„Minden a sötétből indul” – interjú

Jövő pénteken, április 29-én, a Tánc Világnapján Szólók címmel új bemutatót láthatunk a MOHA – Mozdulatművészek Házában. Az öt szólót mentoráló társulatvezetővel, Pálosi Istvánnal beszélgettünk sötétségről, a gondolatmentességről, a tánc és a táncművészet fokozatairól, az önfejlesztés  lépéseiről, a mozgás és a mozdulat különbségéről és a sötétségből való kijutásról, önmagunk megismeréséről…

• A sötétről, sötétségről mi jut először az eszedbe?

• Művészként az előadás kezdete. Avagy két jelenet közötti váltás. Tágabb értelemben pedig valami olyan megfoghatatlan, ami olykor termékeny tud lenni, olykor viszont abszolút kártékony. Azaz valami  bizonytalan, amit mi, emberek, kevésbé szeretünk – pedig ott van ennek a sötétségnek az izgalma is. Továbbá a sötétségről eszembe jut a gondolat nélküli létezés. Ez a rész az, ami elég elkeserítő, és sajnos sok ilyennel találkozom. Művészként, pedagógusként is azt érzem feladatomnak, hogy ebből a sötétségből kisegítsem az embereket valamiféle világosságra. Vagy legalábbis abba az irányba, hogy elkezdjenek gondolkodni… És ilyenkor nem is az a fontos igazán, hogy min, csak az, hogy egyáltalán kezdjenek el gondolkodni.

Azt gondolom, hogy ezek a szólók mind a személyiségüket, mind pedig a művészi fejlődésüket egy másfajta módon lesznek képesek fejleszteni. Ahhoz képest, amikor egy felkért koreográfussal dolgozhatnak együtt, amely esetben minden valaki más által előre lefektetett. Hisz minden munkafolyamat közös munka eredménye, ám az utolsó szó mégis általában a koreográfusé.

• Számodra a sötétség képes valami inspirálót is jelenteni?

• Nem, nem igazán. Nekem a sötétség, ha nem a színpadi értelemben nézek rá – ahol megelőlegez valószínűleg egy újabb jelenetet – negatív. Ha a sötétségre általánosságban tekintek, akkor az számomra teljesen élettelen, halott, érzelem- és gondolatmentes.

  ©Meggyesi Mónika

• Ha már előadás kezdés előtti sötétség: ez az öt szólótánc előadás mivel szeretné felváltani, megtölteni ezt a sötétet?

• Nagyon fontosnak tartom a társulati működésben, hogy legyenek műhely feladatok. Azaz: a táncosoknak ne mindig csak egy koreográfus által kigondolt, megkoreografált dolgot kelljen táncolni. Lehessen saját magukban, magukkal együtt gondolkodniuk – ennél a lépcsőfoknál tartunk most épp. Főleg a fiatal, pályájuk elején járó táncosok számára  nagyon fontos szempont, hogy először mindenki saját maga számára készítsen egy szólót – tulajdonképpen ez az a feladat, aminek majd április 29-én a tanúi lehetünk. Minden szabadságot megkaptak ehhez: sem időbeli, sem tartalmi vagy épp tematikus korlátozás nem volt számukra. Saját maguknak kellett megalkotniuk a koreográfiát, a jelmezt, a világítást. Természetesen a munkafolyamat minden fázisában mindig, mindent megbeszéltünk, de ez semmi esetre sem jelentette egy pillanatig sem azt, hogy én mint társulatvezető megmondtam volna, hogy ez most épp jó vagy sem. Maximum  különböző utakat, lehetőségeket próbáltam csak felvillantani, ám a döntés  mindig a táncos kezében volt. Választását, döntését az befolyásolta, hogy hozzá ezek közül melyik állt a legközelebb, illetve hogy az adott problematikát éppen hogyan szerette volna megközelíteni, bemutatni, vizsgálni, megoldani, megvalósítani.  Ez az öt szólóból álló est nagyon izgalmas alkalom lesz majd ebből a szempontból is. Azt gondolom, hogy ezek a szólók mind a személyiségüket, mind pedig a művészi fejlődésüket egy másfajta módon lesznek képesek fejleszteni. Ahhoz képest, amikor egy felkért koreográfussal dolgozhatnak együtt, amely esetben minden valaki más által előre lefektetett. Hisz minden munkafolyamat közös munka eredménye, ám az utolsó szó mégis általában a koreográfusé. Most viszont mindenben ők döntenek, mindenben szabad kezet kaptak – ez egy kísérlet is egyben.

Erre szeretne épülni ez a kísérleti szóló. Minden a sötétből indul, csak lokális fényekkel leszek én is, a közönség is megvilágítva – és a közönség is a színpadra fog kerülni. Ám ennél többet nem szeretnék elárulni, hiszen akkor az egésznek a spontaneitása tűnne el…

• Te mint „külső mentor” hogyan látod kívülről ezt a négy különböző szólótáncot a készülés ideje alatt?

• Ha együtt nézem ezt a négyet, akkor elsősorban mindenképpen arról szól, hogy ez az ő személyes vallomásuk arról, ahol éppen tartanak. Számomra ez  roppant izgalmas dolog, mert nagyon sokat tanulok ilyenkor tőlük. Ez aztán majd segíti a közös munkánkat is, hisz másként, más oldalról ismerhetem meg őket. Ha egyenként nézzük ezeket a szólókat, akkor adódik egyrészt az életkorból adódó különbség. Haraszti Adrienn, aki inkább az én korosztályom, tán arról a dilemmáról mesél, ahhoz keresi a maga kifejezéseit, hogy  folytassam-e még a táncot, vagy már kiöregedtem,  inkább  csak a tanítással foglalkozzam. Egy táncművész tépelődései ezek arról,  hogyan tovább. Egy nagyon érdekes lenyomat arról, hogy mi zajlik le egy érettebb művész lelkében. A másik három szóló táncosai a húszas éveik első felében járnak,  nagyon frissek, nagyon különböző háttérből jönnek. Eltérő képességekkel, technikai bázissal, és erősen eltérő gondolkozási sémával is. Három egészen eltérő megközelítést láthatunk, mégis, talán az életkorukból adódóan, a témájukat tekintve valamilyen szempontból azonosak. A korosztályuk azonossága révén hasonló módon reagálnak arra a világra, környezetre, amelyben élnek. Nyilván a nem kérdése is meghatározó itt, hisz egy női lélek, gondolkodásmód mindig egy kicsit más, mint egy férfi lélek és gondolkodásmód. Ez nem jobb vagy rosszabb kérdése, csupán csak azé, hogy egészen más a kettő. Ezért aztán a szóló is egészen más lesz. Nagyon kíváncsi leszek a közönség véleményére, hisz nyilván én, mint társulatvezető elfogult vagyok. Másfelől most ezeknek a megmutatkozásoknak – azon kívül, hogy a saját bőrüket viszik a vásárra, nincs tétje. Ebben az értelemben nincsen tehát olyan elvárás, hogy ezeknek a szólóknak világelső koreográfiáknak kellene lenniük – hisz ez most a kísérletezésről és az egyéni fejlődésről szól.

• Miért tartod fontosnak ezt a fajta kísérletezést?

• Azt gondolom, hogy a tánctechnikát meg lehet tanulni iskolában, táncteremben, kurzusokon, de művésszé érni az egy másik út, teljesen eltérő folyamat. Erre az iskolai keretek között nagyon kevés idő jut. Hisz próbálunk ott a kerettanterveknek, a vizsgaelvárásoknak megfelelni értelemszerűen, ám a személyiségfejlesztés sokszor alárendelődik ennek. Ahhoz, hogy egy művész színpadon is meg tudja állni a helyét, ahhoz muszáj, hogy a gondolkozásmódja, érzelmi intelligenciája minél tágasabb, szélesebb legyen, és gazdagabb eszköztárból legyen képes meríteni. Hisz csak akkor tud művésszé válni, addig szimplán csak egy táncos szakember. Addig tud egy szakmát, ami alap, de nem attól válik művésszé, hogy hányat tud forogni, mekkorát tud ugrani, hova, meddig tudja emelni a lábát. Mindez csak szaktudás. A művésszé válás az mindig értelmi és érzelmi folyamat.
  

  ©Meggyesi Mónika

• Számodra mit jelent a Táncos a sötétben? Hogy a te ötödik „szólódról is beszéljünk!

• Tetszett ez a cím, bár lehet, hogy elsőre picit félrevezető… Egy lábáni és egy dienesi gondolat volt, ami elindított ebben a szólóban. Lábán Rudolf azt mondja, hogy a tánc mindenkié. Dienes Valéria pedig azt, hogy a mozdulat mindenkié. Ezen alapul az orkesztika egész rendszertana: a természetes emberi mozdulatokat vizsgálja, analizálja, de ettől még nem feltétlenül kell táncossá válnunk. Erre szeretne épülni ez a kísérleti szóló. Minden a sötétből indul, csak lokális fényekkel leszek én is, a közönség is megvilágítva – és a közönség is a színpadra fog kerülni. Ám ennél többet nem szeretnék elárulni, hiszen akkor az egésznek a spontaneitása tűnne el… Nyilván van egy koncepcióm, egy tervem, ám az egy más kérdés, hogy mindebből mit sikerül majd ott megvalósítani. A lényegi üzenet az, hogy mind sötétben tapogatódzunk, és mindegyikünknek meg kell ismernünk a saját testünket, saját magunkat, mozdulatainkat. És egyszer csak a sötétből kijutunk a fényre.

Ahhoz, hogy egy művész színpadon is meg tudja állni a helyét, ahhoz muszáj, hogy a gondolkozásmódja, érzelmi intelligenciája minél tágasabb, szélesebb legyen, és gazdagabb eszköztárból legyen képes meríteni. Hisz csak akkor tud művésszé válni, addig szimplán csak egy táncos szakember. Addig tud egy szakmát, ami alap, de nem attól válik művésszé, hogy hányat tud forogni, mekkorát tud ugrani, hova, meddig tudja emelni a lábát.

• Önmagunk megismerése és a tánc, a mozdulat számodra hogyan kapcsolódik össze?

• Test, lélek, szellem harmóniája. Számomra a tánc egyenlő a mozdulattal. Hosszan fejtegethető az, hogy mit is nevezünk táncnak. Ezért is szeretek inkább mozdulatról, mint mozgásról beszélni. A mozdulat minden emberé. És a tudatos mozdulat, az igazán érezni, gondolkodni tudó emberé. Mert amíg nem tudatosan mozdulunk, addig azt sokkal inkább nevezzük mozgásnak. Amint annak kifejező ereje lesz, és tudatossá válik, és nem csupán ösztönös, megismerjük a mozdulat által magunkat, a létezésünket. Talán pont itt, ebben van a lényeg: a tánc, a mozdulat tulajdonképpen a valóságunknak a megtapasztalása, a megismerése.

Csatádi Gábo