Magunkért önmagunk!

2019. november 20. 12:17

…és pont ez az, ami a legnehezebben megy. Nem csak Ronald Reagan Amerikájában vagy Donald Trumpéban, hanem mindig, mindenkor, mindenhol. Persze az álszent prűdségbe bugyolált elfojtás lavináink közepette miért is menne mindez flottul, nem igaz? Azért próbálkozni lehetne, kellene – és ez is igaz, nemde? Tony Kushner Angyalok Amerikábanját Ördög Tamás rendezte a Pelsőczy-Rába osztálynak az Ódryn, a Várkonyi-teremben – letisztult, kérlelhetetlen és magától érthető őszinteséggel, a hallgatókat emberesen nehéz kihívások elé állítva – már csak az alapanyagra is gondolva –, amit igazi profikhoz méltóan oldottak meg, a figyelmünket teljesen lekötve, átütő erővel állítottak elénk. Megdöbbenünk mély, tiszta jellemformáló képességükön, és megdöbbenünk szembenézésre késztetett önmagunkon. Hiánypótlás, receptre mindannyiunknak fölírandó, amit muszáj kiváltanunk, azaz megnéznünk önmagunk és egymás érdekében.
Muszáj, mert ebben éltünk, élünk, és ebben fogunk élni, mert nem a Ronald Reagan-i Amerika, hanem a bennünk lévő emberi, örök emberi az, ami múlhatatlan – és most ez itt semmiképpen sem pozitív minősítés számunkra. Szemközt és rézsűt ülünk a Várkonyi-terem tükörfalával. Szemközt ülve önmagunkkal és a játszókkal. A próbaterem feketeségében, a tükörrel, benne tükrözött saját magunk tükörképével. Nincs egyéb díszlet csak a terem két oszlopa. Nincs, mert nem is kell. Magunk és a játszók  a díszlet. A magunk hiányos jelleme okán  „lötyögő” személyiségekkel. Az Ördög Tamás rendezte lecsupaszított, kongani kész ürességben ez a Tony Kushner történet egyszerre poros és itt és most születő. Poros, ha magunktól eltolni vágynánk – mert a komfortzónánkat sérteni akarja, gondolhatnánk -, és itt és most születő, mert pont ilyenek vagyunk a politikai rendszer különbségeitől és kontinensektől függetlenül.

Ilyenek, mint Tóth Zsófia Harpere, aki Joe, azaz Joseph Porter Pitt (Major Erik) feleségeként a bipoláris depresszió népbetegségének tökéletes orvosi beteg lova. Nézzük, és azt érezzük, hogy a kétértelmű bizonytalankodásaival, önmaga helyét kereső, de azt megtalálni sosem tudó, akaró kiszolgáltatott kertvárosi feleségként pont annyira házisárkánya Pittnek is, mint saját magának. Gyereket, végletekig rózsaszínre idealizált boldogságot óhajt, az után koslat, persze nem talál. Miért is találna, hisz semelyik szél sem kedvez annak a hajónak, amelyik nem tudja, hova tart. Tóth Zsófia nem tudja, és ahogy őt nézzük, rájövünk, hogy alapjában, ha már így szóba került: mi sem tudjuk, miért is tudnánk, avagy miért is kellene tudnunk?

Major Erik Pittje a  bizonytalan tejbetökség maga, holott menő New York-i ügyvéd  lenne – elvileg. Lenne, igen, az lenne, de ha valaki elfojtásokkal él, annak a karrierje sem több, mint a ki nem teljesedés díszpéldája. Álságos és normakövető heteroszexualitása ordít, némán is ordít attól, hogy Major Erik önmaga árnyékát ösztönös pontossággal, mély,  a megéltek hitelességével megmutatott játékával szinte harsogja: meleg vagyok és boldog akarok, szeretnék lenni.

De az itt senkinek sem sikerül. Sem helyből, sem nekifutásból. Lengyel Benjámin  Priorja ízlésesen rózsás köntösben szambázik le-föl előttünk, tipródik, hogy vajon Louis (Rohonyi Barnabás) szereti-e, és az AIDS utolsó stádiumában levő valóját szereti és szeretheti-e még majd Louis. Határozottság és a melegeknek sztereotípiaként tulajdonított affektálás ízléses, értő, érző egyvelege Lengyel Benjamin Priorja – figyelve őt, bennünk is egyre több ambivalens érzés támad saját identitásainkat illetőleg. Szeretnünk kéne, szeretni kéne, de nem merünk szeretni, bármennyire is azt hisszük, azt várjuk a másiktól – süt Priorjából.

Rohonyi Barnabás Louisa menekül az AIDS elől, a szeretés valósága elől, holott mindennél jobban vágyik rá. Jólfésült, trendi, New York-i ügyvédként a nimfomániája, promiszkuitása mind-mind „segélykérés”:  tartozni szeretnék valakihez, szeretni valakit, de miért nem tudok?

Ördög Tamás oly természetes, virtuóz segítőként használja ezt a tükörfalat: „felnagyítódik”, duplikálódik benne mindaz, ami mi vagyunk. Mintha az üres térben, a megoldatlan, a maga becsatornázottságait nem találó létezésünk üres tereiben pattogna a labda. Pattogna, de mégsem találva azt a két embert, akik egymás partnereként egymásnak adogatva játszanának vele. Üres térben pattogó, játszótársat nem találó labdái vagyunk egymásnak ebben a mindenhol van Amerikában. A tükrök megkettőzött társas üressége ez, melyben hangtalanul, mégis élesen kiabál, ordít, nyüszít a magány üressége.

Ebben az ürességben, mint egy rögbimeccs pomponlánya, verdes karjával, szárnyaival az Angyal, avagy Emily ápolónő (Veszelovszki Janka). Mert mindnyájan pomponlányként, eseten idétlenséggel  csapkodunk mindaddig, míg nem tudunk egy másik és önmagunk felé odafordulva elindulni. Minden és mindenki lehet angyal, és persze senki sem, semmikor.

Ahogy akár Belize (Samudovszky Adrian), a feslett szőke színű parókájával belibegő néger travi is lehet Angyal. A magunké, a másiké, az önmagunk és a másik előtt vállalt, szókimondásban szárnyra kapó Angyal. Samudovszky Adrian flegma szókimondásával, kaján nevetésével és a szenvedéllyel „párbajozó” nyíltságával maga az etalon, hogy hogyan ne legyünk kliséktől unalmas bólogató Jánosok. Ahogy Belize és Louis egymással „felesel” a reagani Amerika nem létező szabadság- és egyenlőségi jogairól, az az abszurd humor és az egyetemes lét- és morálfilozófia festett szőke paróka mögé bújt csodálatra és magunkba nézésre késztető ritka kincse,- Samudovszky Adrian játékának autentikussága által igazzá váló apoteózisa – a mindenkori, lemálló polgárjogi szólamok biodíszleteinek megcsúfolása.

A két estésre írt Kushner-darab, a Közeleg az ezredforduló és a Peresztrojka itt most két egymást szünet nélkül követő részbe sűríttetett együvé – a játékteret egyedüliként bevilágítő, ’70-es évekbeli állólámpa meghitt, intim félhomályában átöltöznek a szereplők: az első rész karaktereinek ruháit (jelmezeit) most mások veszik sietősen fel. Harper Gombó Viola lesz, Pitt Váradi Gergely, Louis Fröhlich Kristóf, Prior pedig Kenéz Ágoston – mintha az előző rész tükrözése volna ezen „újak” játéka: mert hisz minden és mindenki változik, formálódik, alakul a felgyorsult, sűrű idő magasnyomású kuktájában, ám valójában semmi sem változik – olvassa Ördög Tamás bravúros, mélységek lehelet finomságaira nyitott, érzékeny rendezése ezt a Kushner-darabot. Szabadság, egyenlőség elpufogtatott szólamai akkor, ott Amerikában és ma itt, mindenfelé, mint feslett szövetű kabát, úgy mállik le az amerikai álom „kapujánál” álló szabadság szobráról és egyben persze minden más, egyéb mítosznak összetákolt „szobrunkról” is.

Mert nem Amerika vagy bármelyik másik kontinens a  fontos most itt, hanem az elveszett, eldobott, a korszakváltásokkal, mint fürdővízzel együtt, kiöntött emberségünk, önmagunk és a másik előtt vállalt pőre önvalónk. Az, amelyik szeretni, kötődni, vétkezni, megcsalni és megbocsájtani tud, legfőképp önmagának, és pont ettől, ezért a mellette álló legközelebbinek. Mert az angyalság ebben honol. Az emberi, az isteni egyként –  biz a híresztelésekkel szemben is, minden egyéb pedig: csak csökött, önvédelmi álcának, paravánnak használt, magunknak és magunkra hazudott giccs kereszténység, olyan, amit az ócska piacon még a hajléktalan is elhajít messzire, mert tudja, hogy csak át akarják b@szni vele, mint a fekáliát azon  bizonyos palánkon. Eme kijelentésem igazságára bátran, bármikor fel merem tenni a piros színű teológus diplomámat.

Az előadás végi tánc koreográfiájára (Cuhorka Emese) viszont már annál kevésbé, mert viccnek túl profi, „paródiának” viszont olcsón gyenge – jobb volna elhagyni, a kevesebb néha több. Ez e sorok írójára is igaz. Abba is hagyom. Csak még valami: ez az Ördög Tamás rendezte Angyalok Amerikában igazán megdöbbentő, hiteles csodája ennek a Pelsőczy-Rába negyedéves osztálynak melyet a bennünk az önértelmezés alapjait kondicionáló, avagy, ha kell, éppen kikezdő profizmussal  vitt végbe. Kár kihagyni, hisz előbb-utóbb az ifjú titánok „kirepülése” okán lekerülhet a repertoáról. Addig csodáljuk az angyalokat, míg itt vannak, mert utána „angyalként” nekünk is, nekik is muszáj lesz, sőt, kötelező majd kirepülni – ettől vagyunk, leszünk Emberek.
(2019. november 16.)

Csatádi Gábor