…azaz van, csak már nem is tudjuk, hol, merre a nagy kavarodásban. És ez a fajta kavarodás az, ami szinte mindent elmond rólunk. Dino Benjamin az Ódry Padlásán rendezte meg Joe Orton Szajréját, egy bohózatnyi fekete komédiát, ami a fekete abszurdsága okán már-már vontatottnak hat, nem találva meg a maga ritmusát, bár ehhez a komédiához valószínűleg nekünk is benne kellett volna élnünk abban a háború utáni angliai miliőben, melyről e darab kíméletlenül rántja le a leplet. A színészi játék pontosan kimért szenvtelensége okán mégis valamit nagyon is megérthetünk, megérezhetünk az efféle feketeségből.
Eső mossa a veranda kazettás ablakát, előtte hosszan elnyúló ebédlőasztal, az előtérben nyitott koporsó (díszlet: Virág Vivien). Mindennapi angliai idill lehetne, ha nem forgatódna ki minden a végletekig benne. Több ez, mint végletekig vitt túlhajtás: a végtelen magától érthetődőség mindennapiságával „rettent” meg itt minden. Az elhunyt Mrs. McLeavy (Hojsza Henrietta) végig a színen van, hol a koporsójában, hol a szekrénybe gyömöszölve, hol az asztalon vagy épp alatta, mint az egykori ápolónője, Fay (Márkus Luca) „próbababája”. Itt az abszurd, a hajmeresztő teljesen normális. Nem sokkol, inkább idézőjelek közé helyezve aláhúz.
©Éder Vera
Dino Benjámin ezt a nagyon fekete, abnormalitásából eredő normális világot az egyszeregy magától érthetőségével mutatja be, ahol semmin nem érdemes túlságosan fennakadnunk, mert már réges-rég túl vagyunk mi is és a világ is, amit a magunk képére „alakítottunk”, azon, hogy fennakadhatnánk, meglepődhetnénk rajta. Ha bohózatként akarom nézni, akkor elunom, mert a gyors, egymással feleselgető, egymásra rálicitáló poén cunamikat várom –, azok itt nincsenek, vagy nem túlságosan nagy számban képviseltetik magukat, viszont van helyette más, bőséggel.
Mindjárt ott van például Mr. McLeavy (Hajduk Károly) özvegye, talpig világos öltönyben, mintha épp nyári piknikre készülne a felesége temetésének napján. Számára ez az egész délutáni elfoglaltságainak sorába ékelődő ceremónia, olyan, mint egy manikűrözés: szokványos, az élettel velejáró megkerülhetetlenség, amin legjobb mielőbb túlesni, mást úgysem tehetünk. Nagy formátumúnak látszani akaró szürke „kisemberség”, ami a legártalmasabb, pedig egy pillanatig sem látszana annak. Játéka mintha kézrázás után kiáltana, ám azt is oly magától érthetődő élvetegséggel, hogy beleborzongunk.
Már ha van rá idő, mert Márkus Luca Fay-e, a hetedszeres, férjeit átlagban évente eltemető özvegy ápolónő olyan lehetetlenség lavinát, olyan képtelenebbnél képtelenebb normalitás áradatot diktál, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket, állítgatjuk fejünkben az érteni akarás fogaskerekeit. Rideg, előre mindent kicentizni tudó hidegvérűsége, vérfagyasztó tárgyilagossága igazi bővérű szenvedély. Figurája tehetséggel jól eltalált, képes mozgatni, dirigálni, szüntelenül továbblendíteni az előadást, akkor és olyankor is, amikor mi már rég feladnánk, kiengedve kezeink közül a figyelem és az együtt lélegzés gyeplőit. Ápolónője pont olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk, minden attribútumával egyetemben –, akkor is, ha talán ezt a legfájóbb bevallani magunknak.
©Éder Vera
A temetés közepette – ha már lúd, legyen kövér – a temetkezési vállalkozó, Dennis (Bordás Roland) ravatalozójából betörtek a bankba. Rablás ez a javából, és legkevésbé pénzrablás, hisz azt amúgy is hol a szekrényben, hol a holttest helyett abban az ominózus, mindvégig az előtérben levő koporsóban kell rejtegetni. Rablása annak, ami az embert emberré, társadalmában együttérzésre képes, felelős emberré teheti.
Ezen értékeket nem lehet pótolni, még hideg, angolosan kimért tárgyilagossággal sem. E rendezésben, ha van valaminek csúcsra járatott, túlhajtott abnormalitása akkor pont ennek –, nem a pénzszerzés forgat ki emberi mivoltunkból, hisz abból már jóval korábban kibillentettük hatásosan, hathatósan önmagunkat.
Szántó Balázs Haljának (Mr. McLeavy fia) szende szűz, önmagában is elbotló, belezavarodó, mániákus igazmondója a nyakában lifegő, ujjai között szorongatott feszületével maga az álságosság puhatestű nyálkássága, amit pont annyira kedvelsz megnyerő volta miatt, mint amennyire végtelenül viszolyogsz is tőle.
©Éder Vera
És persze a látszólag mindent terelgető, felgöngyölítő, zöld overáljában, sildes sapkájában magát vízszerelőnek kiadó Ertl Zsombor, aki ha kell, ha nem, szünet nélkül mindenhol, mindenben ott van, ám egy pillanatig se jobb, alkalmasabb, makulátlanabb álruhás scotland yardosként, mint itt mindenki más.
Alig nevetünk az annyira hosszan, ám fordulatos, frappáns szójátékoktól hemzsegő, azok mentén tekergödző darabon (fordította Forgách András, Cseh Dávid). Mert itt nem csak a valódi szajré, hanem a „valódi” nevetés is hiányzik, mert ez nem bohózat. Nem, annál sokkal rosszabb: ez az, amiben és ahogyan élni próbálunk –, végtelen fekete abszurd.
(2020. február 12.)
Csatádi Gábor
