Advent, vagy amit akartok…

december 19., kedd    Kanyó Kata

Könnyű dolog visszamenőleg tisztázni valamilyen nyugtalanító folyamatot – és csodálatos módon csak most, ahogy kellő higgadtsággal szemlélem, tűnik föl előttem rendkívülinek, ami már mintegy két esztendeje folyik rokonainknál. Pedig már korábban is ráeszmélhettünk volna, hogy valami nincs rendjén. Mert valóban, valami nincs rendjén, s ha egyáltalán valaha valami rendjén volt, amiben kételkedem: itt olyan dolgok történnek, amelyek egyszerűen megdöbbentenek. Milla néniről kezdettől fogva mindenki tudta a családban, hogy rajong a karácsonyfa-díszítésért; ártalmatlan, bár sajátos gyöngéje egyébként meglehetősen közkeletű honunkban. Mindannyian mosolyogtunk rajta, és az ellenállás, melyet Franz e „rumli” ellen kora ifjúságától fogva tanúsított, mindig élénk fölháborodást váltott ki, lévén Franz már amúgy is épp eléggé nyugtalanító jelenség. Semmiképp sem akart részt venni a fa díszítésében. Egy ideig mindez normális mederben folyt. Nénikém megszokta, hogy Franz kivonja magát az adventi előkészületekből, sőt a tulajdonképpeni ünnepségről is elmarad, és csak vacsorára jelenik meg. Hovatovább szót sem ejtettek róla.
Akármennyire is a népszerűtlenség kockázatával jár, meg kell említenem itt egy tényt; mentségére szolgálhat, hogy valóságos. 1939 és 1945 közt háború volt. Háborúban énekelnek, lőnek, harcolnak, éheznek és meghalnak, továbbá bombákat dobnak: csupa fölöttébb kellemetlen dolog, s korántsem célom, hogy elősorolásukkal kortársaimat untassam. Csupán azért kell említenem a dolgot, mert a történetben, melyet el akarok mondani, hathatós szerepe volt a háborúnak. Milla nénikém ugyanis úgy vette tudomásul a háborút, mint fenyegető hatalmat, mely már 1939 karácsonyán veszélyeztetni kezdte a karácsonyfáját. Tagadhatatlan, hogy karácsonyfája rendkívüli érzékenységgel rendelkezett.

Milla néni karácsonyfájának fő attrakciója ugyanis egy tucat üvegtörpe volt. Magasba emelték karjukat, kezükben parafa kalapáccsal; lábuknál harang formájú üllő függött. Talpuk alá gyertyát erősítettek, s ha a láng kellő meleget fejlesztett, a törpékben mozgásba jött valami rejtett gépezet: karjuk rángatózni kezdett, parafa kalapácsukkal eszeveszetten csapkodták a harangforma üllőt, s ezzel tündérien finom, csengő-bongó muzsikát keltettek. A karácsonyfa csúcsán pedig ezüstruhás, piros arcú angyal függött; ajka időnként fölnyílt, és azt suttogta: „Béke, béke.” Annak idején szinte hétről hétre megcsodálhattam ezt az angyalt, gépezetének szigorúan őrzött titkát azonban csak később fedeztem föl. Volt ezenkívül Milla néni karácsonyfáján természetesen cukorperec, sütemény, angyalhaj, számtalan marcipánfigurácska, továbbá – nehogy elfelejtsem – lametta; emlékszem rá, a sokféle dísz kellő szakértelemmel való fölrakása tetemes fáradságba került, megkívánta mindannyiunk közreműködését, úgyhogy a karácsonyi vacsorára mindenkinek elment az étvágya az idegességtől, és a hangulat, mint mondani szokták, egyszerűen pocsék volt, kivéve unokatestvéremet, Franzot, aki nem vett részt az előkészületekben, s az egyetlen volt az asztalnál, aki jóízűen ette a sültet és spárgát, a tejszínt, fagylaltot. Ha aztán karácsony másnapján látogatóba mentünk, és elvetemült vakmerőséggel azt állítottuk, a beszélő angyal titka ugyanolyanféle szerkezet, amely némely szóló babákkal „papát” meg „mamát” mondat: gúnyos mosoly volt a válasz.
Képzelhető, mekkora veszélyt jelentettek erre az érzékeny fára a közelben zuhogó bombák. Rettenetes jelenetekre került sor, ha a törpék lepotyogtak a fáról; egyszer még az angyal is leesett. Nénikém vigasztalhatatlan volt. Fáradságot nem kímélve minden egyes légitámadás után helyreállította a fát, hogy legalább a karácsonyi ünnepek alatt a helyén álljon. De már 1940-ben szó sem lehetett többé róla. Ismét csak a népszerűtlenség veszélyét vállalva meg kell említenem itt, hogy városunkat valóban nagyon sok légitámadás érte; ami hevességüket illeti, arról nem is beszélek. Áldozatul esett a modern hadviselésnek nénikém karácsonyfája is – egyéb áldozatokra nem térhetek ki, nem szakíthatom meg elbeszélésem fonalát -, idegen ballisztikusok oltották ki átmenetileg életét.
Nagynéném elragadó, szeretetreméltó asszony volt: valóban együtt éreztünk vele fájdalmában. Minket is bántott, hogy kemény harcok, végtelen vitatkozások, könnyek és jelenetek után végül is meg kellett adnia magát, hogy a háború tartamára lemond a fájáról. Szerencsére – vagy talán szerencsétlenségére ? – jóformán egyebet sem érzett meg a háborúból. Bunkerunk, melyet nagybátyám épített, feltétlenül bombabiztos volt; azon felül egy kocsijuk állandóan készenlétben állt, hogy Milla nénit olyan vidékre vigye, ahol a háború közvetlen hatásából semmit sem látni; mindent megtettek, csakhogy megkíméljék a rettenetes pusztítások látványától.

(…)

Aztán, egyszer csak Milla néni újra kezdte a karácsonyfásdit. Ez önmagába véve ártalmatlan dolog volt; azon is legföljebb csak mosolyogtunk, milyen szívósan ragaszkodott hozzá, hogy „minden úgy legyen, mint azelőtt”. Kezdetben igazán semmi okunk sem volt rá, hogy komolyan vegyük a dolgot. Igaz, a háborúban egy és más tönkrement; pótlásuk kétség kívül gonddal járt; de –mondtuk – miért ne szereznénk meg ezt a kis örömet egy bűbájos, öreg hölgynek?
Mindenki tudja, milyen nehezen lehetett abban az időben vajat és szalonnát szerezni. Franz bácsi kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett, de 1945-ben még ő sem volt képes előteremteni a szükséges marcipánfigurákat, csokoládépereceket és gyertyákat, csak 1946-ban lehetett mindent annak rendje és módja szerint előkészíteni. Szerencsére megmaradt egy teljes garnitúra törpe és üllő meg egy angyal.
Jól emlékszem még arra a napra, amikor meghívtak. 1947 januárjában volt, csípős hidegben; nagybátyáméknál azonban jó meleg volt és ennivalóban sem akadt hiány. S amikor aztán eloltották a lámpát és meggyújtották a gyertyákat, amikor a törpék kalapálni kezdtek, és az angyal azt súgta: „Béke, béke” mintha hirtelen egy másfajta időbe kerültem volna, vissza egy hajdan volt időbe, melyről tudtam, hogy réges-régen elmúlt.
Meglepő élmény volt, de azért mégsem rendkívüli. A rendkívüli az volt, amit három hónappal ezután tapasztaltam. Valamikor március közepén anyám átküldött, kérdezzem meg, „nem segíthetek-e valamiben” Franz bácsinak. Egy kis gyümölcsöt szeretett volna. Átbaktattam a szomszédos városrészbe; langyos idő volt, alkonyodott. Gyanútlanul haladtam el a romhalmazok mellett, melyeket fölvert a gyom, meg az elvadult parkok mentén, és benyitottam nagybátyámék kertjébe; egyszeriben megtorpantam. Az esti csöndben tisztán hallottam: nagybátyám szobájában énekelnek. Az éneklés szép német szokás, és sok tavaszi dalunkat ismerek; itt azonban félreérthetetlenül ezt vettem ki: Égi kisded, pihenj szépen…
Meg kell vallanom, elképedtem. Közelebb lopóztam, megvártam a dal végét. A függönyöket behúzták; lehajoltam a kulcslukhoz. Ebben a pillanatban fülembe csapott a törpék harangocskáinak csengése-bongása, és tisztán hallottam az angyal suttogását. Nem volt bátorságom hozzá, hogy benyissak; lassan hazamentem. Beszámolóm a családban általános derűt keltett. Csak akkor tudtuk meg, mi történt, mikor Franz előkerült, és részletesebben tájékoztatott.
Gyertyaszentelő körül, tehát akkortájt, amikor mifelénk leszedik a karácsonyfát és kidobják a szemétre, ahol aztán semmirekellő kis kölykök összeszedik, leverik róla a hamut és a mocskot, és mindenféle játékot játszanak vele: gyertyaszentelő körül történt a szörnyűség. Mikor gyertyaszentelő estéjén még egyszer meggyújtották a fát, majd unokabátyám, Johannes nekilátott, hogy leoldozza róla a törpéket, nagynéném, aki addig maga volt a szelídség, elkezdett keservesen jajgatni, olyan váratlanul és hevesen, hogy nagybátyám megijedt, uralmát vesztette az ingadozó fán, és máris megtörtént a baj: a törpék és harangok, üllők és angyal, minden lezuhant, nagynéném pedig csak kiabált és kiabált. Majdnem egy kerek hétig. Neurológusokat táviratoztak a házhoz, pszichiáterek vágtattak oda taxin: hiába, a legkiválóbb kapacitások is vállukat vonogatva, és némileg megfélemedve távoztak. Egyikük sem bírt véget vetni a kínos koncertnek. Csak a legerősebb gyógyszerek biztosítottak egy-egy órányi nyugalmat; a luminált azonban, sajnos csak módjával lehet adagolni egy hatvanas éveiben járó hölgynek anélkül, hogy életét veszélyeztetnénk. Az viszont szerfölött kellemetlen, ha házunk egyik nőtagja reggeltől estig torkaszakadtából ordít; érthető, hogy a család már másnap a teljes bomlás állapotába került. Hiába beszélt lelkére a pap is, aki a karácsony esti ünnepségen részt szokott venni: nénikém szakadatlanul kiabált.
Franzra különösen megorroltak, azt tanácsolta ugyanis, végeztessenek Milla nénin szabályszerű ördögűzést. A tisztelendő úr összeszidta, a család megbotránkozott középkori nézetein, s néhány hétig sokkal több szó esett hírhedt brutalitásáról, mint ökölvívó hírességéről.
Közben persze mindent megpróbáltak, hogyan lehetne segíteni nénikém állapotán. Mert elutasította magától az ételt, nem beszélt, nem aludt; kísérletet tettek hideg vízzel, meleg vízzel, lábfürdővel, váltakozó hideg-meleg zuhannyal, az orvosok lexikonokat bújtak, keresték a komplexus nevét, de nem találtak semmit.
Nénikém egyre ordított, és addig ordított még csak Franz bácsi, ez a valóban aranyszívű ember rá nem eszmélt, hogy új karácsonyfát kell állítani.

Heirich Böll: Állandó karácsony