Ki mozgat mit?

…és miért, mitől érez ellenállhatatlan szükséget erre? Fel sem fogjuk, még kevésbé tudatosítjuk, hogy amikor mást manipulálunk, akkor végső soron magunkat manipuláljuk – ez az a játék, amelynek egyszerre vagyunk játszói és foglyai. Ördög Tamás Ingmar Bergman Jelenetek a bábuk életéből c. filmjének adaptációját rendezte az Örkény Színház Stúdiójába faltól falig méretben, kitöltve a tér kézzelfogható és megfoghatatlan helyeit, nehogy kibúvót találjunk. Egy előadás, ahol magunkat nézzük, miközben más, mások játszanak erőtlenül erősen, hangtalanul üvöltve és önfeledten agonizálva – de csak azért, mert mindez nekik és nekünk fel sem tűnik.

Nem tűnik fel, holott épp elég tágas a tér az Örkény Stúdiójában, hogy észrevehessük. Tulajdonképpen az egész Stúdió játéktér. A bordó színű „műfűvel” borított földön (díszlet: Balázs Juli) kényelmes, az ’50-es, ’60-as évek divatja szerinti, vörössel behúzott fotelek, italokkal dugig megrakott asztal, és mindezt megannyi, sűrűn egymás mellé helyezett rizslámpa világítja meg. Fény, átláthatóság van itt elég. Persze minél átláthatóbbnak sejlik valami, annál homályosabb, keszekuszább. Olyannyira, hogy mindjárt szembesülünk azzal, hogy Peter Egermann (Polgár Csaba) egy szuterén találkahelyen megölte Katerina Krafft (Takács Nóra Diana) prostituáltat, akivel aztán közösült.

Polgár Csaba Peter Egermannja  jólfésült, konszolidált férj, akin minden látszik, csak épp a hidegvérű gyilkosságra való affinitás nem. Minden: az alamuszi nyuszi felszín alatt igenis markáns, hajthatatlan, ám meg nem élt határozott férfi erő, a mindig megfelelni vágyás fojtott igyekezete és a meg nem értettség kibeszéletlensége. És legfőképpen az, hogy őt itt mint férjet, mint Egermann-utódot nem sokba veszik. Áttetszőként bánnak vele, mint a ház ablakával. Nem frusztráltságot,  hanem célnélküliséget táplál mindez benne, le nem csatornázott érzelmek, életszándékok vaskos kötegeit, amelyekről érezzük Polgár Csabát nézve, hogy bármely pillanatban elszabadulhatnak.

Mindez persze nyílt titok, kibeszélt kibeszéletlenség előttünk, hisz Nagy Zsolt pszichiátere, Mogens Jansen még jóval a véres tett előtt tud a feleségét, Katarina Egermannt (Kiss-Végh Emőke) megölni akaró, azzal kacérkodó, tipródó gondolatairól, ám Nagy Zsolt Jansenja pont olyan értetlenül áll eme önfeltárulkozás előtt, mint mi. Maga sem hiszi, nem tudja, akarja, meri komolyan venni Peter szavait, mert talán maga sem tudja valódi férfiszámba venni azt, akitől ezeket hallja.

Ördög Tamás rendezésében mindnyájan, mi, nézők is így vagyunk, a játszók mellett a karakterekkel. Nem is csoda, hisz ez a sajátos egy szobába zártság egymással előcsalogatja a mi bensőnkből is az oda betuszkolt, rejtegetni kívánt dolgainkat. A bergmani lelki mélyrepülésekben, mélybúvárkodásban így leszünk nézők mellett résztvevők és érintett alanyok is.

Felsejlik, tudatosul, hogy az előadás szereplői nem észak-európai lelki csudabogarak, hanem pont olyanok, mint mi, avagy mi is épp olyanok vagyunk, mint ők. Közösségi élve boncolás, amely akkor is igen eredményes, ha nem is tudunk minden lelki testrészt eme boncolás közben nevén nevezni – ám hogy felismerjük, az egészen biztos. Ördög Tamás ebben profi, ez nem is kérdés, az viszont már inkább, hogy eme műfajban, melyben hibátlanul magára talált, tud-e, akar-e újabb tereket, utakat nyitni  még a kísérletezni vágyásával?

Itt nem csak a férfiaknak, a nőknek is nehéz hinni. Nehéz komolyan venni őket, főleg ha meg is szeretnénk fejteni motivációjukat. Kiss-Végh Emőke Katarina Engelmannja, hol férjével lekezelően kacérkodó, hol mindenki fölött önhitten trónolni képes, hol pedig végtelenül kicsinyre töredezett, meg nem értett asszony karakter.

Az ital flegmája mögül hol ránk kacsint támogatásunkat fürkészve, hol pedig hűvös távolságtartásával próbál megközelíthetetlen tekintélyt építeni maga köré – mindezeket oly zsigeri ösztönösséggel, jól kiporciózott adagokban, hogy egyből levesz a lábunkról akkor is,  ha tisztában vagyunk hideg, jól felépített működési mechanizmusaival.

Ahogy Für Anikó Cordelia Egermannja, Peter anyjaként is hol a mindent megmondani, számon kérni kívánó, hol viszont a minden reményt és tájolás elveszett alakként áll fia és menye, vagy épp mi köztünk – egy profi manipulátort vagy egy minden szellő által meglegyinthető anyát láthatunk benne. Nem tudni biztosan, ám pont ez a sejtelmes, hátborzongató kétértelműség az, amely, mint medúza a csápjaival, fogva tart minket.

Fogva tart, persze egészen másként, Gálffi László Tim Mandelbaumja, Peter üzlettársa, aki melegként rajong érte, természetesen csak plátói viszonzatlansággal, mégis, avagy pont ettől, ezért érezni leginkább játékéból azt a mérhetetlen és becsatornázhatatlan szeretethiányt és emberi megértésre, ölelésre vágyó kiéhezettséget, ami itt mindenki másból is, mint rádióaktivitás, sugárzik.

A Jelenetek a bábuk életéből egy nagyon cseles, rejtelmes, nagyon sokára szétszálazható előadás arról, hogy az egymást manipulálni akarásaink mögött hogyan jár kéz a kézben az önmagunkra irányuló testi-lelki szadizmusunk és mazochizmusunk. És hogy ki mozgat mit itt, a mindennapjainkban? Ez az, amiről szinte megunhatatlanul és majdhogynem véget nem érően kezdünk el gondolkodni az előadás után…

(2022. március 24.)

Csatádi Gábor