…csak a szerelem marad

…a végén, és az, amit az érzelem, a személyiség mindebből megőriz. A többi hol kalandos, hol hányattatott utazás, amelyet legtöbbször épp csak megúszunk. Szilágyi Bálint Petőfi Sándor Az apostol c. elbeszélő költeményét rendezte teljesen formabontó, ám tökéletesen autentikus lüktetéssel a 6szín színpadára, úgy, hogy ez a majd kétszáz éves szöveg a maga szabadverses modorában elképesztően mai hangon képes szólni, hatni – egészen lúdbőröztető, unikális élményként.

A 6szín színpadán egy kényelmes, törtfehér szófa, egy dohányzóasztal és egy neonfénnyel világító, hatalmas, egyenlő oldalú háromszög, amely mindezt keretbe foglalja (látvány: Márkus Sándor). Mintha a Szentháromság ikonikus ábrázolásából lépett volna ide, ama mindent látó isteni szemet keretező háromszögként, éreztetve, hogy bármi és bárhogyan is hangzik majd el itt, az minden esetleges fennköltsége ellenére is oly egyetemes, általánosan és egyénileg is bennünket oly meghatározó, hogy egyikünk sem tudja kivonni magát alóla – hivatkozzék bármire is.

Három színésznő: Stork Natasa, Szilágyi Ágota és Szamosi Zsófia királykék nadrágkosztümben egymás mellett a szófán, egymásnak adva át a szót, és ez a tizenkilencedik század közepi szabadvers, a maga gördülékeny veretességében elkezd megéledni. Astrófáira, soraira vagy épp tagmondataira felszeletelt, egymás szájából átvett, és ily módon dramatizált szöveg már nem egy távoli század nyelvi sajátosságait viseli magán, hanem valami egészen sajátosan tekergő, már-már krimiszerű, figyelmünket teljes terjedelmében lefoglaló történet elbeszélése.

Stork Natasa úgy fűzi, köti egymásba a költemény sorait a szegényes, holdsütötte padlásszobáról, az éhezés nyomoráról, az éhségérzetet a halál megnyugvására cserélni óhajtozó gyerekről, hogy mi sem a nézőtéren, hanem ama padlásszoba ablakainál állunk, befelé tekintve. Stork Natasa mesélése, eleven lüktetése a szavakon túli, azokból és azokban születő érzéseknek, amelyek aztán, mint repkény indái körbefonnak észrevétlenül.

Körbefognak, és nemcsak hogy nem eresztenek, hanem mi magunknak sem akaródzik kikeveredni közülük. Szilágyi Ágota belekezd az apátlan- anyátlan Szilveszter történetébe, gyermekkori hányattatásaiba oly eleven, szelíd, a nyugalomban kiteljesedő, iszonytató kalandok emberpalántát próbáló sorába, hogy mint egy film, elkezd peregni vizuálisan előttünk a történet a maga teljes széltében-hosszában.

És kisvártatva már nem is érezzük a különbséget, hogy Szilágyi Ágota meséli a történetet, avagy a történet beszélteti, készteti mesélésre Szilágyi Ágotát. Teljes összeolvadás, afféle szublimáció ez arról, hogy milyen az, mikor a nyelvi kifejezőeszközök a színészi játék terében megelevenednek. Miközben őt nézed, aközben Petőfi hősét, Szilvesztert látod.

A koldulásra, bűnözésre kényszerített embergyereket, aki úgy sodródik a történések, az embertelenebbnél embertelenebb jellemek, szituációk között, mint novemberi hidegben a járdamélyedésben épp csak megpihenő, összeaszott falevél.

Mert Szilágyi Bálint rendezésében ez a Szilveszter, ez a Petőfi-alteregó  a három színésznő által elbeszélve igazi hánykolódó, ám mindvégig a szerelem és a szerelmetesen szeretett feleségbe kapaszkodni tudó és akaró lánglelkű lény, akinek minden és mindenki ellenére is egy célra, reményre, vezérlő csillagra tart minden figyelme, rezdülése. Egy férfi sorsa, család- és élettörténete, szerelmének izzó ereje három színésznő által lesz előttünk testet öltő, hús-vér valósággá.

Egy megidézett kiválasztott és egyben egy teljességgel közülünk való férfi története, Szilveszteré, aki nincs is jelen, akit e három színésznő a maga törékeny férfiasságában, lelki rezdüléseiben tökéletesen alakot öltötté formál. Szilágyi Bálint sajátosan formát bontó és egyben formát teremtő rendezése oly elemi erőket oly zsigerien képes megszólaltatni és megmozgatni, amit ritkán látni, és még ritkábban érdemes csak kihagyni.

Szamosi Zsófi meghurcolt, gúny tárgyává tett, börtön mélyére vetett Szilvesztere, vagy épp vitairatát számtalanszor újra író, cenzúrával hadakozó hőse maga a megtörhetetlen, legyőzhetetlen elevenség, aki pont így és ettől a legsebezhetőbbé vált mindközülünk.

Szamosi Zsófi életet mesél úgy, ahogy az van, ahogy az elkerülhetetlenül velünk és   Szilveszterrel megesik. Játéka, történetmondása a keresetlen, legmélyebb kitárulkozás arról, ami van, lehet egy ember életében, akinek önmagát és környezetét fénybe borító szövétneke önmagán belül van, elvehetetlenül – és mindehhez Szamosi Zsófinak nincs szüksége semmire, ám ebben a „semmiben” ott él  színészi kvalitásának unikális legjava.

Ebben Az apostolban ott lobog az a kiválasztottnak járó láng, amely ha jól csináljuk, a mindannyiunkban ott izzó kiválasztottság fáklyalángja. A szenvedélyes ragaszkodni tudás, akarás ma is tökéletesen érthető, aktuális nyelven,  a legközvetlenebbül Petőfiként szólni képes szerelem lángja, amely embert formálni kész egyetemlegesen is.

(2022. június 4.)

Csatádi Gábor