Érdekel…vagy törődsz is vele?

…mert e két dolog még közelről sem azonos. Pláne ma, amikor információáradat okozta kásahegyek alól bányásszuk ki azt, amivel szeretnénk kezdeni bármit is. Nick Payne Hát, ha van is, én még nem találtam meg című darabja Máté Gábor rendezésében a Katona Kamrájában igazi hullámvasútja az érzelmeknek, az intellektuális önbecsapásoknak és az ellehetetlenkedett lehetőségeinknek. Finom, jó arányokkal, a jelenlét igazi erejével hangszerelt előadás arról a semmiről és mindenről, amiben benne élünk nap mint nap. 

Abban az átlagosságban, amiből kitenyészik a magán- és családi életünk, a társadalmi „státuszunk”, abban, amelyből az álmaink, terveink, lehetőségeink szárba szökkenhetnének, na, pont abban zajlik Nick Payne darabja. Abban, ahol mára minden progresszívnak hat, ám minimalista módon fehér és fekete dizájnú, trendi (látvány: Kálmán Eszter). Amit csak továbbfokoz, jó értelemben tovább bolondít Török Marcell díszletfalakra vetített videoinstallációja, amely hol csíkos, hol vízszintes, hol fehérből sötétülőbe, hol egyre világosodóba való váltásaival ezt a trendi, jólfésült átlagosságot személyre szabottan egyedivé, a kivetülő „víziók” terepévé teszi. Azt a nappali méretű lakásbelsőt, ahol George (Kocsis Gergő) feleségével, Fionával (Fullajtár Andrea),  lányukkal, Annával (Mayer Szonja) és a hirtelen betoppant nagybácsival, Terryvel (Mészáros Béla) él.

Ezt a semmi különöst, ezt a szokványosan átlagosat megíró Nick Payne-darabot Máté Gábor virtuóz könnyedséggel, aprólékos, kidekázott figyelemmel fokozta a rendezés során addig, hogy ez az átlagosság már az intim szféránkat átlépően fájdalmassá válik. Azzá, mert máskülönben ez a mindennapinak megélt beleszürkülésünk át sem ütné a még nyomokban megmaradt ingerküszöbünket.

Az átlagos mindig teljesen egyedinek látszik, annak szeretne látszódni – 21. századi tünet: Kocsis Gergely George-a kicsit affektálva, önmaga előtt is bizonygatva, kezében cetlikkel telerakosgatott szakkönyvvel jön-megy, magyaráz egyetemi oktatóként a klímaváltozás megfékezésének lehetőségéről, a gyerekkora óta szeretett jegesmedvékről (mennyi „toposz”), oly eksztatikus belefeledkezéssel, hogy egy pillanat alatt elhiszed neki,  már rég nem is létezik, avagy nem is fontos más téma az emberlakta bolygónkon, csak ez.

Önvédelemből, az érzelmi élete ellen fölsáncolt biztosítékként a megírandó könyvének munkálataiba bújik – fedezékbe mindenki és önmaga elől. Játékában a jelentéktelen jelentőségteljessége és a jelentőségteljes szürkesége oly mesteri, instant elegyet alkot ( l. Fényevők Pávelja), hogy megérted: világunk a szuper intelligens mellébeszélés érzelmi analfabetizmusának fellegvárává avanzsált.

Azzá, ahol elvileg emberek, családok élnek, ahol Mayer Szonja Annáját rendszeresen megverik az osztálytársak, akiknek sokkal inkább szembejövő „probléma” Anna molettsége, mint a közelgő klímakatasztrófa. Mayer Szonja durcásságot, látszólagos mogorvaságot maga elé pajzsként kitevő Annája igazi későkamasz nő, akiben az érzelem, a másikra figyelni, a másik nyakán lelkileg csüngeni akarás nyílszívű, szeretni való.  Igazi szeretetért kiáltó fiatal.

Mellette az anya, Fullajtár Andrea Fionája csak még inkább érzelmileg kiéhezett és frusztrált középiskolai tanárnő, akit a fiatal tanítványai csak egy „picsának” látnak. Fullajtár Andrea lelke mélyéről felhozott a  kielégülés harmóniájára vágyó lelki kisgyermeke, a megfelelni akarás kerékcsapásaiban felőrlődött Fionája megmutat valami nagyon fontosat önmagunkból. Azt, hogy nem elég csak vágyakozni, távoli elérhetetlenként sóvárogni az után, ami a mienk lehetne, hanem bátran meg is kell ragadnunk, át is kell ölelnünk.

Mészáros Béla – George testvére -Terryje pont ezt az ölelni tudásban ellazulni vágyást, akarást tudja, tudná ösztönösen, már ha nem kellene tudat alatt és tevőlegesen is folyton hadakoznia testvérével. Mészáros Béla autentikus Terryje, ez a nagyra nőtt, őszinte gyerek, igazi élesztője, érzelmi lavina megindítója annak a családi hármasnak, ahova betoppan. Egy „hangosan” kiabáló, akit sem ökológiai lábnyomokkal, sem látszólagos anyai gondoskodással nem lehet lefegyverezni, hisz akinek felnyílt már a szeme a működésképtelenség meglátására, azt már senki, semmivel nem tudja hasba akasztani.

A jelenetközökben csorog, szétfolyik az idő,  mint cél nélküli sehonnan sehová, Török Marcell oldalfalakra vetített installációiból, mert itt tényleg mindenki csak érdeklődik a másik iránt. Érdeklődik, mint egy Wikipédia szócikk iránt. Máté Gábor rendezésében ez a fene nagy, jól informáltnak ható érdeklődés – ami maga a klíma- és ember katasztrófa – megöli a másikra odafigyelésben az emberit, a figyelésben ott szunnyadó törődés lehetőségét. De érdekel ez valakit 2020-ban egyáltalán?!  Mert az érdeklődés egyébként édeskevés, és nemcsak a jegesmedvéknek és a szén-dioxid kibocsájtásnak, hanem nekünk magunknak és egymásnak is.

(2020. október 10.)

Csatádi Gábor