Csak emberek, egyetlen nyúl se?!

…ez akár lehetne megnyugtató is. Ismerős közegben kevésbé van esélye, hogy felzaklatnak bennünket  – elvileg. Ám mi van, ha pont az unalomig ismert környezetünk, életünk zaklat fel minket, csak azt már annyira megszokott tényként kezeljük, hogy fel sem tűnik. Mary Chase Barátom, Harvey c. komédiáját Valló Péter talányos, többrétegű előadássá rendezte a Vígszínházban arról, hogy az ép elméjűek és az abnormálisnak hittek megrögzöttségei rendkívül sokszor észrevétlenül helyet cserélnek. Egy könnyednek látszó vígjáték, ami aztán egyre furmányosabb, hátborzongatóbb jelleget ölt – pont úgy, mint mostanában legtöbbünk átlagos, szokványos mindennapjai.

A múlt század fordulója táján divatos, szecesszió felé hajló, nagyívű, elegáns szalon, amely ugyanilyen reprezentatív magán pszichiátria belsőbe forog át (díszlet: Bagossy Levente). Nagy és tágas, már-már elemelkedettnek hat itt elsőre minden, mintha valami elit, felső tizezerről szólna csupán itt minden, amelynek életébe a nézőtéri székeinkről bekukucskálhatunk jobb híján, pihentető ellazulásként, felhőtlen kacarászásainknak helyet hagyva. Itt él az agglegény Elwood P. Dowd (Rudolf Péter) és nénikéje, Veta Simmons (Balázsovits Edit), és a népes családjukkal körbevetten fel sem tűnik eleinte, hogy még valaki, egy kétszáztizenkét centis, fehér, elviekben láthatatlan, csak Elwood számára észrevehető nyúl, Harvey.

Olyan miliő ez első ránézésre, mintha a budai kerületek úri, minden mástól, másoktól szeparált, külön törvények úri huncutságaként működő szabályai szerint üzemeltetett életét néznénk. Eleinte azt is érzed, mintha valami Szeszélyes évszakok-beli bohózatot néznél. Ahol mindenki normális, külön bejáratú hóbortjai miatt csak Elwood láthatatlan óriás nyula lenne Elwood-dal együtt abnormális. Ez a roppant sematikus leosztás egy idő után untat, mert nagy mellénnyel azt érzed, hiszed, hogy mindent értesz, tudsz itt, ám ez neked kevés.

Igen, talán így lehet, bár meg kell hagyni, hogy azért érezheted csupán ezt, mert Valló Péter a színészeivel együtt a bolondját járatja veled.  Hisz Mae, Veta lánya (Koós Boglárka) olyan átszellemülten játssza az anyja sajtófőnökét, mindenesét, mintha ezen múlna nemcsak a családja, hanem az egész világ sorsa. Tehetséges, arányaiban eltúlzott játék, amely elhiteti veled, hogy egy jól bejáratott patentokkal működtetett vígjátékod látsz, minden tét nélkül.

Mint ahogy Kútvölgyi Erzsébet Ethel nénije, aki a whiskynél lejjebb sosem adja, aki az egész család nem mindennapiságát ismerve, érthető távolságtartásával már eleve jelzi, hogy itt az se százas, aki teljesen annak tartja, gondolja magát. Játéka sejteti, hogy a nagyúri allűröknek itt nem vagyunk híján, ám ezeken csodálkozni, meglepődni, az az igazi abnormalitás.

Itt csupán Rudolf Péter Elwoodját kell gyógyítandóként kezelni, aki előre dobva maga előtt barátja, Harvey kalapját érkezik ebbe az impozáns családi otthonba. Elwoodjának gondok feletti komoly józansága, gyermeki naiv realitása itt tényleg kakukktojás, maga a két lábon járó elzárandóság.

Olyan kilógó jelenlét, életteli könnyedség, amely mindenkinek megakad a torkán, olyan, amelyre szinte már kötelező ráfogni, hogy orvosilag kezelendő, mert különben fájóan bántó lenne a kontraszt közte és családja többi tagja között. A nyúl, a kétméteres óriás  már csak hab a tortán,  amolyan casus belli csupán.

Mary Chase darabja igen rafinált, többfenekű szöveg, amelynek  jelentéssíkjai között mindenki megtalálja a hozzá közel vagy közelebb álló értelmezés lehetőségét. Valló Péter rendezésében ezek a síkok nem is maradnak kijátszatlanul, ezért az előadás végére rendesen meglepődünk, és nemcsak az események változásán, végkifejletén, hanem talán leginkább saját magunkon. Így lesz egy habkönnyűnek sejlő komédiából valami meglepően intelligens, groteszk humorral átszőtten más, ami jólesően fogva tart, felszabadítva is tovább gondolkodtat.

Amihez persze kell Brasch Bence dr. Sandersonjának mindent komolyan mérlegelni és komolyan venni akaró pszichiátere, aki a tőle telhető empátiával kezeli a lelkisérülteket, vagy éppen a lelkisérültnek csupán  látszókat. Brasch Bence játéka által elkezdenek megnyílni, formálódni azok a jelentésrétegek, amelyektől a nevetés mellett a gondolatok áramlása is igen erőteljesen megindul bennünk, belőlünk.

Mint ahogy Kőszegi Ákos dr. Chumley főorvosa is kell, aki a maga módján pont olyan bogaras megszállottja a dáliáinak, mint a klinikájára citált Elwood a nyulának. Kőszegi Ákos már szinte egzaltált főorvosa, aki a feleségét alakító Betty (Nagy-Kálózy Eszter) játékától csak még inkább annak tűnik, a végletekig képes fokozni ezt a lelki normális-abnormális hadiállapotot, éreztetve, hogy a lelki sérüléseket kezelők között még több a beteg, mint az elvileg ápolásra, gyógyításra szorultjaik között.

Nem is beszélve Balázsovits Edit Veta Simmonsáról, aki olyan mániákus, szorongó ragaszkodással kezd el kötődni a számára láthatatlan, Elwooddal barátkozó Harvey-hoz, hogy valóban egyszer és mindenkorra el kell kezdenünk azon gondolkodni: miért is vagyunk épp mi híján az efféle magasra nőtt, fehér nyulak barátságának?

A Barátom, Harvey egy igen eszes, intelligensen önreflexív, egy csöppet sem „csupáncsak” önfeledt vígjáték, amely Valló Péter kezei közt a legjobb helyre került ahhoz, hogy mindezen sajátosságait ne csak meg tudja mutatni, hanem át is tudja adni. Úgy, hogy a végén vallomás számba menően, esdekelve is talán kissé mi is azt kezdjük kérdezni, kiáltani: csak emberek, egyetlen nyúl se?!

(2022. április 8.)

Csatádi Gábor