Porrá zúzni

…csontokat, koponyákat, emlékeket, sérelmeket. A másikat végső soron, ha már magunkat nem tudjuk, nem akarjuk. Ám a zúzás ember- feletti vehemenciája közben épp az ehhez szükséges lendület szokott elillanni…. Martin McDonagh A koponya c. tragikomédiáját Zayzon Zsolt rendezte  olyan előadássá a Thália Télikertjében, melynek morbidságára sokáig nem találunk szavakat. Olyan sötét komédiává, amely láttán olykor bennünk is meghűl a vér, levegő és gondolat után kapkodunk – kegyetlenül őszinte és lelket földbe döngölő játék ez, akárcsak maga a darab, ám pont ezért sokáig bennünk kavarog.

A kékes szürkés nappali a por és kosz koptatta foteljaival, asztal gyanánt szolgáló faládájával, enyves mintázatú falfestésével (díszlet: Mátravölgyi Ákos) egészen elhagyatott Ír vidékre repít, oda, ahol a lélek és a test egyaránt kiéhezett az emberi szóra, érintésre. Oda, ahol ezekből sosem volt, és talán sosem lesz elég, akad viszont helyettük a fizikai és lelki mocsoknak, kosznak több emberöltő óta rakódó, rétegződő irtózata, melyben  e darab szereplői annyira otthonosan mozognak, hogy az már szinte irigylésre késztet. Igazi, tömény sötétség ez, ahonnan zsigeri módon szaladnánk el mielébb.

Mick Down (Vida Péter), a közösség sírásója és szomszédasszonya, Maryjhonny Rafferty (Molnár Piroska) azonban olyan kedélyesen mocskolódnak, húzzák egymást, adomáznak estéről estére whiskyzéseik közepette, hogy köpni-nyelni nem tudunk. Egy pillanat alatt Martin McDonagh vidékén vagyunk, ha akarjuk, ha vágynánk rá, ha nem. Dől a trágárság sötétje a kötőszóként használt káromkodásaikból oly természetességgel, mint a ki- és belégzés.

Molnár Piroska Maryjhonny-ja termetes lanyhaságával, dörzsölt tántoríthatatlanságával rutinos templomi bingó csalóként ontja magából harminc évvel ezelőtti sérelmeit a keresztény erkölcsöket számon kérve, persze azoknak pont ő van leginkább híján. Sosem tudhatod, hogy botjával kezében lelke melyik sértett bugyrából hoz elő olyan csípős nyelvű, találó megjegyzést, amellyel végképp sarokba állít.

Vida Péter Mick Down-ja egészen rejtélyes, lelke mélyrétegeit alpárisággal, a gyakorlottak profizmusával álcázó züllött sírásója mindig  valami irigylésre méltóan frappáns replikával vág vissza, hárítja azokat a lelki ütéseket, amelyek mást már rég lebénítottak volna. Övé a sajátos feladat minden esztendő végén, hogy a régi sírok tartalmát eltüntetve helyet készítsen a frissen eltemetendőknek.

Vida Péter sírásója olyan eltalált módon „több fenekű” karakter, melytől ez az ír lelki attitűd egyszerre árnyalttá, a szó legjobb értelmében vett karakterré válik, olyanná, akit sosem tudsz igazán pár szóval jellemezni, újra és újra kibújik a sablonos alkoholtól elbutítottnak hitt figurájának kliséjéből.

Holott klisé az lenne itt bőven. Elsőre mindjárt a nyelvezet folyton feltörő trágársága. Ami egyfelől helyénvalóan autentikus, a lélekábrázolás nélkülözhetetlenje, másfelől viszont néhol mennyiségileg sok: a „díszítettségen” is túlmutató feleslegességként hat, ami inkább csak lehúzza, visszatartja a történetet, mintsem árnyalná. Zayzon Zsolt rendezésében  Martin McDonagh e darabja Mick egyéni tragédiasorozatán keresztül hat ránk. Egy személyes érintettségen keresztül mindannyiunk érintettségévé lesz. Szabadon, megkötő koncepciók nélkül árad ránk Martin McDonagh története, időt nem hagyva a szusszanásnyi felocsúdásainkra.

Erre a folytonos „kábulatra”, erre a levegőhöz jutás és észhez térés után kapkodásra Blaskó Bence Martin Hanlonja mintha valamiféle válasz lenne, nyíltszívű naivsága, együgyű szeretnivalósága mintha folyamatos részegségben lenne az elfogyasztott ital párlatától és az egymásra rálicitáló rágalmak, mocskolódások, gyanúsítgatások, egymást megalázni képes bántások áradatától. Martinja olyan, mint egy tisztára dörgölt tükör: akaratlanul meglátjuk,  meglátszik a többiek egymást ütlegelő, porrá zúzni képes normálisként felmutatott életműködése.

Amelyre, mint tűzre az olaj, csak még tovább fokozóan hat Csőre Gábor Thomas Hanlon rendőre, aki minden klisés negatívumát felvonultatja egy rendőrnek, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzünk: a leggyengébb láncszem itt mégiscsak a rend törvényes őre.

Ebben A koponyában pont maga a koponya az, ami a legkevésbé tiszteltetik. Bármilyen értelemben is nézzük. Kapkodjuk a fejünk attól a morbidság mennyiségtől, amit itt kapunk, minden gyengédségtől menten. Ilyen Martin McDonagh-i világban élnénk, ennyire durván? Lehet szépíteni, jól nevelten udvariaskodva fogalmazni, ám attól még igen. Úgy hat ez az előadás, mint valami vészfék: csak lassan azzal a folyamatos porrá zúzásainkkal, ha lehet!

(2022. február 17.)

Csatádi Gábor