"...az ilyenfajta előadások: terrorcselekmények"

Az elmúl hónapok során láthattunk két, a költői létállapotot, a lírikus lelkivilágát és a környezetével való kapcsolatát bebarangoló előadást: a Pilinszky János és Sheryl Sutton-nak és a Malte Laurids Brigge feljegyzéseinek bemutatóját az RS9 Színházban Lábán Katalin rendezésében. E két darab férfi főszereplőjével, Kókai Jánossal beszélgettünk az egymásra figyelni tudásról, az önmagunkkal való beszélgetésről, ennek a színpadi létjogosultságáról mint terrorcselekményekről, a monológokkal való azonosulás mai okairól, az egymással való beszélgetéseink elmaradásáról és a nem kőszínházi struktúra elmúlt harminc-negyven évben betöltött szerepéről…

Ha azt hallod: beszélgetés, mi az, ami elsőként eszedbe jut?

A figyelem: mennyire tudunk a másikra figyelni? – csak akkor tud kialakulni a másikkal való beszélgetés. Valóban képesek vagyunk-e magunkról a figyelmet elvonni, és a másikra koncentrálni. És mindeközben, míg a másikra figyelünk, tudunk-e magunkra egy másfajta figyelemmel tekinteni. Egy jó beszélgetésnek talán ez lehet a titka, hogy ilyen újfajta figyelemmel tudunk magunkra tekinteni.

Ezért is tartom fontosnak, hogy most is, ma is feltegyünk olyan kérdéseket is a nézőknek, amelyekről a társadalmi kérdések elvonják a fókuszt, természetszerűleg. És talán azért is kerülnek ezek ki a fókuszunkból, mert nem is akarunk, tudunk szembesülni azzal, hogy mit jelent élni, mit jelent szeretni, figyelni a másikra?

A Malte Laurids Brigge feljegyzései és a Pilinszky János és Sheryl Sutton is, bár más-más módon, a beszélgetést teszi meg fókuszának. Számodra hogyan él az egyikben, illetve a másikban ez az előbb körül írt beszélgetés?

A Pilinszky-szöveg partneribb beszélgetés, a Rilkénél pedig igazából azt érzem, hogy magammal beszélgetek. Az egyikben adott egy partner a beszélgetéshez, míg a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben a főszereplőnek egy önmagával folytatott beszélgetése zajlik.

©Szokodi Bea

Hogy látod: mennyire van ma létjogosultsága a színpadon az önmagunkkal való beszélgetésnek?

Abszolút van létjogosultsága ma is ennek a műfajnak, szerintem. Persze ennek a szellemtörténete folyamatosan váltakozik. Van olyan korszak, amely szeret, akar magának feltenni lelki természetű kérdéseket, aztán egy ilyen korszakot olyan szokott követni, amelyben egy darab inkább a környezetet szereti racionálisabb módon értelmezni, mintsem az ember belső világát. Ma épp ezt a racionális korszakot éljük: jobban értelmezzük a környezetet, társadalmi mozgolódásokat, a minket körbe vevő jelenségeket. Kevesebb időt fordítunk a saját bensőnk értelmezésére, megfejtésére. Ezért is tartom fontosnak, hogy most is, ma is feltegyünk olyan kérdéseket is a nézőknek, amelyekről a társadalmi kérdések elvonják a fókuszt, természetszerűleg. És talán azért is kerülnek ezek ki a fókuszunkból, mert nem is akarunk, tudunk szembesülni azzal, hogy mit jelent élni, mit jelent szeretni, figyelni a másikra? Hogy mit jelent a barátság, mit jelent elhagyni? Azt gondolom, hogy e kérdésekben kicsit mintha már automatizmusokban élnénk, és nincs meg már az önreflexió. Nincs is időnk rá. Ezért is tartom fontosnak, hogy az ilyenfajta előadások, mint terrorcselekmények, berobbanjanak a racionalista világunkba.

Nyilván egy költői, elvontabb szöveg sokkal szűkebb réteghez képes eljutni. De egyben pont ezért van egy olyan dimenziója is, amit egy másfajta szöveg nem biztos, hogy így meg tud ragadni.

Benned az elmúlt évtizedeid munkássága alatt hogyan csapódott, csapódik le az, hogy az ilyenfajta beszélgetésekre, önreflexióra egyre kevesebb lett, lesz az igény?

A kilencvenes éveket, a kétezres évek elejét úgy éltem meg, hogy akkor az előadások után, akár az RS 9-ben is, a közönséggel együtt iszogattunk, beszélgettünk a büfében. Mert a közönség sem ment el előadás után, tulajdonképpen beültünk a közönség közé. Együtt éltünk a közönséggel abban az ott és együtt maradásban. Ma már a nézők is előadás után egyből elmennek, a színészek is inkább az öltözőben maradnak – nincs az a fajta keveredés, mint annakidején. Ez eléggé drasztikus változás… Régen inkább éreztem azt, hogy van valamiféle közösség. Holott így jöhetne létre az a kapcsolat, amiről a színház szól. A nézők közül sokan azt felejtik el, hogy a nézés maga is munka. A nézés ugyanúgy egyfajta adás, adni tudás, akarás, mint a játszó színészé – és ebből az adok-kapok oda-visszájából tud megszületni a kapcsolat.
©Szokodi Bea

Nehezítheti ezt a kapcsolódást esetleg az, hogy e két előadásban a költészet az, ami a középpontban van?

Valóban elindultak olyan folyamatok, melyekben elefántcsonttoronnyá kezdett válni a művészet. Magam is szerettem ezt a fajta elefántcsonttorony létet, és egyre nagyobb igényem támadt erre. Ám fontos úgy beszélni arról, ami értékes, hogy annak megszólító ereje is legyen. Ez nagyon is fontos kérdés, amire mindig keresni kell a válaszokat. Főleg akkor, amikor ennyire elszakadt egymástól a művészet és a befogadás. Fontos e kettőt újra és újra közelíteni egymáshoz, és elengedhetetlen is! Nyilván egy költői, elvontabb szöveg sokkal szűkebb réteghez képes eljutni. De egyben pont ezért van egy olyan dimenziója is, amit egy másfajta szöveg nem biztos, hogy így meg tud ragadni. Lábán Katalin is pont ezért szerette volna egy kicsit racionálisabb térbe beleállítani ezeket a szövegeket, ahelyett, hogy egy látens térbe kiállnánk és elmondanánk csupán őket. Azért, hogy a néző azt érezze, lássa, tapasztalja, hogy ilyen fajsúlyú dolgokról is lehet ennyire emberi módon, emberi keretek között is beszélni.

Számomra a művészet „vágy keltés”. Felkelti a vágyat benned, hogy keress, kutass a jó után, hogy változtass magadon. Hogy a kapcsolatot, az érintést, a megérintettséget keresd.

Hogy érzed a Pilinszky János és Sheryl Sutton kapcsán: mennyire tud, akar a néző kettőtök beszélgetésébe bekapcsolódni?

Van, akit nagyon meg tudott érinteni, van, aki abszolút nem tudott vele menni – nagyon változó. A Rilke-szövegnél erősebbnek érzem az azonosulást a nézők részéről. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy lehet, könnyebb kapcsolatot találni azzal, aki önmagával folytat párbeszédet.

Holott az a költőibb szöveg…

Igen, ezért is gondolkoztam ezen, hogy talán az előbb említett okok vannak-e mögötte?
©Szokodi Bea

Lehet, hogy a monológokkal könnyebb azonosulni?

Talán koncentráltabb tud lenni, és talán ez a koncentráltság az, ami jobban ösztönzi az önreflexiót. Lehet, mert sokan vagyunk magunkban egyedül, egy elmagányosodott világban élünk. lehet, hogy ebben a magányban jobban magunkra ismerünk.

Ahogy teltek az évek, a társadalmi fókusz egyre jobban háttérbe tolódott. A problémák sokkal inkább a személyes szférába terelődtek. Jelen pillanatban még nem alakultak ki az alternatív színház azon útjai, melyek igazán tudnának kezdeni valamit is ezzel a személyes szférával.

A monológ talán képes ezen oldani valamennyire?

Ez pont az a kérdés, hogy a művészet tud-e változtatni a világon? Számomra a művészet „vágy keltés”. Felkelti a vágyat benned, hogy keress, kutass a jó után, hogy változtass magadon. Hogy a kapcsolatot, az érintést, a megérintettséget keresd. De megoldást nem biztos, hogy ad a művészet. Ám, ha engedjük, fel tudja kelteni a vágyat, ahogy egy kapcsolatban az egyik fél képes vágyat ébreszteni a másikban.

Ehhez a vágyhoz a magunk részéről mi az, amit hozzá kell még tenni?

A döntéseinket, szerintem. Tudunk-e dönteni arról, hogy mire figyelek, hogy mi az, amit értéknek, meghatározónak tartok. A vágyat a művészet felkelti, ám a szexualitás már mindkét fél döntésen kell, hogy alapuljon.
©Szokodi Bea

Hogyan érzed, e mellé a vágykeltés mellé a dönteni tudáshoz ez elmúlt három-négy évtizedben a nem kőszínházi közeg mivel, hogyan tudott és tud a maga sajátosságaival hozzásegíteni?

A kezdetekben az alternatív szcéna egy társadalmi reakció volt. Az akkori társadalmat sokkal képlékenyebbnek éreztem, s mivel ez a közeg társadalmi szinteken keresztül szeretett volna változtatni a dolgokon, ezért aztán a kérdés-felelet-válasz egysége, kapcsolódása is jobban működött. Ahogy teltek az évek, a társadalmi fókusz egyre jobban háttérbe tolódott. A problémák sokkal inkább a személyes szférába terelődtek. Jelen pillanatban még nem alakultak ki az alternatív színház azon útjai, melyek igazán tudnának kezdeni valamit is ezzel a személyes szférával. Hogyan tudna olyan erősen szólni a ma emberéhez, mint ahogy azt az indulása idején tette?

Ez egy újbóli kapcsolatfelvételt is jelentene a befogadóval, akihez szólni szeretne?

Átrendeződött a világ. Társadalmi kérdések nyilván ma is vannak, ám akkor ezeket egészen másképp éltük meg. Ma az emberek, még ha nem is tudják, jobban szenvednek a belső kérdéseiktől, magányuktól. A társadalmi kérdésekkel próbálnak ezen tompítani, mégis azt a belső elveszettséget erősebbnek érzem. Sokszor gondoljuk azt, hogy nagyon sok minden van a kezünkben. Ám még több az, ami Isten kezében van. Egyet tudunk tenni: próbáljunk meg őszinték lenni. Az pedig, hogy mikor mire nyílik meg az idő, az a csatorna, amely újra képes összekötni dolgokat, ezek nem rajtunk múlnak, szerintem. A művészetben ezek amolyan kegyelmi pillanatok voltak, azt gondolom. A művész mint egy próféta csak ráérez a változásra, nem ő hozza létre, ő csak belesodródott cselekvő ebben a formálódásban. Ha őszinték tudunk lenni, akkor ismét csatornákká válhatunk.