A Táp Színház péntek esti Minden rossz varietéjében heves csettintgetések közepette hangzott el a mondat az idei Bánkitó Fesztiválon, de a szerdától induló fesztivál egészére is igaz ez a felkiáltás, sajnos. A fesztivál érzet igen, ám a fesztivál érzés nem akart megteremtődni -, hogy miért, azt mi is csak találgattuk…
Pedig az időjárásra, az igézően hívogató tóra, az egymást régi ismerősként vagy épp az egymást újonnan megismerkedettekként üdvözlőkre idén sem lehetett panasz. Ez az egyik olyan varázsa a fesztiválnak, amit lehetetlen elrontani, amivel itt nem lehet mellé lőni. Idén amúgy is olybá tűnt, mintha a törzsmag lenne lent, akiket sem infláció, sem más egyéb nem tartott vissza most sem.
Ami viszont meglepett: az idei tematika, a „Ki mint vet, úgy arat!”, a fenntartható gazdaság, a vidékre költözés, az önfenntartás témaköre mintha kevésbé szőtte, járta volna át a légkörét az idei fesztivál civil-kult részének. Ez persze lehetett annak köszönhető is, hogy az amúgy is kevesebb résztvevő még kisebb hányada volt ott az idei beszélgetéseken, igaz, azok annál lelkesebben, elszántabban. Kicsit olyan volt, mintha a „tősgyökeres bánkitósok” ápolnák azt a hagyományt, ami azon alapszik, hogy ennek a fesztiválnak egyszerre van közösségépítő, tudatosan vállalt, alakított kulturális, és klasszikus értelemben vett zenei fesztivál arca is. Jó volt látni, hogy a Malter mini filmfesztivál vetítésein a Bánkgyöngye Panzióban szinte mindig telt ház volt, ahogy a szintén itt tartott zsidó kultúrához szervesen kapcsolódó beszélgetéseken is.
Az egyik ilyen jellegű beszélgetés például a mostani húszas generáció és a holocaust, illetve a traumafeldolgozás köré épült: hogyan van jelen a holocaust a mai huszonévesek szóhasználatában? A beszélgetők egyike saját magát idézte, amikor a barátjához felmenve betévedt a konyhába, és ránézett a mosogatóra: „nálad is holocaust van a mosogatóban?” Igen, ez már egy egészen más generáció, mint az ötven-hatvan évvel ezelőtti.
Csütörtök kora este a Tószínpad felé sétálva már feltűnt, hogy relatíve mennyire kevesen ülnek a tribünszerű nézőtéren, pedig nem is voltak teljesen ismeretlenek az épp akkor fellépők. Szolid andalgás jellemezte akkor a tópartot, bár a fesztiválozóknak a tóban való fürdés aláfestve az éppen zajló koncert zenei futamaival mindig ínyencségnek számít, és ez idén se volt másként.
A tó most is önmaga volt, és kitett magáért. A tóparti sétány étel vételezési lehetőségeinek mennyiségére ugyanez már kevésbé mondható el, a tábor területén viszont még ennyi sem volt. Az előző évekhez és a mostani fesztiválozók létszámához is szokatlanul kevesen, már-már ínséges számban voltak csupán, holott a minimálisnál azért jóval nagyobb igény lett volna rá.
Ám nem csak kenyérrel él az ember: a Kisréten idén is ott magasodott a színházi sátor, ami jó, nagyon jó dolog. Az már kevésbé, hogy körülötte már annál kevesebb volt az élet, a fesztivál érzést magából ontó, közösségi hangulatot megalapozó, italt jókedvvel kiszolgáló, önmagában is elengedett vidámságot árasztó vendéglátó egység. Mert őszintén: ha a Kisrét színházi sátor előtti, nem kicsi területét a konténer vécé biztonsági fénye világítja meg csupán meghatározóan, az nem igazán számít autentikus fesztivál feelingnek.
A színházi sátorban viszont mindig valami igazán egyedit láthattunk, valami igazi kulinárisat a mögöttünk hagyott színházi évadból: Göndör László Nagymamámmal álmodtam-ját, a SzínMűHely Alapítvány Hangosan lépek, visszhangzik az Oktogonját, amit hatalmas érdeklődés és tetszés fogadott mindkétszer. A csütörtök esti Kelemen Kristóf Nikéje, amelyik egy stream-színház volt élőben Pécsről, egész sajátosan, a színházi kereteket szétfeszítve adott lenyomatot arról, hogy milyen is volt/lehet a színház pandémia alatt.
Egészen zseniális, totálisan más, új perspektívából a kortárstáncra reflektáló előadás volt Molnár Csaba, Vadas Zsófi és Vass Imre Game changere, ami tótágast állítja mindazt, amit a táncról gondoltunk, gondolunk, pont azért, hogy még elemibb, ösztönösebb és reflektívebb viszonyba kerüljünk vele. Ugyanez az önmagára kérdező csapásirány a Táp Színház Minden rossz varietéje, ami egészen botrányos, de hát pont ez a lényeg, hisz az a jó színház, amiről kimennek a nézők – tudjuk ezt már Vajdai Vilmostól, és ide, a helyszínre verbuvált társulat minden megszokotton túltenni képes, kreatívan igényes igénytelenséggel áthatott játékából. Sokan kimentek, ám akik maradtak, azok egy öleléssel és új tapasztalatok mélyre ivódó elementaritásával lettek, lehettek gazdagabbak most is, mint a Tápéknál mindig. Az egyperces színházaik minden este szintúgy hozták stabilan ugyanezt az életérzést.
Egy fesztiválon mindig történik valami váratlan: nem tud eljönni egy zenekar, helyette jön egy másik, ami meglepetés, az a totálisan nem várt. Ahogy az is, ha olyannal kezdesz el beszélgetni a sörcsapnál, akivel most látjátok az életben először egymást, mégis több évtizedes ismeretség érzése vibrál már az első percek után köztetek. Avagy lelépsz a koncertről, betévedsz egy másikra, amiről sosem hallottál eddig, és meg kell állapítanod jólesően, hogy tetszik. Vagy csak leragadsz valamelyik dj-pult előtt a többiekkel, ismerős ismeretlenekkel táncolni, hogy mindenre figyelj, miközben semmire se… Azért, hogy hipnotizáld magad, és azt érezd, hogy te most egy fesztiválon vagy. Vajon kell-e ennél több vagy más, ha valóban egy fesztiválon vagy?
Csatádi Gábor
