"...sokat segít, ha próbálom ötvözni a mese és a mindennapok világát"

Holnap, nagypéntek délután láthatjuk először Émile Ajar Előttem az élet c. regényének bábszínházi adaptációját Maróty Anna Zorka rendezésében a 6szín Teátrumban. A rendezővel és a szereplőkkel: Hannus Zoltánnal, Bartha Bendegúzzal és Szekeres Mátéval beszélgettünk a mesélés szerepéről, a szülők mesélési szokásairól, az értelmet adó varázsvilágról, arról, amelyben egyként lehet büntetlenül jót és rosszat szeretni, a félelem elől való menekülésről, bábhasználatról mint értelmezést, elmélyülést segítő kifejezésről, az idősíkokról, melyek között könnyedén mozoghatunk, a Momo fejében élő, mozgó szereplőkről és a múlt és jelen szétválaszthatatlanságában rejlő erőről…

A mesélésről mi jut elsőre eszetekbe?

Bendegúz: Varázsvilág! A gyerekkor, nekem sokat meséltek annakidején, és sok mindent el is magyaráztak a mesével.

Zorka: Az apukám nagyon sokat mesélt nekünk fejből, és minden szituációt, ami történt velünk, mindig beleszőtte egy-egy mesébe, és úgy értelmezte számunkra.

Máté: Kiskorunkban minden lefekvéskor mesélt nekünk apám. Volt egy kitalált karaktere. Mindig újabb és újabb mesét mondott ezzel a karakterrel esténként.

Ezek a mesék kicsi, apró, etűdszerű történetek, amelyekben nagyon izgalmas részt venni. Izgalmas ennek a sok minifigurának a történetét megjeleníteni, ezeket a történeteket elbeszélni.

Zoltán: Nekem is meséltek gyerekkoromban, bár az már igen régen volt, így most a színházi történetmesélés az, ami eszembe jut. Egy dramatikus szöveg interpretálása ugrik be először, amit én nagyon szeretek.

Bendegúz: …valamifajta menekülés is. Mindig a mesékben lévő dolgok voltak azok, amikért igazán lelkesedni tudtam.

Zoltán. Az mindenképpen jó a mesékben, hogy bennük büntetlenül lehet szép dolgokat szeretni.

Zorka: …vagy akár rossz dolgokat is lehet bennük szeretni büntetlenül.

©Szokodi Bea

Az előttem az élet egyfajta valami elől valami be való menekülés története is lehet?

Zoltán: Ezt a regényt nagyon-nagyon régen olvastam, és amikor Zorkával elkezdtünk róla beszélgetni, majd pedig találkoztam a nagyon gondosan fejlesztett szövegkönyvvel, akkor úgy döntöttem, hogy nem olvasom újra a regényt. Más esetben meg szoktam tenni, de szerettem volna, hogy most a Zorka olvasata legyen az egyetlen. Ebből a szövegkönyvből inkább az érezhető, hogy ez a történet a magánytól való félelemről, az egyetlen szeretett ember elvesztésének félelméről szól.

Bendegúz: Inkább valami elől menekül bele a mesébe.

Zoltán: Csúnya szakkifejezéssel élve Momo működése ebben a mesében nem cél-, hanem okmotivált most.

Szerintetek mi lehet az ő oka a mesélésre?

Zoltán: Ebben a történetben minden és mindenki a Momo fejében létezik, általa van. Minden történet, szereplő, reakció, fordulat, igazság vagy hazugság az ő fejéből születik életre. Innentől kezdve a két karakter, amelyeket játszom, minden megnyilvánulása annak van alárendelve, ahogy Momo megfogalmazza a körülötte lévő mozgó embereket, és ez alapján formálni meg őket az én dolgom.

Nemcsak a jelen és a múlt idősíkjait lehet jól elkülöníteni a bábbal, hanem megmutathatók erőteljesebben a vágyak is, a vágyott anyakép…

Akkor így kérdezem: hogyan érzitek magatokat Momo fejében?

Máté: Rendkívül jól érzem magam Momo fejében. Ezek a mesék kicsi, apró, etűdszerű történetek, amelyekben nagyon izgalmas részt venni. Izgalmas ennek a sok minifigurának a történetét megjeleníteni, ezeket a történeteket elbeszélni. Hálás kihívás számomra mindenképp.

Zorka: Minden mese igazi eredője itt az a viszony, amely Momo és Rosa mama között van. Adaptációnk alapvetése az, hogy Rosa mama néha ott van a jelenben, néha nincs, néha képes emlékezni, néha nem. Ezeknek a meséknek minden attitűdje a kettejük kapcsolatából fakad. Ebből a jelen idejű egymáshoz kapcsolódni tudásukból indul minden más szereplő története, ehhez a jelenidejűséghez kapcsolódnak a többiek – ez a bábjáték idősíkja is.

©Szokodi Bea

A bábhasználat ehhez a meséléshez miben igyekszik még többet hozzáadni?

Bendegúz: Azt a történetet, amit Momo mesél, és azt a síkot, amit ebben a történetmesélésen belül másokról, mint egy valakiről szóló mesét – ezeket a síkokat a báb teljes mértékben segít szétválasztani. És mivel minden szereplőnek egyben van báb alakja is, így tudnak igazán elkülönülni egymástól a szereplők azoktól a karakterektől, akik az általam játszott Momo fejében élnek. Így aztán mód és lehetőség nyílik arra, hogy ezek a szereplők kicsit túlzóak, karakterisztikusabbak lehessenek önmagukhoz képest.

Zoltán: Hisz ne felejtsük el, hogy itt egy tízéves fiúról van szó. A gyermeki látásmód merészebb megnyilvánulásai meg tudnak mutatkozni a bábok által.

…aztán teljesen elengedi, és hagyja összekuszálódni magában ezeket a síkokat – még ha aztán a történet vége felé tökéletesen szét is szálazódnak a fejében ezek a síkok -, pont ettől válik számára meneküléssé, menedékké ez a mesélés.

Máté: Ezeket az előbb már említett „szinteket” nagyon-nagyon képes megtámogatni a bábhasználat. Azt, hogy mikor létezünk épp valós térben, és mikor épp a Momo fejében lévő mesevilágban. Avagy mikor épp a múltban vagy a jelenben.

Zorka: Ha Rosa mama épp nagyon rosszul van, nagyon nem képes a jelenben részt venni, akkor van mód egy-egy jelenetet a bábokkal szélsőségesen, stilizáltan eljátszani. Sokkal szélesebb érzelmi amplitúdót lehet így kifejezni, még jobban visszaadni azt, ami egy ilyenfajta mesélésben ott lehet.

Máté: Nemcsak a jelen és a múlt idősíkjait lehet jól elkülöníteni a bábbal, hanem megmutathatók erőteljesebben a vágyak is, a vágyott anyakép…

©Szokodi Bea

Hogy érzitek: fontos ezeket a síkokat szétválasztani, vagy esetleg az se baj, ha összecsúsznak?

Zoltán: A Zorka olvasatát látva az se baj, ha néha összemosódnak ezek a síkok. Hisz ezek a síkok egymásra is vetülnek, átszűrődnek egymásba. Hisz az, ha az egyik nézőpont ansnittjében látunk egy másikat, egyáltalán nem baj. Rosa mama problémája is pont ez: hogy nem tudja, mikor is van ott a jelenben ténylegesen, és mikor tűnik csak úgy, mintha ott lenne. Ez a fajta szerkezet segíthet ebben rendet tenni, ahogy Momo is szeretne segíteni Rosa mamának ebben, bár nem túl nagy sikerrel.

Sokkal könnyebben találok hitet, bizonyosságot, belső erőt ahhoz, amit épp szeretnék csinálni, abban a világban, amit a mese, a mesélés varázslata jelent. Most, hogy az egyetemi képzésünket befejeztük, elkezdtem rémüldözni: jaj, ne, most akkor fel fogok nőni, és egyre szürkébben fogok látni dolgokat, történéseket, eseményeket?!

Bendegúz: Momo belemenekül ebbe a mesélésbe, a mesélés- és idősíkokkal próbálja Rosa mamát is visszarántani az életbe. Persze aztán teljesen elengedi, és hagyja összekuszálódni magában ezeket a síkokat – még ha aztán a történet vége felé tökéletesen szét is szálazódnak a fejében ezek a síkok -, pont ettől válik számára meneküléssé, menedékké ez a mesélés. A végén ez az időleges belemenekülés a mesébe teszi lehetővé, hogy megértse, a jelenben Rosa mama ott ül a fotelban, és már csak napjai vannak hátra.

Zorka: Nem feltétlenül fontos, hogy teljesen rendezett legyen az időbeli síkok kronológiája, hisz az is a cél, hogy a bábok által láttassuk az összes idősíkját, a teljes, közösen eltöltött idejét Momonak és Rosa mamának. A bábszínházban pont az a jó, hogy több síkot egy képpé segít összevonni. Így tudnak összenőni, egymásba épülni azok a közös tapasztalatok, gondolatvilágok, amelyek által megértjük azt, ami összeköti őket.

©Szokodi Bea

Máté: Nem hiszem, hogy igazán rendet lehet tenni ezek között a síkok között, és vajon szükséges-e egyáltalán törekedni erre? Nekem, amikor Az Előttem az életet olvastam, leginkább az én, az identitás kereséséről szólt a szöveg. Kik vagyunk a környezetünk visszajelzései nélkül? Másfelől viszont nem is lehet mindezt ennyire hermetikusan elválasztani, hiszen Momo és Rosa mama közös tapasztalatai mind-mind hozzáadódtak Momo személyiségéhez. Rosa mama meghal, Momónak ki kell lépnie ebből a közös életből, ám mégsem lehet leválasztani magunkról teljesen azt, ami eddig meghatározott minket. Az hozzánk tartozik.

Minden mese igazi eredője itt az a viszony, amely Momo és Rosa mama között van. Adaptációnk alapvetése az, hogy Rosa mama néha ott van a jelenben, néha nincs, néha képes emlékezni, néha nem. Ezeknek a meséknek minden attitűdje a kettejük kapcsolatából fakad. Ebből a jelen idejű egymáshoz kapcsolódni tudásukból indul minden más szereplő története, ehhez a jelenidejűséghez kapcsolódnak a többiek

Zoltán: Egy idő óta elkezdtem jobban viselni a szürrealitást. Most épp kifejezetten kedvelem. Egyre jobban élvezem mára a színházcsinálásban, amikor nem akarunk mindent ok-okozati módon megmagyarázni. Nem mindig ott rejtőzik az igazság, ahova ok-okozati úton jutunk el A-ből B-be. Ahogy mi sem úgy döntünk az életünkről sokszor, hogy ok-okozati módon átgondoljuk, és akkor hozunk egy jó döntést. Sokkal több igazság van a szürrealitásban, mint azt én korábban gondoltam.

Bendegúz: Nem szükséges teljesen rendet tenni. Sokkal könnyebben találok hitet, bizonyosságot, belső erőt ahhoz, amit épp szeretnék csinálni, abban a világban, amit a mese, a mesélés varázslata jelent. Most, hogy az egyetemi képzésünket befejeztük, elkezdtem rémüldözni: jaj, ne, most akkor fel fogok nőni, és egyre szürkébben fogok látni dolgokat, történéseket, eseményeket?! Nekem sokat segít, ha próbálom ötvözni a mese és a mindennapok világát.