kell fogadni, hogy van olyan, hogy valami nem sikerül. Pont ez a szépsége ennek a dolognak.

Néha többet lehet abból tanulni, ami nem sikerül, mint abból, ami sikerül…

Igen, hogyne. Sosem szabad, hogy ez kedvét szegje egy igazgatónak, rendezőnek vagy akár egy társulatnak.

Ha már igazgatási ciklusok határán állás: mik az előttetek álló évadra, évadokra a terveitek?

Az elmúlt hónapokban a következő évadunk tervein dolgoztam, ami nagyon izgalmas és ambiciózus lett. Négy nagyszínpadi bemutatóra készülünk, ebből három klasszikus.

Ám az első bemutatónk rögtön ősszel mégis egy kortárs amerikai, 2015-ben írt darab lesz, amit Máté Gábor rendez, a címe: John. Egy négyszereplős előadás, amit három klasszikus követ majd.

Decemberben mutatjuk be a Liliomot Kovalik Balázs rendezésében, a címszerepet Alföldi Róbert fogja játszani.

…ez egészen pikánsan hangzik…

Igen, ez a jó kifejezés! Aztán a Liliomot Tennessee Williams A vágy villamosa követi majd februárban. Ördög Tamás rendezi, Blanche-t Takács Kati játssza benne – azt hiszem, ez is egy nagy vállalása lesz a színházunknak. Kati nagyszerű és nagyon jó formában van, nagyon kíváncsi leszek erre A vágy villamosára vele! Az utolsó premierünket a már emlegetett Alföldi Róbert rendezi, ami a Hamlet lesz.

Az, hogy gyakran visszatérő rendezők készítenek előadásokat Budaörsön, mennyire „üzletpolitika”, illetve mennyire más, egyéb szempontokat figyelembe vevő döntés?

Fontosnak tartom, hogy legyen egy gárda a színház körül, amelyik vissza-visszatér.

Én nem „húzónevekben” gondolkodom, sokkal inkább abban, hogy ki az, aki kíváncsi erre a társulatra, ki az, akinek nívós gondolatai vannak a világunkról, ki az, akiben ott él a kíváncsiság a színházunk, a társulatunk iránt. Fontos, hogy létrejöhessen a találkozás rendező és társulat, illetve rendező és színház között.

Ha ez a találkozás létre tud jönni – ahogy Máté Gáborral, Pelsőczy Rékéval vagy Alföldi Róberttel például létre tudott jönni –, akkor ezt meg kell őrizni, erre vigyázni kell. Tovább kell nevelni ezeket a kapcsolatokat, mert ezekből születnek egyre mélyebb művészi találkozások.

…és persze így erőteljesen formálódik a közönség ízlése is…

Igen, a közönség is változik, alakul a színházzal. Jó esetben kialakul egy párbeszéd nézőtér és színpad között, és nemcsak estéről estére, hanem évadról évadra is. A felnőtteknek szánt színpadi bemutatók mellett a következő évadban először lesz nálunk babaszínház, féléves kortól. Fröhlich Kristóf és Szőcs Orsi csinálják majd ezt az előadásunkat, tavasszal pedig én rendezem Susanne Osten Médea gyermekei című darabját kiskamaszoknak, az általános iskolák felső tagozatosai számára.

Ha már készítés, rendezés, bemutatás: lelked mélyén milyen következő öt évre készülsz?

Kihívásokkal teliekre, mindenképpen. Nagyon sokat kell változnunk, át kell értékelnünk magunkat, a működésünket – mert minden, amit eddig természetesnek vettünk, az megkérdőjeleződik, épp ezért nekünk is meg kell kérdőjeleznünk magunkat. Hogy jól van-e az így vagy úgy. Szerintem csak az fog tudni fennmaradni, aki ezt a munkát elvégzi. Aki ténylegesen és őszintén szembe mer nézni a saját benső működésével, és ha kell, átalakít dolgokat, akár drasztikusan is. Jóval kevesebb pénzből fogunk működni, mert a forrás oldalon is nagyon nagy átalakulásoknak nézünk elébe. Egy rossz gazdasági időszakban vagyunk, és nem látom, hogy ennek mikor lesz, lenne vége, vagy mikor várható benne fordulat. Ez az egyik összetevő. A másik pedig

a néző, aki szintén nagyon sokat változik. És most még csak ennek a folyamatnak a legelején vagyunk, nem látjuk a végét. Az elképesztően nagy online kínálat, a mesterséges intelligencia hová, merre alakítják majd a közönséget, hiszen eddig készpénznek vettük, hogy az emberek szeretik a színházat. De az embereknek vajon milyen színházra lesz szükségük egy, két, három év múlva? Mi érdekli majd őket?

Benne van a pakliban, hogy közel sem ezek a klasszikus darabok újraértelmezve. Könnyen lehet, hogy a darabokat már nem drámaírók írják majd, nem rendezők rendezik és nem színészek fogják játszani őket. Nem tudjuk. Óriási kérdőjelek vannak ezzel kapcsolatban, de egy biztos: roppant nyitott szemmel kell léteznünk ezután. Hiszek abban, hogy a hús-vér, kézzelfogható jelenlét, az emberi kapcsolódni vágyás olyan valami, amit sem a mesterséges intelligencia, sem a képernyő virtualitása nem lesz képes pótolni.