Most pénteken, március 10-én, lesz John Godber: Április Párizsban c. kétszereplős vígjátékának a bemutatója a Mozsár Műhelyben Botos Éva és Szirtes Balázs közreműködésével. A rendezővel, Horgas Ádámmal beszélgettünk emberi kapcsolatokról, kerülendő klisékről és a rendezői lét személyességéről…

  • Az segít bármiféle konfliktusoknak a megoldásában, ha az ember elutazik?
  • Nem igazán hiszem, hogy ha új helyre költözünk, akkor az bármit is megoldana. Az ember mindig, mindenhová saját magát viszi magával. Az élmények, az új környezet pillanatnyilag izgalmassá tehetik akár a konfliktusokat is, de nem hiszem, hogy hosszú távon képesek lennének megoldani azokat.
  • A darab két szereplőjére gondolva: hogyan lehet ezt jól “elkapni”?
  • Ez a darab egy olyan párkapcsolatot mutat be, amely a hétköznapok taposómalmában fáradt el. Mert ez alatt az idő alatt nem érte őket semmilyen impulzus, az életük nap mint nap ugyanabban a kerékvágásban haladt. Mindezekhez képest ez az utazás “felrobbantja” az életüket. Olyan drámai szituációkba sodorja őket, ami egy nagyon izgalmas előadást eredményezhet.

Az érzelmi hatások olyanok, mint egy baleset. Ha ezek jól működnek, akkor megtörténnek az emberrel. Ha jól dolgozunk és sikerül ezeket a hatásokat létrehozni, akkor a néző – jó esetben – nem tudja kivonni magát ezek alól.

  • Ezt a felrobbanást a színpad 3D-jében hogyan képzeljük el?
  • Ez inkább egy érzelmi robbanás. Inkább dramaturgiai jelentősége van, nem “látványeffekt”.
  • Egy ilyen “robbanás” mennyire jól artikulálható egy kétszereplős drámában?
  • Itt nem is annyira a “kétszereplősségen” van a döntő hangsúly. Ez egy nagyon jól megírt darab, kiváló írói munka. Nagyon színészközpontú, és ha az ember talál két jó színészt – azt gondolom, ez sikerült –, akkor mindebből egy remek előadás születhet.
  • Mi az, ami megfogott téged és Balázst annak idején ebben a szövegben?
  • Nagyon tetszik benne, hogy szélsőséges, nagy érzelmi skálát jár be a darab. Egy elhidegült, esélytelennek tűnő betokozódottságból egyszer csak egy szituáció képes kinyitni két embert. Olyan érzelmi utazáson mennek keresztül, ami amellett, hogy nagyon mulatságos, nagyon megrendítő is egyben. Felkavaró a történet, amelyen pont annyira lehet sírni, mint amennyire nevetni.

fotó: Mihalicz Máté

  • Ismerve korábbi rendezéseidet: közel állnak hozzád az effajta nagy érzelmi amplitúdójú darabok?
  • Sokféle színház van, ám engem nagyon érdekel az olyan típusú, melyben ott van a katarzis lehetősége. Hozzám nagyon közel áll ez a fajta színház. Szeretek olyan darabokat választani, amelyek szélsőséges érzelmi skálán mozognak. Hogy miért? Azt gondolom, a színháznak dolga, hogy ne csak szellemileg, hanem érzelmileg is megmozgassa a nézőt.
  • Ezt a kettőt, a szellemit és érzelmit, szét lehet-e választani vagy érdemes-e külön artikulálni?
  • Nem gondolom, hogy a kettő külön artikulálható lenne, de azt igen, hogy jól elkülöníthető. Vannak olyan darabok, amelyek a szellemen keresztül fogják meg a nézőt, ami ezáltal egy nagyon jó, míves szellemi munkát jelent. Valódi élmény, amikor nézőként az agytekervényeimet járatom a darab teremtette világban. Ez abszolút emlékezetes és nagyon izgalmas is lehet. Azonban én szeretem az érzelmes dolgokat, amelyek felkavarnak.
  • A témájától függetlenül ma hogyan lehet felkavaró egy darab?
  • Végtelen sok lehetőség adódik erre. Hál’istennek a színház nem behatárolható, így nem is engedi számszerűségekhez kötni magát. Nyilván az interpretálás nagyban függ attól, hogy a dramaturgiája ad-e arra lehetőséget, hogy a néző mindezt valamilyen módon a magáévá tegye.

Amikor rendezek egy darabot, általában úgy indulok el, hogy az összes szerepet el kell tudjam játszani magamban, vagy legalábbis értenem kell az összes szerepet. Hiszen tudnom kell beszélgetni róla a színészekkel, hogy támpontokat tudjak nekik adni. Mindig úgy gondolkodom az előadásról, hogy színészként én mit csinálnék a színpadon abban a szerepben.

  • Az “érzelmi vagy az értelmi katarzisokkal” tudunk könnyebben azonosulni?
  • Az érzelmi hatások olyanok, mint egy baleset. Ha ezek jól működnek, akkor megtörténnek az emberrel. Ha jól dolgozunk és sikerül ezeket a hatásokat létrehozni, akkor a néző – jó esetben – nem tudja kivonni magát ezek alól.
  • A hazai “színházi neveltetésünk” mire nyitottabb inkább? Mely műfajokat emésztjük meg könnyebben?
  • Az embereknek nagy igényük van a vígjátékokra. Szeretnének nevetni. Ám pont ennyire igényük van arra is, hogy – akár a sírás felől közelítve – erős érzelmi impulzust kapjanak. Szeretem azokat az anyagokat, amelyek szórakoztatóak, mulatságosak, mégis egészen mélyre tudnak menni. Mindig az jár a fejemben, hogy szeretném a nézőt megváltoztatni: amikor kimegy az előadásról, akkor egy kicsit más ember legyen. Hogy idealista vagyok-e? Igen, alapvetően azt gondolom, az vagyok.
  • …viszont ez nem szükségszerű. Szeretünk tipizálni: vígjátékot nézek – jól elvagyok, avagy a gyakorlatban soha nem létező, több órás “színházi magas művészetet” habzsolok épp. Szerinted ötvözhető e kettő?
  • Alapvetően ezt a csoportosítást egy kicsit butaságnak tartom. A nevetés éppen úgy az egyik érzelmi szélsősége a nézőnek, mint a sírás, a megrendültség. Nem tudom, hogy a nevetés miért számít lebecsült érzelemnek. Én nagyon nagyra becsülöm a nevetést. Egy önfeledt nevetés után olyan jót lehet sírni. Persze mindegyiket lehet nagyon rosszul csinálni.
  • A nevetés segít ellazítani…
  • Az úgynevezett “mélyművészetben” is lehet hatalmasakat kamuzni, ami számomra pont annyit ér, mint amikor valaki olcsón akar megúszni egy vígjátékot. Számomra a nevetés az ember egyik érzelmi állapota és annak a színháznak, amit szeretek, az a célja, hogy érzelmi reakciókat váltson ki a nézőből.
  • … egy nem jól előhívott nevetés rosszabbat tesz, mintha nem nevetnének. A nevettetést vagy jól csináljuk vagy sehogy…
  • …és ez másra is érvényes. Sajnos az ún. művészszínház is széles teret ad a műviségre.
  • …a blöffölésre…
  • …vagy épp arra, igen. Azt legalább annyira kevésre tartom, mint amikor egy vígjátékot olcsón kívánnak megúszni.
  • Bár ha belegondolunk, ez a darab is a klisékre épít … Párizs, a szerelmesek fővárosa, stb., stb… Hemzseg benne az olyan toposz, ami hatalmas lehetőséget kínál a nagyon könnyű kifutásoknak… Hogyan lehet ezekbe a csapdákba nem belefutni? Vagy épp a kliséket elkerülve, jól kijönni belőlük?
  • Ez a darab szerencsére nagyszerű – és szándékosan használja ezeket a kliséket. Azaz nagyon is épít arra, hogy ezek a klisék hogyan mondanak csődöt az adott helyzetekben. Érdekesen romantikus, a visszájára van fordítva benne minden helyzet. Ebből fakad a humora is, amellyel elkerüli az édeskés, csöpögős romantikát. Ez egy nagyon mély mondanivalókat hordozó darab.
  • Akkor eleve nem is kellett kerülgetni a kliséket? Talán akkor hozzá se nyúltál volna?
  • Nem, akkor biztosan nem. Nem feltétlenül keresem a “könnyű megoldásos” műfajokat…

fotó: Mihalicz Máté

  • Még akkor sem, ha néha azt látja az ember, hogy ha Ádám rendez, akkor A lepkegyűjtő, a Pillanatfelvétel – és még vagy jó pár, jelenleg futó rendezésedet fesorolhatnánk – felszínesen nézve könnyen emészthető daraboknak tűnnek?
  • Ezek nagyon izgalmas, mély elemzést kívánó szövegek. Számomra mind-mind nagyszabású, izgalmas munkák voltak. Örülök, hogy nagy szériaszámban is mennek. A lepkegyűjtőből például most lesz a századik.
  • A bemutató után vinnétek máshová is a Mozsárból ezt a darabot?
  • Szeretném. Maga a darab is egy könnyen utaztatható előadás. Nem nagy díszletigényű: két szék meg egy asztal.
  • Tudatos választás volt, hogy a húgodat, Horgas Juditot kérted a fordításra?
  • Tudatos, hisz ő a testvérem, közel állunk egymáshoz. Kiválóan tud angolul, remek irodalmi érzékkel rendelkezik. Azt gondolom, hogy egy fantasztikusan jó, izgalmas fordítást csinált belőle. Balázs felolvasta ezt nyersfordításban. Nagyon helyes dolog volt, ahogy ott élőben fordította nekünk – nekem és Évának – és mivel Balázs fantasztikusan jó színész, már akkor képes volt érzékeltetni a darab ízét, zamatát.
  • Egyben promotálta is …
  • Igen, és nekem ez nagyon tetszett. Megragadott az egésznek a világa. Izgalmas darabnak tartom.
  • Mitől? Mi miatt?
  • Nagyon szeretem a színészközpontú darabokat. Lehet, hogy azért, mert én magam is színészként kezdtem ezt a színházasdit. Azokat a műveket szeretem, amelyekben sokszínűen, sokrétűen tudják megmutatni magukat a színészek – és ez mindenképpen egy ilyen darab.
  • Lehet, hogy mostanság pont azért lettél rendező, hogy ezt a fajta színészközpontúságot visszaadd a szakmának?
  • Amikor rendezek egy darabot, általában úgy indulok el, hogy az összes szerepet el kell tudjam játszani magamban, vagy legalábbis értenem kell az összes szerepet. Hiszen tudnom kell beszélgetni róla a színészekkel, hogy támpontokat tudjak nekik adni. Mindig úgy gondolkodom az előadásról, hogy színészként én mit csinálnék a színpadon abban a szerepben.
  • Amikor rendezel, akkor legalább annyira vagy színész is, mint rendező?
  • Nagyon, színészként is élem az összes szerepet. Játszom közben.
  • Nem egy szokásos rendezői attitűd, azért is kérdeztem…
  • Valóban nem. Mindenki másfelől közelít, számomra döntően meghatározó élmény az, hogy színészként kezdtem a színházzal foglalkozni.

Nagyon tetszik benne, hogy szélsőséges, nagy érzelmi skálát jár be a darab. Egy elhidegült, esélytelennek tűnő betokozódottságból egyszer csak egy szituáció képes kinyitni két embert. Olyan érzelmi utazáson mennek keresztül, ami amellett, hogy nagyon mulatságos, nagyon megrendítő is egyben. Felkavaró a történet, amelyen pont annyira lehet sírni, mint amennyire nevetni.

  • …és tudatosan nem akarod elfelejteni ezt az élményt…
  • Azt gondolom, hogy így tudok a színészeknek is segíteni. Jó érzés egy színésznek, ha valaki úgy látja őt kívülről, hogy közben egy kicsit befelé is tud gondolkodni. Már hét vagy nyolc éve nem játszom, és ez tudatos döntés volt részemről. Nem is szándékozom már játszani. Azért nem, mert amikor elkezdtem rendezni, rájöttem, hogy egy nem jó attitűddel rendelkező színész lett belőlem. Elkezdtem kívülről látni mindent. Vitákba keveredtem a rendezővel, mert azt éreztem, hogy nem értek ezzel vagy azzal egyet. Ilyen fokon egy színész nem vitatkozhat, hisz végül is a rendezőnek kell eldöntenie azt, hogy mi történjen. Azt éreztem, hogy rossz vagyok már ebben a színész szerepkörben, ezért aztán abbahagytam.
  • …avagy majd indítani fogsz a közeljövőben egy rendezői osztályt, ahol pont ezt a fajta készséget próbálod átadni: úgy rendezz, hogy közben színész vagy, és úgy legyél színész, hogy közben rendezd is magad.
  • Lehetséges…nem tudom, mit hoz a jövő…