Kurt Vonnegut: Miss Snow, ki van rúgva! Pótszékfoglaló

Eddie Wetzel mérnökként dolgozott a New York állambeli Iliumban. Az Általános Vasmű és Öntöde Rt. Keremiaüzemében ő irányította a nagy teljesítményű szigetelőanyagok gyártását. Irodája messze kint volt az 59. számú épületben. Errefelé mindent, de mindent fehér agyagpor borított.
Eddie betöltötte a huszonhatodik életévét. A szép nők erősen hatottak rá. Utálta a szép nőket, és félt is tőlük. Egyszer feleségül vett egy szép nőt. Csodálatos hat hónapot töltöttek együtt. Hitvese számára ezen hat rövid hónap is elegendőnek bizonyult, hogy szétzúzza Eddie baráti körét, és vérig sértse a főnökeit. Huszonháromezer dollár adósságot halmozott fel, és kiölte Eddie-ből az önbecsülést. Ezek után az asszony meglépett. Magával vitte mind a két autójukat és összes bútorukat. Még férje karóráját, öngyújtóját és mandzsettagombjait is elrámolta. Majd válópert indított. Azzal vádolta Eddie-t, hogy lelkileg kínozta őt. Havi kétszáz dollár tartásdíjat is kicsikart magának.
Érthető, hogy Eddie nem volt kimondottan jó kedélyű főnök, midőn a tizennyolc éves Arlene Snow-t beosztották mellé titkárnőnek. Arlene, ez a harmatos rózsaszál épp befejezte az iliumi középiskolát. Alig pár hónappal azután, hogy belépett a vállalathoz, a gyáróriás széltében hosszában őt kiáltották ki szépségkirálynőnek. A társaság hetilapja, az ÁV§ Ö Harsona szervezte a szavazást. A leadott 31 623 szavazatból 27 421 voksot Arlene kapott.
– Fogadja szívből jövő elismerésemet! – mondta neki Eddie, amikor értesült a tiszteletre méltó eredményről. – Mindazonáltal sajnálattal közlöm, hogy itt mi a fő tevékenységünk körében szigetelőrendszereket gyártunk, nem csupán üldögélünk és szépnek mutatkozunk. Úgyhogy irány vissza a munkájához!
Eddie folyamatosan gúnyolta a lányt. Arlene örült, valahányszor alkalomkínálkozott rá, hogy meglépjen a lehangoló és poros irodából. És az alkalmakról elsősorban Armand Flemming gondoskodott. Ő szerkesztette az ÁV§ Ö Harsonát. Flemming betöltötte a negyvenet. Felesége tömör és engesztelhetetlen, akár egy háborús emlékmű. Sógora az Általános Vasmű és Öntöde Rt. médiaügyi és személyzeti elnökhelyettese volt. A lapszerkesztő kikérte Arlene -t a Kerámiaüzemből. Fotómodellként alkalmazta, Arlene-nek ingyen kellett pózolnia.
Ha a társaság új terméket agyalt ki, Flemming orgánuma tüstént képet közölt róla. Bármilyen készülék került is a boltokba, Arlene a fotókon üres mosollyal megbámulta. És valahányszor ünnep közelgett, Flemming a teljes címlapot Arlene-nel töltötte ki, az ő feladata volt, hogy tükrözze az ünnep szellemiségét. A függetlenség napján Arlene csillagsávos fürdőruhát viselt. Mellette akkora petárda, mint ő maga. Arlene kezében égő gyufa. „Bumm!” Ezt írták a kép alá.
Mindenszentek előestéjén Arlene ijedtében majd kiugrott parányi kezeslábasából. Mellette tökből vájt halálfej. „Jujjuuj!” – ez állt a felvétel alatt.
Hálaadás napján Arlene deréktól felfelé az első zarándokhölgyek egyikének öltözött, deréktól lefelé Las Vegas-i cigarettaárus lánynak. Most egy pulyka rémisztgette. Az aláíráson a pulyka így szólt: Rud-rud-rud!
Flemming főnökét és sógorát ez a címlap bosszantotta fel. Levette vigyázó kezét a szerkesztőről. Közölte szerencsétlen Flemminggel, hogy a pulykás kép merő disznólkodás. És még azt is a szemére hányta, hogy az egész vállalat szerint Flemming szerelmes Arlene-be. Ez biztosan igaz is, mondta, mert a vállalat többi dolgozójáról soha nem készült fotó. Majd a sógor kerek perec megtiltotta Flemmingnek, hogy találkozzon a lánnyal.
Véletlenül Arlene éppen a Harsona épületében tartózkodott, míg Flemminget ócsárolták. Szerencsére egy szót sem hallott a szidalmakból. A műteremben fényképezkedett. Mélyen dekoltált, lenge Mikulás-ruhában, mezítelen karjával átölelte Rudolphot, a piros orrú rénszarvast. Rudolph gipszből készült.

♦♦♦

Amíg Arlene a gipsz rénszarvast dajkálta, Flemminget pedig javában pocskondiázták. Eddie Wetzel az irodájában dühöngött. Titkárnő híján maga gépelte a leveleit. Két merev, tompa ujjával püfölte a billentyűket. Közben folyamatosan csöngött a telefon. Sohasem őt keresték. Sohasem a szigetelőkről érdeklődtek. Minden telefonáló Arlene-nel, a vállalati szerelem-istenővel óhajtott volna magánügyben beszélni.
– Nem kérem! – rikácsolta Eddie. – Sejtelmem sincs, mikor jön be – ordította egy fiatalembernek a kagylóba. – Én csupán a főnöke vagyok! Soha semmit nem köt az orromra! – Lecsapta a kagylót. Arca céklavörös volt, hangosan zihált.
Ekkor érkezett Arlene és Flemming. Az újságíró levert volt, arca szürke. Nem árulta el Arlene-nek, hogy bajba került. Leginkább sógorának azon nézete zaklatta fel, hogy ő, Flemming, szerelmes Arlene-be.
Az AV § Ö Harsona főszerkesztője megtört szívvel belátta, hogy a feltevés minden betűje igaz.
Arlene a szokásos módon, kényszeredetten üdvözölte Eddie-t. Felettese nyomasztó érzésekkel töltötte el. Aztán észrevette az üzenetet. Arlene íróasztalát vastag por lepte. Ebbe a porba nagy, kerek betűkkel írta bele Eddie: Miss Snow! Ki van rúgva!

♦♦♦

Eddie nem tréfált. Bizonyos értelemben pont a rózsás fülecskéje miatt mondott fel Arlene-nek. Be tudta bizonyítani, hogy a lány nemtörődöm, hiú, figyelmetlen, ráadásul lassan és hibásan gépel. Saját gyorsírását sem képes elolvasni, nem lojálisa Kerámiaüzem iránt, továbbá ő tartja a vállalat késési és hiányzási rekordját, és hogy nagyjából annyira igazodik az intézmény elvárásaihoz, mint egy fél szemű fekete kandúr.
A gyávaság és a józan ész azt diktálta a többi főnöknek, hogy ne ajánljanak állást Arlene-nek. Mert bárki vette volna magához a lányt, tüstént adódott volna a kérdés: na, vajon milyen szolgálataira tart igényt?
Legkevésbé épp a szerencsétlen Flemming sietett a segítségére. Visszasompolygott az irodájába, hogy átgondolja a helyzetét. Felesége telefonált neki. Szóról szóra elismételte a sógor dörgedelmeit, majd ő is megtiltotta a férjének, hogy találkozzon Arlene-nel, „azzal a ringyóval”.
Midőn az nap este Arlene kilépett a cégtől, főkapunál szánalmas kis szertartásra került sor. Elvették a lány vállalati kitűzőjét. Angyalarc két átlátszó műanyag lapocska között. Arlene ott állt a szennyes, savas latyakban, az iliumi tél kellős közepén. A kapuőr az előírás szerint járt el. Jókora lemezvágó ollóval kettényisszantotta a kitűzőt, majd darabokat a szemétvödörbe hajította.
A kapuőr nem tudott a lány szemébe nézni.
Arlene nekiindult az éjszakának. Arca sápadt volt a sápadt foltok tengerében. Ónos eső esett. A lámpák alig világították meg az utat. A szembejövők nem láthatták, hogy a lány sír.
A buszmegállóhoz ért. Armand Flemming már várta. Soha nem járt busszal. Autón közlekedett. Kocsija vállalati parkolóban elhagyatva állt. Öt órakor a kollégák az összes többi autóval egyszerre indultak haza.
– Hogyhogy ma buszra száll, Mr. Flemming? – kérdezte Arlene.
– Busz, repülő, vonat? Ki tudja, mivel utazok, amíg megvirrad.
– Még nem tudja?
– Szeretném meghívni egy italra. Legalább ennyivel az adósa vagyok. Nagyon is én tehetek arról, ami történt.
– Nem kell meghívnia.
– Tudom, hogy nem kell. Belefáradtam azokba dolgokba, amiket meg kell tennem. Mostantól csupa olyat csinálok, amit én akarok. – A férfi kissé tébolyultnak tűnt, de Arlene nemigen vette észre. Lekötötte a maga baja. – Ragaszkodom hozzá, hogy meghívjam egy italra.
Így aztán Arlene és Flamming bementek egy mellékutcába. Vaksin villódzó neonbetűk hirdettek egy „Bár” nevű bárt. Csendes kis hely volt. Arlene és Flemming nem tudhatták, hogy az ivó fölötti lakásban él Eddie Wetzel, aki munka után minden este itt hajtja fel martiniját.
Eddie megszokott bokszában üldögélt. Volt felesége levelét olvasta. Az állt benne, hogy az asszony továbbra is szereti Eddie-t, és hogy a tartásdíjon felül ő, Eddie, küldjön neki további 142 dollárt és 75 centet. Kisebb karambol, írta. A pénz a kocsi javíttatására kéri. „Szerintem úgy tisztességes, ha a váratlan kiadásokat nem nekem kell fizetnem. Biztos vagyok benne, hogy a bíró ugyanígy vélekedne”, érvelt a volt feleség.
A levelet Miami Beachben adták fel. Akaratlanul is meghallotta, kik ülnek mellette.
– Tudja, Arlene, én mindig a könnyebb utat választottam. Igazából soha nem vettem a kezembe a saját sorsomat. Nem így éltem eddig. Nem tettem meg mindazt, amit meg kellett volna tennem. Amit meg akartam tenni.
– Sajnálattal hallom, Mr. Flemming.
– Nem kerestem a boldogságot.
– Szerintem igazából senki sem keresi.
– Akkor hát nem épp itt az ideje? Nincs itt az ideje, hogy megkeressük? – Flemming előredőlt. Pendant toute notre vie, Arlene, jouissons de la vie!
– Sajnos nem értem. Főleg üzleti tanfolyamokra jártam.
Flamming a lány kezébe helyezte a kezét.
– Amíg élünk, élvezzük az életet! – Flamming nem beszélte folyékonyan a francia nyelvet. E téren az iménti mondattal igazából el is lőtte az összes puskaporát. Az idézetet arra a kötényre hímezték, amit az előző évben Flemming apák napjára kapott a feleségétől. – Ma elkattant bennem valami. Mostantól élni akarok! – Flemming megreszelte a torkát.
– Azt akarom, hogy maga is éljen!
– Azok után, amit Mr. Wetzel mondott rólam, inkább összegömbölyödnék és meghalnék.
– Ne is törődjön Eddie Wetzellel!
– Ne is törődjek vele? Soha nem ismertem nála gonoszabb embert. – Arlene nekibúsult. – És nem volt oka rá, hogy ilyeneket állítson. Soha nem bántottam meg semmivel.
– Majd én segítek, hogy elfelejtse.
– Hogyan?
– Úgy, hogy megszabadítom magát ettől az egésztől. A hidegtől, az ónos esőtől, az ilyen Wetzel-féléktől, az Általános Vasmű és Öntöde Rt.-től, a képmutatástól, alkalmazkodástól, álszemérmeskedéstől, félelemtől, csalfaságtól, alkalmazkodástól, zsarnokoskodástól, kompromisszumoktól, attól, hogy soha nem teheti azt, amit szeretne. Arlene! Maga a leggyönyörűségesebb dolog, ami valaha is belépett az életembe. Megöl a puszta gondolat, hogy többé nem láthatom. Szeretem magát! Azt Akarom, hogy ma éjszaka szökjünk meg együtt!
– De Mr. Flemming! – Arlene megdöbbent.
– Tudja, mit csináltam, amikor kirúgták magát? Visszamentem az irodámba, és mindent átgondoltam. Utána bemasíroztam a pénztárba, és kikértem a hadikölcsönömet, meg az utolsó centig az egész pénzt, amit a nyugdíjalapba befizettem. És kikértem az összes jutalomrészvényemet is. – Kigombolta a zakóját, és megmutatta Arlene-nek a belső zsebeit. Teletömte őket értékpapírokkal. – Most, ahogy így itt lát, hétezer-négyszáztizenkilenc dollárt érek! – Flamming megragadta Arlene kezét. – Hová utazna? Hol felejtené el Wetzelt meg a hozzá hasonló torz lelkületű, félresiklott embereket? Tahiti? Acapulco? Francia Riviéra? Elveszett Paradicsom?
Arlene felállt. Megpróbálta kiszabadítani a kezét.
– Mr. Flamming! Igazán hálás vagyok magának. Köszönöm a kedves szavakat. Mindig külön helye lesz a szívemben. De most, azt hiszem, inkább hazamennék.
– Haza? Azt hiszi, ilyen könnyen eleresztem a boldogságot?
– Mitől olyan biztos benne, hogy csakugyan én vagyok a maga boldogsága?
– Hát még sosem látta az arcát a tükörben? Tényleg gőze sincsen róla, hogyan fest?
– Pont ezt mondta Mr. Wetzel. Hogy túl sokat nézegetem magam.
Flamming szabad keze ökölbe szorult.
– Le kellett volna ütnöm! – Vicsorgott. – De kár, hogy nem ütöttem le!
– Nagyon örülök, hogy nem tette. – Arlene továbbra is azon iparkodott, hogy kiszabadítsa a kezét Flamming szorításából, anélkül, hogy megbántaná a férfit, aki minden feladna érte.
– Ha leütöttem volna, bebizonyíthattam volna magának, hogy férfi vagyok kiáltotta harciasan Flamming. Ekkor vette észre, hogy bizonyításra éppenséggel maradt még esélye, tekintettel arra, hogy Eddie Wetzel ül a szomszéd bokszban.

♦♦♦

A küzdelem hamar befejeződött. Az eredményt sem lehetett vitatni. Flammingnek ömlött a vér az orrából. Egy ujjal sem ért Eddie Wetzelhez.
Előkerült a mixer, és kipenderítette a bárjából Flamminget Eddie-t és Arlene-t. A lány ekkor már sírt.
A mixer így szól hozzá:
– Mától kezdve hordja máshová a pasijait, ha szabad kérnem!
Mindhárman felmentek Eddie lakására, hogy csillapítsák Flamming orrvérzését. Aprócska kis lakás volt, lehangolóan kopár. Se függöny, se szőnyeg, se asztal. Igaz, a konyhában akadt két olcsó kis hokedli, ahová le lehetett ülni. És az egyetlen ágy, amelyen most Flemming hevert épp, kiselejtezett katonai vaspriccs volt.
– Istenem! – Flamming a mennyezethez beszélt.
– Nincs hülyébb a vén hülyénél!
– Nem akartam ekkorát ütni – mentegetőzött Eddie. – Sajnálom. Egyáltalán nem is akartam megütni.
– Kár, hogy nem ölt meg.
Arlene a konyhában jégkocka-borogatást készített Flamming orrára. A hűtőszekrény üres volt, csupán egy darab májas hurka meg egy doboz sör árválkodott benne. Arlene el sem tudta képzelni, hol étkezik Eddie, mivel a lakásban nem akadt asztal.
Akkor vette észre a hűtőszekrény tetején a reggeli maradékait. Hát így étkezik Eddie. Állva. És itt tartja otthona egyetlen dísztárgyát is. Aranyozott keretben meghökkentően gyönyörű mennyasszony
– Natalie – mondta Eddie- Kijött a konyhába, és észrevette, hogy Arlene a képet nézi.
– Natalie?
– Így hívják. Gondolom, hallott felőle. Az osztályon a lányok nyilván már a legelsőmunkanapján elmesélték magának az egész esetet.
– Nagyon sajnálom, hogy tönkrement a házassága.
– Bolond voltam. Azt hittem, amilyen szép, olyan jó. Rettentő tévedés.
– Ha ilyen szörnyen elbánt magával, miért tartotta meg a képet?
– Olyan ez, mint mikor meglőnek valakit, és az illető elteszi emlékbe a golyót. – Eddie gyorsan le is zárta a kérdést. – Sajnálom, ami ma történt. Hogy kiraktam az állásából.
– Nagyon is érzékletesen elmagyarázta, hogy nem tehet mást. Azt hiszem, , tökéletesen korrektül járt el. Ahogy mondta, kiderült számomra, hogy bizonyosan rászolgáltam.
– Azért ez még nem a világvége! Nincs családja, senkit nem kell istápolnia.
– Nincs. – Arlene válasza oly üresen kongott, mint Eddie hűtőszekrénye. Akkor már bármiben igazat adott volna neki. Milyen különös és érdekes férfi! Arlene-nek egyre csak ez járt az eszében, egyébre nem is tudott gondolni. Úgy képzelte, ért már, mitől omlott össze oly látványosan Eddie házassága.
– Ami azt illeti, egy olyan lánynak, mint maga, az üzleti világban nincs semmi keresnivalója – jegyezte meg Eddie.
– Akkor hát hol az én keresnivalóm? – kérdezte óvatosan Arlene
Eddie erre már nem tudott válaszolni. A szépség összezavarta, megriasztotta. A világ átlagos rendjében ilyen szépség számára talán nem is létezett megfelelő hely.
A férfi haladékot kapott, mert odabent szegény Flamming hosszasan és szánalmasan nyögött.

♦♦♦

Flamming orrvérzése magától megszűnt. A lapszerkesztő most Eddie csengő-bongó priccsénekszélénüldögélt. Azon kesergett, hogy az élete hajítófát sem. ér, úgy elbaltázta.ó
– Azért az élet mégsem olyan cudar, nem igaz, Mr. Flamming? Holnap szépen visszarakja az összes pénzét meg a részvényeit – mondta Arlene.
Flamming a fejét rázta.
– A papír! A papír! – károgta. Kiderült, hogy búcsúüzenetet hagyott az asztalán. Ebben keresetlen szavakkal mindenkit kiosztott. Elsősorban az elnökhelyettes sógor kapta meg tőle a magáét, de nem feledkezett meg a feleségéről sem, arról a csatabárdról. – Életem legjobb írása. Életem egyetlen igaz írása – sopánkodott Flamming. – Megíyron neki, hogy élni fogok. Hogy elutazom messzire, le a déltengeri szigetekre, és megalkotom a nagy amerikai regényt.
– Összerázkódott. – Már biztos olvasták.
– Akkor nosza, utazzon a déltengeri szigetekre! Lásson hozzá, és csakugyan írja meg azt a könyvet! – tanácsolta neki Arlene.
– Maga nélkül? – Flamming szemében felvillant a remény apró sugara.
– Nem megyek magával. Nem szeretem magát. Sose tennék ilyet.
Flamming bólintott.
– Hát persze. – Lehunyta a szemét. – Ilyen ez a nap. Ma vesztettem el az eszem. Ma bizonyítottam be, hogy mégsem vagyok férfi. És ma tettem maga tönkre a reklámszakmában.
– Ha akar, még visszamehet a céghez meg a feleségéhez. Megértenék magát – mondta Arlene.
– Ha akarnék! – visszhangozta Flamming. – Csakhogy én magát akarom, drága Arlene.
– De hiszen nem is ismer! – A lány most Eddie felé fordult. – És maga sem. Csak egy csinos kislányt látnak bennem. Ha minden öt percben kicserélődnék odabent, észre sem vennék. Azt hiszem, ugyanúgy van a feleségével, Natalie-val – mondta Eddie-nek.
– Nagyon is jó voltam hozzá
– Hiszen nem is érdekli, valójában milyen is egy nő! Csupa őrültséget kell elkövetnie ahhoz, hogy meggyőze saját magát: csakugyan egy élőlény. Natalie maga miatt nem jött rá, hogy ő is élőlény. Ha egy lány rosszat cselekszik, rendszerint azért csinálja, mert valaki nem figyel rá kellőképpen.
Flemminghez fordult:
– Köszönöm, hogy olyan híressé tett! – vetette oda, és távozott.

♦♦♦

Flamming figyelte, amint Arlene elmegy. Aztán ő is kilépett az ajtón.
– Egy férfinek olykor nem árt, ha időnként kizökkentik a megszokott kerékvágásból – mondta szárazon. – Jó éjszakát! Szép álmokat!
Eddie feltételezte, hogy Flamming hazamegy. Flamming is ezt feltételezte.
A gyártelep parkolójában árválkodott a kocsija. Flamming oda igyekezett, közben elhaladt Arlene mellett, aki a buszt várta.
– Hazamegy? – kérdezte Arlene.
Flamming megtorpant, gondolkozott kicsit, aztán csak ennyit kérdezett:
– Haza? Megőrült? – Hirtelen sarkon fordult. Indult vissza a városközpont felé. És valóban elutazott Tahitira.
Arlene busza késett. Eddie lement, hogy megkeresse a lányt, mielőtt végképp kilép az életéből.
A busz lassan közeledett. Olyan lassan, hogy Eddie még a megállóban találta Arlene-t.
– Mondja, meghívhatom vacsorázni?
– Ugyan miért?
– Mert tartozom ennyivel. És az egyebekért.
– Maga nekem semmivel sem tartozik.
– Akkor magamnak tartozom vele. Hogy bizonyíthassam, tudom, hogy kell bánni egy csinos lánnyal. – Eddie felsóhajtott. – Vagy elkéstem vele? Hogy megpróbáljam és bebizonyítsam?
A lény kesernyésen Eddie-re mosolygott. „Bizonyos szerencsés körülmények között hajlandó lennék megbocsájtani és felejteni” – üzente a mosoly.
– Nem – mondta Arlene. – Ehhez soha nincs túl késő.