Semmi sem ér semmit!

…erre főleg akkor eszmélni rá, ha egy folyamat végkifejletét is látjuk már magunk előtt. Avagy: mindarról, amit értéknek, pénzzel vagy mással megvehetőnek hittünk,  kiderül, hogy mégsem az. Rudolf Péter Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatását rendezte a Vígszínház nagyszínpadára ötvözve a klasszikusat a nagyon is maival úgy, hogy a dürrenmatti tragikus komédia krimi-szatíra színpadot, a nézőteret és elméket megvilágító reflektorai elől nem nagyon tudsz elsomfordálni.

Pedig idő lenne rá, mert ebben a Fingenben, a fingennyi Güllenben lassan telik az idő, már jóval kevesebb vonat áll meg, mint egykoron. Egymásra dobált, rakott székekből emelt hatalmas halom ez a város, és tulajdonképpen mindaz is, ami benne még fellelhető (díszlet: Bagossy Levente). Egy kupacnyi összehordott múlt, ami maga a jelen az összevisszaságával, szétszálazhatatlanságával, pont úgy, ahogy élünk anélkül, hogy rendszereznénk, rendbe tennénk a múltunkat, jelenünket – csődbe menés ide vagy oda. Várják, várjuk a vonatot, belerezonál egész lényünk (színpadi mozgás: Méhes László), bele az egész város. Várják, hogy megérkezzen az egykor kisemmizett, kurvának bélyegzett, mára öreg milliárdos hölggyé lett Clair Zachanassian (Hegyi Barbara), hogy megmentse őket.

Rudolf Péter olvasatában ez a tragikus dürrenmatti komédia viccesen siralmas, szembesítően kegyetlen és groteszkül józanító. Kortársunk benne Dürrenmatt és az eladhatóságunk, a hétpróbás rafinériánk és persze az el nem múló, ám mégis gyorsvonat sebességével tovaszáguldó idő, amely kegyetlenül pontos, kérlelhetetlen tanú. Láthatatlanul látható szemtanú. Időtlenül mai klasszikus rendezés: érzékeny, tűpontosan kínos nevetést kiváltó, és ízlésesen, ám elhessegethetetlenül önszembesítő.

Hegedűs D. Géza Alfred Illje a szürke öltönyében, a zavarodott, válaszokat, önmagyarázatokat saját maga számára sem találó kereskedője szánalmasan szép, sokat és mélyen mondó egykori szerető. Teherbe ejtője nemcsak Clairnek, hanem a városnak is. Teherbe ejtője mindannak, ami a züllés és a csőd szélén állás helyett virágzó, prosperáló is lehetne. Hegedűs D. Géza markáns, az egész ember összetörtségét, kilátástalanságát és egyben sóvárogni kész vágyakozóját közénk hozó Alfrédje pont olyan, mint a díszlet óriásivá nőtt,  székekből rakott kupaca: még minden lehetne belőle, ám leginkább már semmire sem jó.

Ebben a miliőben egy öreg hölgy, pláne, ha milliárdos, csak diadalt tud aratni. Hegyi Barbara Clairje bőrszerkóban, energikus céltudatossággal lép le a vonatról, lép közénk. Közénk, mint akik között rendet kell rakni, vagy legalábbis egyértelműen nevén nevezni azt, ami kimondatlanul rothad, normalitásként tenyészik jó negyven éve köztünk.

Hegyi Barbara Clairjének a kérlelhetetlensége „kegyetlen”. Megalkuvást nem ismer, elodázó elsikálásnak további helyet, teret nem hagy őszinte kérlelhetetlensége. Van benne Jeanne d’Arc is, és egy szeretetre vágyó, cirógatásért ölbe ugró kölyökmacska is  – tiszta, elemi erővel megformált öreg hölgye a kitaszítottságáért elégtételt venni akaró, mégis a volt sebezhető szerető mára bosszúra szomjas elszántságának ragyogó példája.

És körülötte parádésan pontos a kisemberi törleszkedés, a talpnyaló hajbókolás kimeríthetetlen, a szivárvány minden színében játszó elvtelen gerinctelenség: Kőszegi Ákos fontoskodó, izgága, ám ettől még inkább jelentéktelen Polgármestere – a kezét-lábát törő senkiháziság daliás eleganciájú, tábornokokat, kisnövésű diktátorokat méltán megidéző, élő szobra.

Fesztbaum Béla minden helyzetben kaméleon ügyességével helyezkedő, fontoskodó  tanára, akiről tudod, biztos lehetsz benne, hogy egyik pillanatban ölel, a másikban a hóhér kezébe adja a kivégzésed kötelét.

Dinó Benjámin Koby újságírója, aki hol Koby, hol Egon, mindegy is, mert tökéletesen elhiteti, leginkább önmagával, hogy a tudósítani tudás, akarás élvonalbelije, pont így igazolva  középszerű jelentéktelenségének kézzelfogható valóságát.

Ehhez a tragikus komédiához, krimi-szatírához tökéletesen passzol, eggyé simul az előadással a Mester Dávid által szerzett – hol tétován keresgélő, hol Brahms Magyar táncokat közénk hozó, mindenre ráérző, sötéten komor, mégis  kajánul vigyorgó, e felemás hangulatúságában  hihetetlenül pontosan, profi igényességgel írt és megszólaltatott – zene.

Zeneszóval megyünk a kárhozatba, bár nem tudunk róla, nem is sejtjük, miközben egy ember eltesznek láb alól, cserébe anyagilag jól kistafírozzák a városunk. Rudolf Péternél ezen már csak talányosan, egyre lefelé görbülő szájjal hümmögünk, nevetni egyre kevésbé van kedvünk. Nincs is miért: semmi sem ér semmit – ilyen gülleni, fingeni hozzáállással biztosan nem.

(2020. október 17.)

Csatádi Gábor