Eleven halottak

...akik persze sem túl elevennek, sem halottnak nem látszanak, mégis egyszerre vonzanak és taszítanak azzal, ahogy léteznek, vagy tulajdonképp már nincsenek is. Ha sokáig nézed őket, önkéntelenül is azt kérded magadtól: te vajon nem pont ilyen vagy-e. Jean-Luc Lagarce Épp csak világvége c. darabját Szacsvai István rendezte a Free SZFE Egyesület és az RS9 Színház közös előadásaként az RS9 pincéjében fojtogatóan nyomasztó és egyszersmind vérbő monológok és párbeszédek gyorsan váltakozó futamaivá, melyekből kirajzolódik egy család élete, és egy viszonyulásé is, ahogy általában az élethez közelíteni szoktunk.

Az RS9 pincéjének egyik hosszanti fala mellett ülünk, nézve a másik hosszanti falra kifeszített, vér- és meggyvörösre festett vásznat, melyen az árnyalatok egyszerre olvadnak egybe és válnak külön, a pár széket, a piros vödröt, benne virágcsokorral és a téglatest alakú, vörös műplüssel bevont puffot (látvány: Darvay Botond). Piros és vörös keveredik a pince szürkésbarnájával, mintha bűntény színhelyén járnánk, holott itt mindenki él, és senki nem ölt és öl meg senkit – elvileg.

A harmincnégy éves író, Louis (Mesés Gáspár) áll ez előtt a vörös vászon előtt, és arról beszél, hogy tulajdonképpen már nem is szabadna élnie, de egy éven belül meg fog halni, s ez szinte biztos. Mesés Gáspár oly higgadt szenvtelenséggel teríti le, rakja szét egymást követő mondatait, hogy nem is ellenkezünk vele. Nem akarjuk meggyőzni, életre biztatni, marasztalni. Van a hanghordozásában, tekintetében valami végtelen nyugalmat árasztó, holott amiről beszél, az egy folytonosan bolyongó, megnyugvást keresve sem lelő, vágyakozó lélek zaklatottsága, aki hirtelen gondolattól vezérelve hazalátogatott. Haza oda, ahol gyerekkora óta vajmi kevés időt töltött.

Persze érdekes ez a család az Anyával (Szalontay Tünde) és a két testvérrel: Suzanne-val (Jeney Luca Viktória) és Antoine-nal (Fehér András) és Antoine feleségével, Catherine-nal (Wrochna Fanni). Mindőjüknek bőven akad mondanivalója, vagy tán inkább közölnivalója Louisszal, de ezek egyike sem igazi párbeszéd.

Monológok gyűrűztetett végtelen futama mindegyik közlés. Ez jórészt a szöveg sajátja, amelyben Jean-Luc Lagarce oly bravúros önismétléssel refrénszerű módon tekeri, csavarja, spirálosan forgatja a mondatok egymásutánját, hogy tökéletes alapot készít így ennek a családi, már-már a kínosnál is hajmeresztőbb drámának, ahol a szavak a kövek, melyeket elvileg Louisnak szánnak, de persze jócskán jut mindenki másnak, még azt az adott szókövet hajítóra is visszahull jó pár.

Szávai István rendezésében mindez elfojtott lüktetéssel, kínos, feszengő üvölteni akarással zúdul ránk, ami hol letaglóz, hol felszabadító „nevetésre”, megkönnyebbülésre késztet. Mert reagálnunk kell, ha már a szereplők oly kevéssé tudnak, akarnak reagálni egymás mondataira. Szacsvai Istvánnál a  lélek szavakat nem találó kínlódásainak drámája lesz ez az Épp csak a világvége, amelyben egyre kevésbé tudod eldönteni, hogy ki is itt az élőbb, elevenebb: az, aki halni készül, vagy azok, akik a ritkán látott, halni készülő családtagra, Louisra mint egyre kevésbé élni, létezni tudók rávetik magukat.

És pont az, ahogy rávetik magukat, az abban való eltérés az, ami nagyon is működtetni képes ezt az amúgy igen hosszadalmas, már-már véget érni nem akaró darabot. Ahogy Szalontay Tünde feszengő szószátyárkodással, mintegy a családi kibeszéletlenségek feszültségeit oldandó beszél, mesél, abban minden kínos, ám a másikat nem igazán megérteni akaró anyai igyekezete ott vibrál, még ha ez a vibrálás teljesen hiábavaló is. Egészen mesteri, ahogy Szalontay Tünde Anyája maga is érzi ezt a hiábavalóságot, ám olyan nagystílű eleganciával képes elsiklani fölötte, hogy az bámulatos, és ez a tehetségnek járó bámulat.

Ahogy Jeney Luca Viktória Jeney-je igyekszik kapcsolódni, nagy erőfeszítésekkel közös hangot találni, miközben a Louis által küldött képeslapokat nézegeti és mutatja testvérének, az egészen torokszorító – mi is drukkolni kezdünk, hogy hátha létrejöhet az a vágyott hídverés.

Persze ennek minden látszólagos igyekvés ellenére semmi esélye, mert valójában itt mindenki csupán önigazolásra vágyik. Ebből  épít mesét, falat, vaskos erődöt. Egészen csodálni való illusztrálása ennek Wrochna Fanni Catherine-ja, aki úgy mondja, árasztja a mondatait, önismétléseit Louisra, mintha egyáltalán nem lenne számára lényeges, hogy mindezeket csupán a falaknak vagy élő, eleven embernek mondja.

És Fehér András Antoine-ja a legimpulzívabb felhánytorgató, aki mintegy össze- és keretbe foglalja tudtán kívül a család sérelmeit, de játékából érezni azonnal, hogy ezen sérelmeknek a tényleges okozója nem a ritkán látott, ki tudja hol és hogyan élő Louis, hanem saját maga, saját maguk. Kifakadása, mint tengeráradás, mindannyiunk kifakadása, frusztráló hely nem találása, toporzékolása. Pontos, hiteles segítségkérés.

Mert ebben az Épp csak világvégében tulajdonképpen mindenki a maga búrája alatt kapálózva segítséget kér folyamatosan, miközben a meg nem értett vagy meg nem érteni akart Louisra szórja, veti, hajítja mindazt, amit leginkább mégiscsak magára borít. És tulajdonképpen ebben a külön-külön magukra borítani tudásban lesznek egyetlen, közös családdá. Groteszk, eleven, egy családot alkotó eleven halottakká.

(2023. szepember 30.)