Kurt Vonnegut: Rongyos tíz cent Pótszékfoglaló

Ki ne égne a vágytól, hogy megvegye a portékámat? Hiszen az én portékám tanács. Megmondom, hogyan lehetne minél jobban meggazdagodni, ha egy mód van rá. Milyen kötvényt és részvényt kell hozzá vásárolni vagy eladni. És mikor. Értek hozzá, és keményen tanulok, hogy minél jobban értsek hozzá. De hiába bölcsek a tanácsaim, akárki mégsem lehet az ügyfelem. Csak az lehet ügyfelem, aki rendelkezik kockáztatható tőkével. Pénzzel. A tőzsdézésre meg a járandóságomra.
Sok embernek akad kockáztatható tőkéje, de ezt kevesen árulják el. Az a munkám, hogy amennyiben nem szeretnék éhen halni, felderítsem a titkolózókat, majd pedig meg is győzzem őket, hogy okosan teszik, ha igénybe veszik a segítségemet. Valóban okosan is tennék. De Amerika már csak olyan, amilyen. Kész lidércnyomás, míg rájövök, kinek van kockáztatható tőkéje, és kinek nincs.
Meg sem fordult a fejemben, hogy aranybányát érő részvénycsomagot állítsak össze annak a rongyos, mosdatlan beszédű öregnek, aki újságot árult a lakásomnál. Viszont mikor meghalt, a rendőrök ötvennyolcezer dollárt találtak a matracában. És ami még rosszabb: mielőtt a döbbenetből felocsúdhattam volna, örököse az egész lét egy floridai motelba fektette.
A ruha semmit nem jelent. Keménykalap, elegáns sötétszürke öltöny, tiszteletet parancsoló nyakkendő, fényes, fekete cipő. Ez a jelmez éppúgy utal arra, hogy „viselőjének volna kockáztatható tőkéje, mint a fülformája. Én csak tudom. Keménykalapot hordok, elegáns sötétszürke öltönyt, tiszteletet parancsoló nyakkendőt és fényes, fekete cipőt.
Így tehát megtalálni a megfelelő klienseket kicsit olyan, mint a lutri. Eléggé a szerencsén múlik, hol bukkanok ügyfélre. Jöhet bárhonnan. Kinéz, ahogy kinéz.
Egy fiatal kuncsaft átkerült hozzám. Nála konzervatívabb külsejű ifjút soha életemben nem láttam. El sem tudtam volna képzelni, hogy bizonytalan befektetés a legcsekélyebb mértékben is érdekelhetné. Ezek jó gyorsan mozognak felfelé, de lefelé is. Azért jellemzően inkább felfelé. Húszezer dolláros részvénycsomagját átalakítottam bombabiztosra. Stabilabb és régimódibb aligha lehetett volna. Mikor elkészültem a munkával, aznap elverte a felét. Még mindig várom tőle a megbánás jeleit.
A neve George Brightman. Nevelőszülei bízták őt rám. Csodálatos emberek. Legelső ügyfeleim közé tartoztak. Röviddel azután, hogy a részvényeket átcsoportosítottam, ahogy kell, a nevelőszülők autóbalesetben elhunytak. Folytattam a vagyon kezelését. Örökbe fogadott fiuk és örökösük, George nevében jártam el.
Büszke vagyok arra, amit csinálok. Különösen kezdő korom műveletei iránt táplálok gyengéd érzelmeket. A Brightman-portfólió például igazán szép kis csomagocska volt. Kiegyensúlyozott és erős. A maga sajátos módján a szeretet megtestesülése volt. A házaspár ugyanis azt akarta, hogy egy napon George tulajdona legyen minden. És végtelenül szerették George-ot.
„Szó, ami szó, George a vártnál hamarabb kapta meg a csomagját. A rosszullét „kerülgetett, amikor nekilátott, hogy felrobbantsa a nem túl nagy, de csinos pénzügyi építményt, amelyet számára alkottam.
George már fél éve az ügyfelem volt, amikor először találkoztam vele. A Chicagói Egyetemen teológiát hallgatott. Távhívások útján és levélben tartottuk a kapcsolatot.
Szülei elmondták, hogy George igazán tisztaszívű, kedves, ragyogó fiú. Lelkésznek tanul, keményen iparkodik. Levelei és telefonbeszélgetéseink alapján nem volt okom, hogy kételkedjek a jellemzésükben. Úgy véltem, hogy banki dolgait illetően George talán kissé túlságosan is könnyelmű és gyanútlan, viszont szerencséjére becsületes ember vigyáz a pénzére. Megengedhette hát magának, hogy közölje velem, szabad kezet ad húszezer dolláros vagyona kezelésére. Kérdéseimre vagy javaslataimra oly ábrándosan felelgetett, hogy néha eltöprengtem, vajon George-ot egyáltalán érdeklik-e a javai. Van-e akár a leghalványabb fogalma arról, mi az a vagyon, és miként gyarapodik. De egyik pillanatról a másikra nem ábrándozott többé.
A változás első jele egy levél volt. George küldte. Az állt benne, hogy egy hétre hazatér. Ötszáztizenkilenc dollárt és huszonkilenc centet kért. A levél felületes ránézésre hamisítványnak tűnt. Arra gyanakodtam, hogy valami szélhámos felfedezte, milyen gyönyörűen könnyű George zsebében turkálni, míg a papnövendék figyelme az ég felé irányul. Ismertem George írását. Szabályos, csendesen erőteljes, mint a tenger nyugodt hullámai. Az ötszáztizenkilenc dollárt és „huszonkilenc centet követelő iromány azonban szaggatott volt és bizonytalan.
Azután összehasonlítottam a szöveget a korábbi levelekkel, és megállapítottam, hogy az összes levél ugyanattól a kéztől származik. A tenger nyugodt hullámaira lecsapott a vihar.

Amikor belépett apró irodámba, udvariasan bemutatkozott.
– A nevem George Brightman.
– Azt hiszem, kitaláltam volna. Míg a szüleinek dolgoztam, jó sok fényképét láttam. És a temetésen is megpillantottam magát.
– Nem akartam akkor senkivel találkozni.
– Tökéletesen érthető.
Meglepően alacsony növésű férfi volt, alig százhatvan centiméter magasnak becsültem. A fényképeiről ismert kerekded, nyugodt, értelmes, kedves arc viszont eltűnt. A temetésen vonásait eltorzította a gyász. Mi sem természetesebb. Most azonban George arca zaklatott volt és feldúlt, szinte már vad. Ellentétben a ruházatával. Sötétszürke gyapjúöltönyt viselt, fekete nyakkendővel.
Arra számítottam, hogy kellemes és kiadós beszélgetés következik, de rohannia kellett valahová.
– Hol a pénzem?
Átnyújtottam neki a saját csekkemet. Rajta a pontos összeg. Annyi, amennyit kért. Ujjaimat összeillesztettem, megfontoltan néztem rá. Rólam mintázhatták volna a pénzügyi szakértő szobrát.
– Nos tehát. Ezen összeg a Nevada Bányaipari és Kutató Rt. száz darab részvényének eladásából származik. A tranzakció némileg kibillentette a portfóliója arányait. A természeti kincsek rovat meggyengült. Véleményem szerint…
– Kösz mindent. Tegyen belátása szerint. – George menni készült.
– Nézze! Várjon egy kicsit! Ezer dollárunk feküdt a Nevadában, így a csekken szereplő összegen felül maradt mintegy négyszáznyolcvan dollárunk. Namármost! Ismerek egy nagyon kiváló, kicsiny, remekül irányított cinkfeldolgozót. Bölcsen tennénk, ha a maradék négyszáznyolcvanat a cinküzembe fektetnénk. Ezzel valamelyest javulna az egyensúly, amely most megbillent…
– Megkaphatom?
– A cinküzem papírjait.
– A maradék négyszáznyolcvanat.
– George. – Igyekeztem higgadtan tárgyalni. – Megkérdezhetem, mire kell?
– Egyszer talán elmondom. – George-nak fénylett a szeme. – Az én pénzemről van szó, nemde?
– A maga pénze, George. Aki mást állít, hazudik. Csakhogy…
– Ha pedig még több kell, csak szólok magának, hogy adja el valamimet. Így működik a dolog?
– Pontosan így. – Nyomorultul éreztem magam. – De…
– Helyes! Akkor állítsa ki nekem a másik csekket is! A Nevada maradékáról. – A kifejezés megtetszhetett neki.
Lassan töltöttem ki a csekket.
– Talán a legkevésbé sem tartozik rám, George, de véletlenül nem találkozott valami határozott idegennel, aki felajánlotta, hogy megduplázza a vagyonát? Ugye nem?
– Ha itt lesz az ideje, mindenről értesül – mondta George.
– Akkor már késő… – De George már el is tűnt.

Nem vagyok művészember, mégis bátran állíthatom, hogy a munkám nagymértékben hasonlít a festészethez. Megőrjít a suta portfóliók látványa, éppen úgy, ahogy a festő szemét is bántja, ha egy kép nem harmonikus. Attól kezdve, hogy George megrabolta a saját portfólióját, semmi egyébre nem tudtam gondolni. Mintha kilyukasztott volna egy mesterművet. Egyre csak azon morfondíroztam, hogy becsaptak. Engem. Minket. Még a délután folyamán meggyőztem magam arról, hogy szent küldetésem George vagyonának megőrzése. A teljes vagyoné.
Telefonáltam a Keresztény Ifjak Egyesületébe. Kiderült, hogy természetesen náluk szállt meg. Amikor átvette a kagylót, beszéde alapján még idegesebbnek véltem, mint mikor az irodámban járt.
– Üzleti ügyben a lehető legrövidebb időn belül találkoznunk kellene. Vacsora?
– De nem ma. Ma este nem. Teljesen kizárt. Amúgy sincs étvágyam.
– Ebéd? Holnap?
– Rendben. Igen. Remek.
Megneveztem az éttermet, ahol majd tárgyalhatunk.
– Nézze, George. – Igyekeztem leplezni nyugtalanságomat. – A portfólióján töprengek. – Az járt az eszemben, hogy amennyiben valaki gyors haszonnal kecsegtette, az én dolgom is az, hogy hasonló ígérettel kecsegtessem. Nagyon kétes megtérülésű üzleti javaslattal állhatnék elő. Így legalább mégiscsak maradna némi esély, hogy valamicskét kereshet. – A ma délután felvett pénzét lehetőleg ne költse még el a holnapi találkánkig. Szerintem volna mód úgy befektetni, hogy maga is gyorsan ráébredne, a profitráta…
– Holnap folytassa – vágott a szavamba. Most túl sok minden foglalkoztat. Befektetéseken képtelen lennék tépelődni. – Nos, akkor tehát ígérje meg, hogy holnapig nem költi el azt a pénzt.
– Késő. – George letette a kagylót.

Egész éjszaka hánykolódtam. Megpróbáltam kitalálni, mi lehet az a dolog, aminek az ára pontosan ötszáztizenkilenc dollár huszonkilenc cent, a kifizetésére az esti órákban kerül sor, és így kiborít egy hittanhallgatót.
Reggel számtalanszor hívtam a Keresztény Ifjak Egyesületét. Minden alkalommal ugyanazt a választ kaptam. George még pihen, nem tud a telefonhoz jönni. Így ment délig.
Tizenkettő felé végre hajlandó volt elvergődni a telefonig. Hallottam az előtérben visszhangzó lépteit. Mintha vizes felmosóronggyal csapkodnák a padlót.
George úgy hápogott, mint egy kacsa.
– George?
– Háp!
– Hogy telt a nevezetes éjszaka?
– Háp!
– Ebéd, George? Egy óra múlva?
– Háp!
– George! Jól van?
– Csak az Úr képes ilyen főfájást zúdítani az emberre.
– Ha gondolja, lefújhatjuk. Vírus?
– Bűn – hápogta George. – És jövök. Beszélnünk kell.

Fölösleges volt megkérdeznem. Tudtam, hogy elverte a pénzt. Egy cent haszna sem származott belőle. Ezer dollárt dobott ki az ablakon. Furcsa módon kedvemre valónak találtam a herdálást, amíg George-ra várakoztam az étteremben. Mert azért mégiscsak kapott valamit a pénzéért. Okulást. Kemény leckét. Közgazdasági tudást. Egyhamar aligha felejti el. És a dolog sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, morfondíroztam. Végül is megmaradt tizenkilencezer dollárja. Ehhez úgy ragaszkodik majd, mint fuldokló a mentőövhöz.
George belépett az étterembe. Körbepillantott. Engem keresett. Szeme barlang mélyén kihunyó parázs. Akárki kopasztotta meg, előtte leitatta. Efféle aljas trükk soha meg sem fordult volna a fejemben.
– Merre járt az éjszaka, George? – faggatóztam vidáman.
– Tök mindegy – nyögte megtörten. Az ételéhez hozzá sem nyúlt. Szinte némán ült.
– Nem azt mondta, hogy beszélni óhajt velem?
– Előbb végig kellene gondolnom a dolgot. El kell még rendeznem a fejemben.
– Én ráérek! Én ráérek! – Hogy múlassam az időt, gondoltam, mesélek neki szerintem tanulságos dolgokról. Emberekről, akik ilyen-olyan szélhámosok hálójába kerülnek. És kétszeresen is bolondságot művelnek, mert nem tesznek feljelentést a rendőrségen. – A csalók ezért folytathatják kisded játékaikat – elmélkedtem. – A kifosztott áldozat olyan ostobának érzi magát, hogy röstelli kikürtölni. Nem szeretné, ha mások is megtudnák, milyen buta volt. – Éberen figyeltem George-ot. Vajon egyáltalán sikerült-e felkeltenem az érdeklődését
– Hát igen – mondta közönyösen.
– Hát igen? – zsörtölődtem. – A szélhámosok évente sok millió dollárt zsebelnek be a tisztességes emberektől. A bátrabbakon múlik, hogy elkapják-e őket.
George vállat vont.
– Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. Az is lehet, hogy a csaló szívességet tesz áldozatának.
Megdöbbentem.
– George! Maradjunk a földön!
– Úgy vélem, ott vagyok.
– Nézze, George. Elismerem, nyilván létezik valamiféle közbenső állapot. Amikor valaki se nem hajléktalan, se nem piszkosul gazdag. De végül a maga számára is eljő a nap, mikor családot alapít. Akkor majd bizonyára olyan előnyöket is nyújtani óhajt a gyermekeinek, amelyek nem olcsók. Kényelmes otthont, jó iskolát, tápláló eledelt. Ezek a fontosak egy gyermeknek!
– Igaz. De mennyire! – George hirtelen felélénkült.
– Maga, George, kényelmes otthonban nőtt fel. A szülei taníttathatták, segítették, hogy egyetemre járhasson. Nélkülük a maga személyisége egészen másként fejlődött volna. Az ilyesmi nagyon is számít!
– Tudom – felelte komoran. – Tanulok. Ha csecsemőkoromban a szüleim nem vesznek ki az árvaházból, ha nem fogadnak magukhoz… – Elkerekedett a szeme. – Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok.
– Hát megértette végre, George, hogy érdeklődést kell tanúsítania a portfóliója iránt! – örvendeztem. – Hogy ne kövessen el szamárságokat a vagyonával. Mert az a vagyon voltaképpen a maga gyermekeié! Nos, amint ezt már tegnap is megjegyeztem, a portfóliója a nyersanyagok vonatkozásában meggyengült, ezért arra gondoltam, eladhatnánk a vegyipari papírok egy részét, így…
George felállt.
– Kérem! – mentegetőzött. – Máskor. Nagyon kába vagyok. Jobb, ha visszamegyek a szobámba, és ledőlök. – A zsebébe nyúlt, hogy elővegye a tárcáját. – Nem, nem. A vendégem volt, George.
– Köszönöm. Kedves magától. – Valami a kezébe akadt. Úgy nézte, mintha mindjárt hánynia kellene tőle. Műanyag koktélpálcika volt. Vadul kettétörte, a darabokat a hamutartóba dobta. Halványan elmosolyodott, majd távozott.
A koktélpálcikán ez állt: Öröm Klub. George-ot a felirat dermesztő iróniája nyilván szörnyen megviselte.

Helyére zökkent a világ, gondoltam. Úgy véltem, George nem okoz több fejtörést. Fontos dolgokat sajátított el, én pedig segítettem neki ebben. Ettől jókedvre derültem, és aznap szinte egész délután fütyörésztem munka közben. Akkor is fütyültem még, mikor az irodát épp bezártam volna. De megcsörrent a telefon.
– Maga az, George? – mondtam vidoran. Sokkal jobb a hangja. Feltételezem, teljes mértékben helyrejött.
– Igen. Köszönöm. Elárulna valamit? – kérdezte udvariasan.
– Boldogan.
– Mennyit ért a portfólióm, mielőtt hozzányúltam egy részéhez?
– Fillérre?
– Ha volna szíves.
– Nos, számolnom kell. Várjon. – Pár perc múlva elkészültem a kalkulációval. – A mai tőzsdezáráskor vagyonának értéke tizenkilencezer-huszonegy dollár és ötven cent. Ha hozzáadjuk a tegnap felvett készpénz összegét, az eredmény húszezer-huszonegy dollár és ötven cent.
– Mennyi ennek a fele?
– Lássuk csak. Ha kettővel elosztjuk… Az annyi, mint tízezer-tíz dollár és hetvenöt cent.
– Ha ebből kivonunk négyszáznyolcvan dollárt és hetvenegy centet, akkor…
– Nos, maradna kilencezer-ötszázharminc dollár és négy cent. Miért érdekli ez, George?
– Arra kérem, pontosan ekkora értékben adjon el a részvényeimből. Járjon el legjobb belátása szerint.
– Na de George!
– Holnap nyélbe ütné?
– George, miben sántikál?
– Ha magára tartozna, elmondanám – mondta ridegen.
Könyörgőre fogtam.
– George! Azt ígérte, ha itt lesz az ideje, beavat. Itt az ideje. Ittebb nem is lehetne.
– Sajnálom. Attól tartok, az az idő soha nem jön el. Holnap délután jelentkezem a pénzért. Viszontlátásra!

Az Öröm Klub az utcák szintje alatt volt. Füsttel telt gömb, mely a csatornák és a metró között felgyülemlett szennyben képződött.
– Uram! Szabad a kalapját és a kabátját? Kötelező beadni a ruhatárba – mondta a kalapok és kabátok védnöke, egy fiatal lány. Az Öröm Klub küszöbén ácsorogtam. Kétségbeesetten kerestem George-ot.
A lány csinibaba volt, apró, de harcias. Nagy, barna szeme felpislogott rám, közben bömbölt az eszelős dzsessz. A nagyteremből vér, veríték és könnyek áradtak. A lány haja fehér volt, mint a hófúvás. Fülében kristály jégcsapok. Ruhája oly kurta, hogy a lépcsőről úgy láttam, egyebet nem is visel, mint fülkéjének alsó kis ajtaját.
Végigsimította márkás keménykalapomat és felöltőmet, aztán a fogasra helyezte őket.
– Maga nagykövet? – kérdezte. Ujjai elidőztek a tenyeremben, miközben átadta a rézlapocskát. Már majdnem megkérdeztem tőle, nem látott-e egy George-külsejű fiatalembert, de meggondoltam magam. Kész öngyilkosság lenne, morfondíroztam. Itt, az Öröm Klubban balgaság George felől érdeklődni. Valaki ugyanis itt nyúlta le George tízezer dollárját. Nem volna szerencsés az ügylet iránt kíváncsiságot tanúsítani.
Az Öröm Klub nagyterme igazolta feltevésemet. Örömtelen lebuj, teli ádáz részeggel, meg mogorva részeggel. Néhány férfiú azonban józan maradt, mint a sírkő, rideg, sápadt, csöndes. A bár mögötti kék tükröt nézték. Egyetlen rezdülés sem kerülte el a figyelmüket. Most engem vizslattak.
Italt rendeltem, és nemtörődöm arckifejezéssel szétnéztem. George-ot kerestem. Nem volt a teremben. Ártatlan képpel nézelődtem, de még ezt is sokan kiszúrták, és láthatóan nem volt ínyükre. Különösen a sápadt fickókat aggasztottam.
Nem állt szándékomban felönteni a garatra, de az Öröm Klub lidércnyomását másként nem lehetett elviselni. Inni kellett. Aki nem született idiótának, ezen a helyen kényszeresen döntögette magába a szeszt. Egész szervezetem kábítószert követelt, ha huzamosabb ideig maradni szándékoztam. Kezdtem megérteni, mi okozhatta George gyilkos másnaposságát.
Éjfélre járt. Két órája vedeltem. George sehol. Egy fontos fejlemény azért bekövetkezett. Megfosztottak az igazamtól, s ettől kemény lettem. Gátlástalan magándetektív, George védelmezője. Bamba szemem mindent észrevett. Felmértem az érkezőket. Ennek a legtöbb új vendég nem örült. Idegesen félrefordultak.
Elázott kövér férfi üldögélt mellettem.

– El sem tudom képzelni, mi történhetett a komámmal – fordultam hozzá nagy ravaszul. – Úgy volt, hogy itt találkozunk. Nem látta? Kis hapsi, akár egy törpe. Nagy barna szem, sötétszürke öltöny, fekete nyakkendő.
–Tudom, ki a komája. Nem, ma nem gyütt be az ipse.
– Ismeri?
– Tegnap láttam először. – Bólintott. – A kölök úgy néz ki, mint aki nem tudja megkülönböztetni a könyökét a farkától. Ismerem. Naná! Tisztára belezúgott a kis Jackie-be.
– Jackie?
– A ruhatáros csaj. A barátja egész éjjel itt ült, és őt leste a tükörben. Fix, hogy nem bírja a piát.
– Nem bírja?
– A mixer alig győzte cseszegetni. Hogy vagy piáljon, vagy húzzon el, másnak is kell a szék. A kölök piszkosul beszívott.
– Egyedül?
– Egyedül. Aztán hazavitte Jackie-t. Fix hogy nem eccerű rágyünni, kinek mi kell. Azt hittem, pap a kölök. Annak látszott.

Semmiből sem állt Jackie-t hazavinni. Úgy tűnt, hogy az Öröm Klubban ez a divat. Meg aztán itt én voltam a legjobban kiöltözve. Mindenkit lemostam.
Csak homályosan emlékszem, hogyan mentünk haza, és mi történt később. Szándékaim tökéletesen tiszták voltak. Ebben biztos vagyok. Úgy rémlik, valamilyen fondorlattal ki akartam deríteni, miféle csapdát állított Jackie George-nak, anélkül hogy magam is beleesnék.
A taxiban sűrűn elbóbiskoltam. Jackie csevegett, de csupán foszlányokat értettem. Jól kiszínezte az őt ért sorscsapásokat, mind az összest. Okosan sumákolt, ridegen, mint az üveg. Nincs senkije, koldusszegény, esélytelen. Szörnyű árvaházban nevelkedett. Soha nem ismerte a boldogságot, senki nem érti meg őt.
És arra is emlékszem, hogy ülök a lakásában, a kanapén. Jackie koktélt kever a konyhában, én pedig próbálom nyitva tartani a szemem. De hiába próbáltam.
– Véres gyilkosság! – ordította egy férfihang. Erre ébredtem.
– Véres? – A szemem még mindig csukva volt.
– Véres! – üvöltötte. – Évekig rendes férj voltam! Keményen dolgozom, igyekszem félretenni! És akkor megtörténik ez!
– Ez? – Valójában nem igazán érdekelt a válasza.
– Hát ez!
– Vagy úgy!
– Azt hittem, Los Angelesben vagy – szólalt meg Jackie.
– Két nappal korábban fejeztem be a munkát. Siettem haza! Hozzád! És mit látok?
– Mit lát? – érdeklődtem.
– Magát!
– Magamat?
– Lebuktunk! – kárálta Jackie. – Bocsáss meg nekünk! Bocsáss meg!
– Hallgass! Veled később számolok! – Hozzám fordult. – Szétrombolta az életemet. De most, pajtás, én is szétrombolom a magáét! A felesége már reggel értesül erről a gyalázatról. Ehhez mit szól?
– Nem romboltam szét semmit. És nincs feleségem. Romboljon nyugodtan – mondtam álmosan.
– Jó. Akkor szétrombolom a karrierjét! Ehhez mit szól?
– Legalább többet kereshetek valamelyik hadiüzemben.
A férfi egyre csak rikácsolt. Nem emlékszem a fenyegetéseire. Ahogy az idő előrehaladt, a hangja mind halkabb lett. Végül kilöktek a lakásból, és bezárkóztak.

Délig aludtam. Ebéd után értem be az irodámba. Az ételhez hozzá sem nyúltam. George már várt.
– Itt a pénz?
– Milyen pénz? – kuncogtam. Atyáskodva vállon veregettem. Széket toltam alá. – Nincs pénz, George. Vannak viszont hírek! Leakasztottam magát a horogról, kedves fiam.
– Miféle horogról? – George zavartnak tűnt.
– Tudja, George, az éjjel találkoztam egy kis csinibabával. Jackie a neve. Az a helyzet, hogy el is mentem vele.
George felállt. Elvörösödött.
– Nem érdekelnek a részletek.
– Nyugalom, George! Nyugalom! A zaklatásosdi a legősibb trükk. Csak annyit mondjon nekik, hogy menjenek a pokolba. Mindjárt meghátrálnak. Pénzt ne adjon, a hírnevét meg vihetik. Többé nem hall felőlük. Egy centet se fizessen!
– Nem óhajtom megvitatni a dolgot. Kérem, ma délután teremtse elő a pénzt.
– George! Ha nem száll velük szembe, magam jelentem fel őket a rendőrségen. Mert ugyanezt a műsorszámot nekem is bemutatták. Tegyük fel, hogy odaadja nekik a vagyona felét. Nem érnék be vele, George. Ha tejel, addig nem szállnak le magáról, míg az utolsó centjét is le nem gombolják, utána még a gombjaitól is megszabadítják.
– Ha lecsukatja őket, visszavonom a megbízását! – Ha engedem, hogy azt a tenger pénzt megkaparintsák, nekem is befellegzett. Máris kaptak egy ezrest. A kelleténél pont egy ezressel többet.
– Nem adtam nekik ezret, de még a felét se. Viszont szándékomban áll. Kérem, kerítse elő a pénzt, és hallgasson a dologról. Vagy rendőrt hívjak?
– Hogy lecsukassa őket? Persze hogy hívjon rendőrt!
– Magát csukatom le!

Rettentően begurultam. Kirontottam az irodából. Ha az utamba állt volna, hiába tanul papnak, lecsapom.
Iszonyúan fájt a fejem. Ide-oda futkostam a városban. Próbáltam összerakni a mozaikokat. Vajon miféle csávába keveredett ez a George? Lássuk csak! Tudjuk, hogy valaki valamit felkínált neki. Ötszáztizenkilenc dollár huszonkilenc centért. A dolgot az Öröm Klubban veheti át. De amíg George az árut várta, kénytelen volt leinni magát. Jackie pedig lecsapott rá. Jött a zsarolásos játék. Ilyen egyszerű.
Bementem a bankba, pénzt vettem ki, és elkértem az egyenlegemet. Betértem az első bárba. Kutyaharapást szőrével. George érdekében haraptattam meg magam.
A bár tompa fényeinél átnéztem az egyenlegemet. Ideges voltam. Kezdetben nem is foglalkoztatott a dolog. Unalmamban bogarásztam. Hirtelen bukkantam rá a George-nak kiállított csekkre. Ötszáztizenkilenc dollár és huszonkilenc cent. Megfordítottam a csekket. George továbbutalta az összeget. Átvevő: bizonyos Robert S. Noonan. Kikerestem a nevét a telefonkönyvben. Magándetektív.
Szóval George információt vásárolt. Az izgatta őt fel. Ezért jött haza, ezért hagyta abba a tanulást is. Ezért várt az Öröm Klubban egész este.
És feltételeztem, hogy Noonan nem vágta át George-ot. Mikor elment az Öröm Klubba, már megkapta az információt, a nyomozó pedig a pénzét.

Késő délután volt, mikor a Keresztény Ifjak Egyesületében telefonon elértem George-ot.
– Sajnálom, hogy méregbe gurultam – kezdtem.
– Jó sokáig vártam magát az iroda előtt. Reméltem, hogy visszajön. Nem hibáztatom, hogy mérges lett. Nagyon udvariatlanul viselkedtem.
– Azt hiszem, George, hogy most már mindent értek.
– Kérem. Ne kezdjük elölről. Személyes ügy. Aligha értheti.
– Nézze! Gondolom, azért mondott fel nekem, mert ma délután nem adtam át a pénzét. Nem állt módomban. De egyébként is mindenképp szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával.
– Nem hinném, hogy újat mondhatna a dologról.
– Tudok valamit, amiről csak nemrég értesültem. Jackie a húga, ha nem tévedek.
George nem válaszolt azonnal.
– Igen. A húgom. – Hangja a sírból jött.
– Ne haragudjon Noonanre. Egyedül jöttem rá. Úgysem árulta volna el. Jackie tisztában van azzal, hogy maga a fivére?
– Dehogy. Csak azért mentem el arra a helyre, hogy szemügyre vegyem. Szerettem volna közölni vele, ki vagyok, de nyilvánvalóan éppen úgy jártam a lakásán, ahogy maga.ó
– És tejelt?
– Persze. Eleve is arra szántam azt a pénzt, hogy megünnepeljük a találkozást. És most, kérem, holnapra kerítse elő az összeget. Mindig nagyon kedves volt hozzám. Szeretnék mielőbb visszamenni az egyetemre.
– George! Testvér vagy sem, én kimondom: Jackie valóságos nőstény patkány.
– Még gyermek. És ez reménnyel tölt el. Jó emberek felkaroltak engem. Nem tartoztak nekem, mégis megajándékoztak. Nélkülük nem az lennék, aki vagyok. Most, ha megkésetten is, de rajtam a sor. Ugyanaz a teendőm. Megcselekedni, ami a legjobb. Holnap találkozunk.

George-nak el kellett csípnie az utolsó chicagói vonatot. Királysága felét értékesítettem. Kideríthetetlen eredetű csekket postáztunk a lánynak.
George és én elköltöttük ízletes vacsoránkat. Már csupán egyetlen kérdés merült fel. Miként tölthetnénk el kellemesen a vonat indulásáig hátralévő időt.
Egyetértettünk abban, hogy a leghelyesebb, ha ellátogatunk az Öröm Klubba. Csak tisztelgő látogatást tettünk. Rendeltünk italt, de hozzá se nyúltunk. Úgy üldögéltünk ott, mint két bérgyilkos.
Negyedóra múlva az állomáson kellett lennünk. Kikértük Jackie-től a kalapunkat és a kabátunkat. Most is ugyanúgy méregetett bennünket, mint mikor első ízben tértünk be az Öröm Klubba. Félt, hogy feljelentjük, közben pedig mégis abban bízott, hogy kretének vagyunk: nem csupán hallgatunk, de ismét besétálunk a csapdájába.
– Jó éjszakát, Jackie. – George búcsúzkodott.
– Jó éjszakát. – A lány feszengett.
George tízcentest dobott egycentesekkel és ötcentesekkel teli tányérkájába.
– Rongyos tíz cent? – gúnyolódott Jackie.
– Érd be vele, húgom – mondta George.
– És többé ne vétkezzél!