"...mert állandóan zuhanunk keresztül önmagunkon!"

Jövő szerdán, màrcius 28-án lesz majd elöszőr látható a Thimothy and the Things Vadászat c. előadás a Trafóban, melyet Fülöp László koreografált. A darab három táncosával, akik eddig még nem dolgoztak együtt, Déri Andrással, Kelemen Patrikkal és Várnagy Kristóffal beszélgettünk eltévedésről, a vadászat új dimenzióiról, a közösségi élményekről, a változás szükségszerűségéről és az önmagunkon való keresztül zuhanás mással nem pótolható hasznáról…

Melyikőtök mikor tévedt el utoljára, avagy ki mennyire szeret eltévedni?

Kristóf: Nagy rutinom van az eltévedésben, attól függetlenül mégsem szeretek eltévedni!(nevet) Bár amióta van Google Maps a telefonomon, azóta ez is megoldódott.

Azzal könnyebb eltévedni?(mosolyog)

Kristóf: Neeem, azzal már biztoságosabban közlekedem.

Patrik: Én inkább azt hiszem, hogy eltévedni nehezebb, ami persze néha tök jó, néha viszont tök nagy probléma is. Az eltévedés nagyon sokszor el tud vinni oda, ahová egyébként nem találnánk el.

Nem érzem azt, hogy különösebben a mélységre törekednénk, nem ezt célozzuk meg legfőként. Mindhármunk közös igyekezete az szeretne lenni inkább, hogy a jelenlét őszinte legyen – és mindenkiben annyira fog mindez rezonálni, amennyire ezt magába beengedi. Ez tehát nem egy szándékolt valami, amolyan: ez az, amit érezned kell.

András: …de ha épp nincsen neted, akkor hiába van Google Maps-od, nem tudod, hogy épp hol vagy rajta, és ahogy én is sokszor – pont az ellenkező irányba indulhatsz el rajta.(felnevet)

Számodra nehéz eltévedni?

Patrik: Szerintem igen…

fotó: Mihalicz Máté

Sikerült már?(nevet)

Patrik: Peeersze! Bár igazából soha sem próbáltam!(kacag) Nem, mert az a baj, hogy mindig tudom, hogy hova megyek, így nehéz… Aztán néha valami leránt, eltérít – de ez sajnos nagyon ritkán történik meg! Épp ezért akkora élmény, amikor rájövök, a fenébe: eltévedtem! – mert akkor sikerül elérkeznem oda, ahova nem is indultam, és ez a nagy élmény!

…és amikor az ember vadászat közben téved el, az vajon milyen?(huncutul nevet)

Kristóf: Az már kockázatosabb helyzet, mert egy vadászat eleve azt feltételezi, hogy nem a saját, vagy valamelyest azért ismert környezetedben vagy jelen. Közben pedig az is érdekes, amit Patrik mondott: az eltévedés lehet eszköz is ahhoz, hogy eltalálhass egy olyan helyre, egy oázisra, ahová másképpen talán nem találnál el.

Számotokra ez a mostani előadás, a Vadászat is egy ilyen oázisként is felfogható valami? Mit jelent nektek a tánc nyelvén megmutatható vadászat?

Kristóf: Szerencsés helyzetben egy alkotás, egy inspiráló helyzet az maga is egy oázis – enélkül könnyen ki lehetne üresedni, szerintem. Hiszen előadóművészként az új darabokat újra és újra előadjuk, reprodukáljuk, és egy idő után elkezd kiüresedni. Lacival, (Fülöp László, koreográfus – a szerk.), Patrikkal, Andrással még soha nem dolgoztam együtt – ilyen értelemben ez a helyzet is egy oázis. Újra táplál, újra felébreszt…

Patrik: …feltölt!

Annál mélyebbet nem tudnánk mutatni, mint amikor megpróbáljuk azt megmutatni, akik vagyunk… Az előadóművészet pont az a terep, ahol ezzel a próbálkozással lehet a legtöbbet elérni. Ezerféle színe van mindenkinek: nincs egyetlen igazi Bandi, nincs egyetlen igazi Patrik vagy Kristóf! Helyzetek vannak, és az, hogy kiből mit piszkál elő egy helyzet: lehet, hogy szörnyeteggé válok a színpadon, mert ott, akkor épp az volt az igaz! Számomra ez a folyamatos változás a nagyon izgalmas és igaz – és nem a kibillenthetetlen zen-megnyugvás. Nem, nem…mert állandóan zuhanunk keresztül önmagunkon!

Kristóf: Olyan ötleteket, inspirációkat képes adni, melyek magamtól talán sosem jutottak volna eszembe!

Patrik: …és ebben az értelemben ez a Vadászat nem is egy zsákmányra, hanem közös élményekre, közös tapasztalásokra irányul. Nem az van, hogy húú, de jó: elejtettünk egy nyulat, de baró!

…hanem elejtettétek az élményt, nem?

András: Az oázisról most a forrás jut eszembe. Szoktuk mondani alkotás közben, hogy “forrásozunk”: kutatunk, keresünk, próbálunk töltekezni. Forrásozzuk egymást, azt, amit éppen megélünk. Keressük egymásban az elejthető vadat – a forrást!(élénken felnevet)

fotó: Mihalicz Máté

Ennek előtte ti még soha nem dolgoztatok együtt. Hogyan indult ez az egész, közös folyamat?

Kristóf: Lacinak volt egy víziója, aminek az alapján hármunkat egy csapattá összeválogatta. Aztán az első hét után kezdett ez az egész a fejemben összeállni.

Patrik: …de azért biztos benned is voltak gondolatok ezzel kapcsolatban, fantáziáltál már korábban is erről, nem? Nem volt bennetek valami első kép, még mielőtt először találkoztunk volna?(mosolyog)

Kristóf: Bennem nem volt semmi elvárás, igyekeztem magamban mindent szabadon hagyni! Patrikot a Schrödringerből és a mentoráltjain, Andrist viszont csak a közös ismerőseinken keresztül ismertem eddig.

András: Csak pár gondolatot ismertem a témával kapcsolatban, amikor ebbe a projektbe megérkeztem. Tudtam, hogy valami zene és koncert is lesz benne, illetve tudtam, hogy Kristóf és Patrik is játszik majd benne. Ennyi nekem pont elég volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül beleugorjak, belevágjak velük együtt! Volt egy alapvető bizalom Laci és a többiek iránt! Meggyőző számomra az, hogy Laci mindig tudja, mit akar. Nem mindig tudja azt, hogy mi is az konkrétan, de mégis van egy biztos, határozott meglátása az egésszel kapcsolatban. Határozottan tudja azt, hogy valamit csinálni fogunk, és hogy ez a valami folyamatosan alakulni fog!(nagyon nevet)

…az együttléteknek, amelyek nem annyira fontosak, nem annyira működnek, milyen problémás oldalai vannak? Hiszen – akár a darab kapcsán is – nem csak olyan együttlétek vannak, amikor minden felhőtlenül jó, még akkor sem, ha mi most együtt vagyunk, közösségi élménynek a részesei vagyunk. Hierarchiák, önelnyomások, másoknak az elnyomása! – tudunk-e, és hogyan tudunk ezekre figyelni? Amikor azt mondtam, hogy sok minden belefér a közösségi együttlétbe, akkor arra is gondoltam, hogy nagyon, talán túlságosan is mobilak vagyunk, azaz nagyon hamar elengedünk, túllépünk közösségeken: “hát jó, akkor ez ennyi volt!”

Ez az előadás mintha ezt a közös élményt akarná hármotokból és a nézőkből is kiprovokálni, nem?

Patrik: Három figura, amelyik állandóan helyzetekbe kerül, állandóan helyzetekbe rakják bele magukat. És szerintem a nézőknek is ez lesz a belépési pontjuk: kivel azonosulnak, kire figyelnek, ki az, aki szimpatikus, és ki az, aki nem számukra. Mi pedig belebújunk időről időre különböző viselkedési formákba, melyek aztán különböző szituációkat hoznak majd létre remélhetőleg. Ám hogy mindez kívülről hogyan fog kinézni, azt nehéz megélni, megmondani.

Hogyan vagytok, lesztek jelen ezekben a szituációkban?

Patrik: Nem tudom, számít-e, hogy mi hogyan érezzük magunkat bennük?

Kristóf: Ez nehéz kérdés, mert a tánc már maga is egy kommunikációs nyelv, és kérdés, hogy e nyelv mellett vagy e nyelven túl akarom-e még mindezt verbalizálni? Hiszen ha elkezdem lefordítani, onnantól kezdve már mást fog jelenteni. Mindig nehéz helyzetben érzem magam, ha a táncról kell így, ilyen formában beszélnem, mert azt érzem, hogy a táncot az eszenciájától fosztom meg! Leginkább azt érzem, hogy függetlenül attól, hogy ezt most éppen Vadászatnak hívjuk, mert lehetne bárhogyan hívni – a közös tevékenység itt a lényeg, azt hiszem. Ez közösségi élmény, ami arról szól, hogyan változnak a viszonyrendszerek, hogy az idő múlásával ki kivel hogyan jön ki, s ez folyamatosan változtatja a belső dinamikát. Ennek van egy természetes lefolyása az előadáson belül. Ahogy egy-egy jelenet is napról napra változik, mert ha Bandi ma épp erősebben fogott meg, arra mindig másképp, máshogyan fogok reagálni. Ez az, ami tetszik a Laci munkáiban! Van egy nagyon világos, behatárolható kerete, de mindemellett mégis megmarad az alkotó szabadságom, hogy ezt én hogyan interpretálom. Követed a koreográfiát, megvannak a letűzött pontok, de mégis azt érzed, hogy ez a darab életben van, lélegzik…

Patrik: …ez az, pontosan: állandóan ott kell lenni egy darabka emberséggel, és állandóan bele kell tolnod magad ahhoz, hogy legyen, hogy kaphass olyan őszinte választ, amit egymásból, egymás által piszkálunk ki magunkból.

fotó: Mihalicz Máté

Ez a fajta közösségi élmény alapja minden kortárs táncnak, vagy egy olyan többlete, amit elő lehet, elő érdemes hívni?

András: Azt gondolom, hogy a tánc minden esetben ilyen. Táncolhatok akár egyedül is, de ha tudok kapcsolódni a lelkemmel is ehhez a tánchoz, akkor igazából mindenhez, mindenkihez kapcsolódtam. A ritmus már maga létrehozza a közösségi élményt, ha ugyanarra a ritmusra kezdünk el lüktetni. De nem hagyható figyelmen kívül, hogy éppen milyen az a koreográfia, ki az a koreográfus, amelyik működteti azt az adott táncot.

Mennyire sajátja vagy épp hiánycikke a ti korosztályotoknak ez a fajta közösségi élmény és jelenlét?

Kristóf: Persze érdemes megkérdezni ilyenkor, hogy mi is az a közösségi élmény? A virtuális közösségi élmény – ami a korunknak egy sajátja – is lehet teljesen érvényes, és adhat azonos közösségi élményt, mint bármi más. Ha az ember online játékot játszik többedmagával, és van egy “klánja”, akkor az is adhat teljes értékű közösségi élményt egy adott bázison belül. Az alap, az indító ok ugyanaz: nem akarsz egyedül lenni, és olyan embereket keresel, akikkel azonos az érdeklődési körötök. Ha ez egy Facebook csoport vagy egy könyvklub vagy épp a színházba járók csoportja – az egyik nem érvényesebb, mint a másik, szerintem – különböző emberek különböző igényeit elégíti ki.

Ezek mi vagyunk letisztítva, desztillálva. Egymást tisztítjuk, desztilláljuk folyamatosan. Amikor a mélységről kérdezel, akkor mindig a Lars von Trier fekete-fehér filmek jutnak az eszembe, ahol mindenki komoly arccal ül és néz…de ez egyáltalán nem ilyen lesz! Ez egy kedves cucc lesz – bár lehet, hogy nem szabadna ilyet mondani!

Ezek szerint a kézzelfoghatóság akkor nem feltétlenül járulékos eleme a közösségi élménynek?

Kristóf: Csak preferencia kérdése!

Patrik: Ma már tényleg kimondhatatlanul sokféle módja lehet annak, hogy együtt legyünk. Vannak az együttlétnek olyan formái, amikor nem feltétlen kritérium az, meg tudjam ehhez fogni a másikat. Skype-olok a nagymamámmal, és akkor is együtt vagyok vele! – ezek ma már beleférnek szerintem. Ami számomra inkább kérdés: az együttléteknek, amelyek nem annyira fontosak, nem annyira működnek, milyen problémás oldalai vannak? Hiszen – akár a darab kapcsán is – nem csak olyan együttlétek vannak, amikor minden felhőtlenül jó, még akkor sem, ha mi most együtt vagyunk, közösségi élménynek a részesei vagyunk. Hierarchiák, önelnyomások, másoknak az elnyomása! – tudunk-e, és hogyan tudunk ezekre figyelni? Amikor azt mondtam, hogy sok minden belefér a közösségi együttlétbe, akkor arra is gondoltam, hogy nagyon, talán túlságosan is mobilak vagyunk, azaz nagyon hamar elengedünk, túllépünk közösségeken: “hát jó, akkor ez ennyi volt!”

András: A közösség definíció kérdése nyilván, de én azért különbséget tennék a közösségben lenni és a közösségi élmény részese lenni között. És még ezeken belül is rangsorolni lehetne, hogy milyen mélységű megtapasztalással bíró közösségről és élményről van szó? Én igenis úgy látom, hogy hiánycikk az olyan fajta közösségi élmény, ahol hosszabb távú kötődések és nagyobb befektetések vannak valami közösbe. A virtuális tér a személytelennek és a kevésbé mély kapcsolatoknak a terepe…

Patrik: Mindig van igény a mély kapcsolatokra – száz éve ugyanúgy igény, mint ma, és ez mindig így lesz valószínűleg.

fotó: Mihalicz Máté

A ti előadásotok milyen mélyre tud vagy szeretne menni?

Kristóf: Nem érzem azt, hogy különösebben a mélységre törekednénk, nem ezt célozzuk meg legfőként. Mindhármunk közös igyekezete az szeretne lenni inkább, hogy a jelenlét őszinte legyen – és mindenkiben annyira fog mindez rezonálni, amennyire ezt magába beengedi. Ez tehát nem egy szándékolt valami, amolyan: ez az, amit érezned kell. Hanem hármunk között van egy dinamika, ami alakul, ahogy alakul, és mi ezt szeretnénk átadni prezentálás és elbújás nélkül. Megfigyelhetsz helyzeteket a színpadon, amire aztán reflektálhatsz – nem tudom, nem érzem, hogy szándékoltan több lenne a cél ennél.

Patrik: Ezek mi vagyunk letisztítva, desztillálva. Egymást tisztítjuk, desztilláljuk folyamatosan. Amikor a mélységről kérdezel, akkor mindig a Lars von Trier fekete-fehér filmek jutnak az eszembe, ahol mindenki komoly arccal ül és néz…de ez egyáltalán nem ilyen lesz! Ez egy kedves cucc lesz – bár lehet, hogy nem szabadna ilyet mondani!(felnevet)

Táncolhatok akár egyedül is, de ha tudok kapcsolódni a lelkemmel is ehhez a tánchoz, akkor igazából mindenhez, mindenkihez kapcsolódtam. A ritmus már maga létrehozza a közösségi élményt, ha ugyanarra a ritmusra kezdünk el lüktetni. De nem hagyható figyelmen kívül, hogy éppen milyen az a koreográfia, ki az a koreográfus, amelyik működteti azt az adott táncot.

Kristóf: Ez a darab inkább valami olyasmi lesz, ahol a velünk való azonosuláson keresztül érthet meg talán valamit a néző…

Patrik: Annál mélyebbet nem tudnánk mutatni, mint amikor megpróbáljuk azt megmutatni, akik vagyunk… Az előadóművészet pont az a terep, ahol ezzel a próbálkozással lehet a legtöbbet elérni. Ezerféle színe van mindenkinek: nincs egyetlen igazi Bandi, nincs egyetlen igazi Patrik vagy Kristóf! Helyzetek vannak, és az, hogy kiből mit piszkál elő egy helyzet: lehet, hogy szörnyeteggé válok a színpadon, mert ott, akkor épp az volt az igaz! Számomra ez a folyamatos változás a nagyon izgalmas és igaz – és nem a kibillenthetetlen zen-megnyugvás.(nevet) Nem, nem…mert állandóan zuhanunk keresztül önmagunkon!