"...most már sokkal biztonságosabb, nyugodtabb álmodni!"

Ma és holnap, november 14-15-én láthatjuk ismét a Nagymamámmal álmodtam-ot a Trafóban Laboda Kornél Dzsangaman és Göndör László társrendezésében. Göndör Lászlóval beszélgettünk álmodni tudásról, nagymamához költözésről, a találkozni tudásról és annak megéléséről, a halálfélelemről, az egészen másként alakuló pályakezdésről, az önmagunk vállalni tudásáról, a bennünket gáncsoló görcsökről és a félelmek nélküli másképpen álmodásról….

Az álmodásról mi jut elsőre az eszedbe?

Elsősorban az, hogy az álom, az álmodás révén olyan világokba léphetek be, amelynek élményei velem maradnak ébredés után is. Ez kicsit olyan, mint a színház. Rettentően élvezem, hogy így bekerülhetek ezekbe az egymás mellett létező, párhuzamos világokba. Az álmodás nekem ezekbe az egymás mellett létező, fiktív terekbe való bejutást jelenti.

…egy furcsa kapunyitási- és zárási pánik egyszerre bennem, egy furcsa mérlegvonás az életem közepe felé, így harmincöt évesen. Ez mostanában türemkedik elő belőlem, mert igazából én már mostanra nagyon akartam valahol tartani az életemben… Van, ami megvalósult ebből, van, ami nem, és ettől megijedtem…! Megéreztem, az idő múlásának súlyát, a végességet és a félelmet, hogy azok a dolgok, amiket akartam, azok nem sikerülnek!

Honnan jött az ötlet, hogy nagymamád terébe kerülj?

Iszonyú nehéz arra a térre, világra csak úgy ráhangolódni, ha csak úgy, „ebből a világból” csak futtában, sietősen, néhány órára odamész. Mert sok idő elcsendesülni, felvenni a ritmust, azt az időtlenséget, egy másfajta időbeliséget… Azt gondoltam, hogy ne a folyamatos a „térre” való ráhangolódással menjen el a hasznos időm.

Akkor nem is feltétlen az előadás miatt költöztél oda a nagymamádhoz?

Azért költöztem oda, hogy legyen egy nagyon intenzív élményem, amikor ennyire szorosan, egy térben vagyunk együtt. Hogy meg tudjunk beszélni olyan dolgokat is, amire egy két-három órás látogatáskor nem jut idő. Azért költöztem oda, hogy a kapcsolatunk fejlődjön, változzon, és nagymamám életének vége felé kiderülhessenek olyan titkok, amikre még kíváncsi vagyok vele, velünk kapcsolatban. Ezt mindenképpen meg szerettem volna valósítani, felvenni, rögzíteni a megismertet, ehhez később kapcsolódott a színházi előadás ötlete is…

@Szokodi Bea

Vajon mik azok a titkok, amelyeket szerettél volna, szeretnél még a nagymamádtól megtudni?

Például egy élete vége felé járó ateista embertől szerettem volna megtudni valami megnyugtatót a halállal kapcsolatban. Mert ebben az időszakban elég erős volt a halálfélelmem…

Volt számodra valamiféle válasza mint ateistának? Nagymamád hogyan viszonyul a halálhoz?

Úgy, hogy azt mondja, nincsen az alagút végén fény. Addig sikerült ásni! Nincsen mit foglalkozni vele igazából!

…és az megnyugtatott, hogy azt mondta, nem kell vele foglalkozni? Adott ez valamilyen biztonságot?

Nem, nem nyugodtam meg…

A színészi improvizációból rengeteg tapasztalatod van arról, hogyan ront el mindent ez a fajta előre eltervezettség, görcsösség…! A nagymamánál töltött egy hónap alatt hatalmas érzelmi felfedezése volt az, hogy ennek a görcsösségnek miért nincs értelme.

Mit gondolsz, miért alakulhatott ki benned ez a halálfélelem?

Van egy furcsa kapunyitási- és zárási pánik egyszerre bennem, egy furcsa mérlegvonás az életem közepe felé, így harmincöt évesen. Ez mostanában türemkedik elő belőlem, mert igazából én már mostanra nagyon akartam valahol tartani az életemben… Van, ami megvalósult ebből, van, ami nem, és ettől megijedtem…! Megéreztem, az idő múlásának súlyát, a végességet és a félelmet, hogy azok a dolgok, amiket akartam, azok nem sikerülnekmaradéktalanul! Ez persze szült bennem egy görcsösséget is…

Mik azok, amiket szerettél volna harmincöt éves korodra?

Az egész színészi, színházi „karrierem” megcsúszott azokhoz képest, akik ezzel huszonéves koruk elején kezdtek el foglalkozni. Én viszont huszonöt-huszonhat éves voltam addigra…

…mások olyankor szerződnek a második vagy a harmadik helyükre…

Ez a hol kellene már tartanom – tudom, hogy hülyeség, – de bekúszott a fejembe. Azt hittem, hogy eddigre valami nagy, nemzetközi karriert futok majd be, ki is akartam szakadni ebből a közegből…

@Szokodi Bea

Ám mindezek helyett szert tettél valamiféle bölcsességre… Tudsz ezzel a fajta bölcsességgel most bármit is kezdeni?

Az alatt az egy hónap alatt, amíg ott voltam, azalatt is nagyon sokat görcsöltem, hogyan is lesz, mint is lesz majd. A színészi improvizációból rengeteg tapasztalatod van arról, hogyan ront el mindent ez a fajta előre eltervezettség, görcsösség…! A nagymamánál töltött egy hónap hatalmas érzelmi felfedezése volt az, hogy ennek a görcsösségnek miért nincs értelme. Amikor el tudtam engedni ezeket a görcsös tévutakat, akkor lett jó nagymamával az együttlét.

Attól való félelem, hogy nagymamám meghal, és a még rendelkezésre álló időben – hisz mi, ateisták, nagymamámmal együtt azt valljuk, hogy csak ez az egy élet, ez az egy lehetőség van – már sosem tudjuk megbeszélni, amit meg kell beszélnünk. Az ettől való félelem erősen szorongató valami ám. És most már ezek a félelmek is megszűntek…

Utólag, megokosodva: szerinted miért jó elengedni ezeket a görcsöket?

A szorongó, görcsös ember helyett az elégedettség lehetőségét adja meg, hisz nagyon csúnyán kibabrál különben magával az ember: az öröm megélésének lehetőségét veszed el magadtól! Van bennem egy erős kontroll igény, és ezáltal rengeteg örömtől fosztom meg magam… a biztonságérzetért cserébe, csakhogy ez egy hamis biztonságérzet.

Nagyidnak milyen élményei vannak erről az egy hónapról?

Ő lassacskán kivirágzott. Egyrészt a figyelemtől, amit kapott, másrészt attól, hogy valaki csak rá kíváncsi, ezért megy hozzá, – neki ez hiányzott az elmúlt öt-tíz évéből… Az ő elmúlt öt-tíz éve nem erről szólt, hanem arról, hogy gondozók vannak körülötte, akik nem kifejezetten kíváncsiak rá. Ő úgy fogalmazott: újra él! Valami újra történik vele!

@Szokodi Bea

Ez jó, mert valami nagyon hasonlót éreztetek végre!…

…és ez nyilván az ő esetében még többet jelent, hisz valószínűleg újra élte az egész eddigi életét is… Nemcsak elmesélt berögzült történeteket, hanem akár új narratívába is helyezte őket. Önreflektív módon újra értelmezte az életét néhány ponton. Vagy legalábbis rengeteg mindenen elgondolkodott…

Azért költöztem oda, hogy legyen egy nagyon intenzív élményem, amikor ennyire szorosan, egy térben vagyunk együtt. Hogy meg tudjunk beszélni olyan dolgokat is, amire egy két-három órás látogatáskor nem jut idő. Azért költöztem oda, hogy a kapcsolatunk fejlődjön, változzon, és nagymamám életének vége felé kiderülhessenek olyan titkok, amikre még kíváncsi vagyok vele, velünk kapcsolatban.

Ez után a nagyiddal töltött egy hónap után miben jelent mást az álmodás és az ébrenlét?

A korábbi álmaim nagy része a szorongásaimról, a görcseimről, a félelemről szólt. Rengeteg félelem volt azokban az álmokban. Attól való félelem, hogy nagymamám meghal, és a még rendelkezésre álló időben – hisz mi, ateisták, nagymamámmal együtt azt valljuk, hogy csak ez az egy élet, ez az egy lehetőség van – már sosem tudjuk megbeszélni, amit meg kell beszélnünk. Az ettől való félelem erősen szorongató valami dolog. Mostanra ezek a félelmek is enyhültek, és most már sokkal biztonságosabban, nyugodtabban álmodom nagymamával!