Keresztül-kasul szerelmek Pótszékfoglaló

Egy klasszikus komédia alföldis kiszerelésben: maszkos Figaro házassága Budaörsön.

Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais drámaíróként Magyarországon kvázi egyműves szerzőként van elkönyvelve, holott életműve meglehetősen bőséges és szerteágazó. A Figaro házasságán, illetve a drámatrilógia másik két darabján, A sevillai borbélyon és A másik Tartuffe-ön kívül még számos más mű: operalibrettó, drámaelméleti írások és emlékiratok is kötődnek a nevéhez; de nem csak író, volt órásmester, zenész, kém, forradalmár és börtöntöltelék is. Izgalmas és ellentmondásokkal teli életéről szórakoztató képet ad Az arcátlan Beaumarchais című 1996-os francia film, melyet itthon is láthattunk (bár sajnos gyakorlatilag elérhetetlen annak, aki most nézné meg). Magyar nyelvterületen a Figaro házasságát egy-két évente bemutatja valamelyik színház, de a mű széles körben a mozarti operafeldolgozásból jobban ismert, ahogy A sevillai borbélyról is mindenekelőtt a Rossini-opera jut eszünkbe.

Alföldi Róbert már korábban Zalaegerszegen megrendezte a Figarót, ezúttal a Budaörsi Latinovits Színházban vitte színpadra, a járvány miatt a tervezettnél jóval később. A pandémia és hatásai az előadásba is szervesen beépülnek: nemcsak mi, nézők hordunk maszkot és vigyázunk a távolságtartásra, a maszkok időnként a színészekre is fölkerülnek, a szereplők pedig dramaturgiailag indokolt pillanatokban felhívják a másik figyelmét a fizikai távolság betartására – például Susana, mikor nem akarja, hogy Figaro megcsókolja. A koronavírus-járvány tavasszal az egész színházi évadot letarolta, őszre viszont már a finom reflexió is megjelent a helyzetre, mintegy mutatva, hogy a színház valóban korunk tükre.

A Figaro házassága annyiban mégsem szólítja meg a jelent, hogy témája a ma már csak szexéhes kamaszfiúk képzeletében létező első éjszaka joga, melynek tényleges létét a történészek vitatják, mindenesetre elterjedt vélekedés, hogy a feudalizmus idején a földesúrnak joga volt éppen frigyre lépett hölgy alattvalóit megszabadítani szüzességüktől. Így volt vagy sem, Beaumarchais darabja annak idején nagy vihart kavart, be is tiltották, majd a tiltást személyesen XVI. Lajos oldotta fel, s ezzel elindulhatott világhódító útjára.

Erős túlzás lenne azt mondani, hogy a nemességgel meglehetősen kritikus vígjáték szerepet játszott a francia forradalom kirobbanásában, de tény, hogy Beaumarchais jól ráérzett az ancien régime alkonyának Zeitgeistjára, mikor a darabban is emlegetett felvilágosodás eszméi lassan, de biztosan aláásták a hűbériség évszázadok óta uralkodó, de egyre népszerűtlenebb és meghaladandónak gondolt rendjét. Mikor Figaro azt mondja, hogy Almaviva grófnak elég volt annyit tennie, hogy jó családba született, míg neki a semmiből kellett felépítenie magát, abban szinte előjelét láthatjuk Sieyés abbé nagysikerű irományának a harmadik rendről, amely kihirdeti, hogy vége a lebzselő arisztokraták korának, mostantól a self-made polgároké a világ.

A XXI. század nézőjét persze az ius primae noctis és a francia forradalom eszméi már kevésbé szólítják meg, különösen nem egy olyan ízig-vérig vígjátékban, amilyen a Figaro házassága. Alföldi nem is próbálkozik vele, hogy a több mint három évszázados mondanivalót mai kiadásban tálalja nekünk, a darabot egyszerűen egy önmagán nem sokkal túlmutató komédiaként állítja a színpadra, demonstrálva, hogy Beaumarchais műve eszmei burkától megszabadítva is igen kiválóan működik mint színpadi mű.

Almaviva gróf, Andalúzia alkormányzója, aki nagyvonalúan eltörölte az első éjszaka jogát birtokán, három év után ráun feleségére, Rosina grófnéra, a hiányzó izgalmakat pedig a komornánál, Susanánál keresné, aki viszont épp hozzámenni készül az inashoz, Figaróhoz. A grófné, Susana és Figaro így természetes szövetségévé válnak egymásnak, és elhatározzák, hogy túljárnak a gróf eszén, aki úgy nőtt fel, hogy mindent megkaphat, amit csak akar. A cselekményt persze számtalan váratlan helyzet és humoros vagy kevésbé humoros szereplő bonyolítja. Így a mindig rosszkor rossz helyen lévő apród, Querubín, akinek a grófnőtől Susanán keresztül a hamvas Doritáig bárki jó, csak nő legyen. Vagy Marcelina, a házvezető, aki egy házassági ígéretet kíván behajtani Figarón, vagy éppen Susana nagybátyja, Antonio, a kertész, aki mindent a salátái szemszögéből néz.

A Figaróban minden van, ami egy klasszikus francia komédiából nem hiányozhat: keresztbe-kasul szerelmek, nagy felismerések, többszörös félreértések, elbújások és hallgatózások, ki nem mondott, de a színpadon vibráló erotika és szexualitás, bolondosan komoly és komolyan bolondos szereplők. Az obszcén viccelődéseket kihagyni olykor nehezen képes Alföldi most rendezőként meglehetősen visszafogott – talán mert a budaörsi színház nagyobb társadalmi merítésű közönsége kevésbé fogékony az olyan nem túl szemérmes megoldásokra, amilyeneket a radnótis Vágyban láthattunk tőle (igaz, az ugyancsak budaörsi Elektrája a Figarónál jóval merészebb mozzanatokat tartalmazott). Biztos kézzel vezeti a cselekményt, a játék sem nem túl harsány, sem nem ül le, és nem egydimenziós bohózati szereplőkkel van dolgunk, hanem kidolgozott, olykor szerethető, olykor inkább nevetséges alakokkal. Nem csapkodjuk a térdünket, de a fejünket sem kell fognunk, és direktben aktuálpolitizálni sem kell, hogy olykor egy beaumarchais-i mondat cinkos derültséget keltsen, például mikor Figaro a nagymonológjában elmondja, hogy jelentkezett egy posztra, amire „balszerencséjére” alkalmas lett volna, de persze egy balett-táncost vettek fel helyette.

Alföldinek ez már sokadik rendezése Budaörsön, így mondhatni, összeszokott stábbal van dolgunk. Almaviva grófot vendégként Makranczi Zalán játssza, akit a direktor még a Nemzeti igazgatójaként rendezhetett sokszor. Makranczi elegáns kék öltönyében (jelmez és díszlet: Zöldy Z Gergely) nőcsábász, piperkőc grófot alakít: úgy érezzük, meg is érdemli, hogy bolonddá tegyék. Böröndi Bencét, Bohoczki Sárát, Spolarics Andreát, Ilyés Róbertet és a címszerepet játszó Chován Gábort már jól ismeri a Latinovits Színház közönsége; Hartai Petra személyében a cserfes Susana szerepében igazi komikát látunk, ahogy Lugosi György, Fröhlich Kristóf és Mertz Tibor is jól alakítják a tipikus bohózati figurákat: az együgyű kertészt, a közmondásokkal hadilábon álló zenetanárt és a bugyuta bírót. A fiatal Palugyai Sári A sötétség hatalma után tér vissza újabb budaörsi Alföldi-rendezésbe. Ami, látva az eddigi sikereket, valószínűleg nem az utolsó lesz.

(2020. október 25.)