Mi lesz ebből?

…és mi lett az elmúlt száz év alatt, ami után most a Városmajorban nagyívű átalakításokba kezdenének. Értetlenül állunk, próbáljuk találgatni, igyekszünk emlékezni arra, hogy mi volt itt eddig. A Nyáry Krisztián és Horváth János Antal által közösen írt, és az utóbbi által rendezett Száz év major c. zenés történelemidézés, száz évnyi visszatekintés a Városmajori Szabadtéri Színpad centenáriumán egészen sajátosra sikeredett: se nem színdarab, se nem jelenetekkel tűzdelt revü, hanem valami olyan, amire méltán illik a fordulat: lehetetlen vállalkozás. Olyan egyveleg, amely csak ritkán tud kompakt, jelenlétet, atmoszférát teremtő művészi egésszé összeállni, ám ha ez sikerül, akkor egészen messzire visz, száz évnyit vissza, és remélhetőleg, előre is.

A városmajori színpad díszlete egyetlen vetítő felület, pontosabban kettő, amin a rávetített vizuális világ hatására egészen mozgalmassá lesz a Városmajor  1922-től mögöttünk hagyott száz esztendeje. Karcis Gábor vizuális környezete egyszerre a vurstlik világát megidéző, könnyed, szándékolt giccsnek és az igényes, kreatív, művészi asszociációknak teret adó vizualitás jól elegyített, arányos összessége, amely hihetetlenül sokrétűvé, mozgalmassá, belakottá teszi a teret, azt, amely egyébként egy padtól és egy talponálló asztaltól eltekintve teljesen üres.

Ezt a „üres” teret kell bejátszani, megtölteni száz év történetével, ami eleve nem könnyű, és talán a színdarabírás felől nézve lehetetlen, reménytelen is, főleg, ha nincs eldöntve, hogy milyen fókusszal közelítsünk ehhez a századnyi időhöz, mert egy szabadtéri színpad története önmagában nem kellő fókusz, ez egészen biztos, ami nem felróható hiány, hanem önmagából adódó.

A szerzők dupla kerettörténettel igyekeztek megágyazni a darab egységességének: egyrészt egy emlékműsorba ágyazással, ahol az igazgató, Benkő Nóra mond köszöntő beszédet, másrészt az ezzel a beszéddel konkuráló, feleselő Majoros néni (Peremartoni Krisztina) történetmesélésével, amire tulajdonképpen felfűződik ennek a darabnak az egésze. Peremartoni Krisztina Majoros nénije a Városmajor mindent látottjaként, a „nekem már senki se tud újat mutatni” rezignált, ám együttérzésre, a másikért való kiállásra mindig kész „padonülőjeként” fogja össze, mintegy „konferálja” a darabot.

A Városmajor Park maga a kultúrtörténet: a Nyugat nagy nemzedékeinek tagjai fordultak itt meg: Ady (Pál András), Karinthy (Vizi Dávid), Kosztolányi (Mohai Tamás), Babits (Vizi Dávid), Molnár Ferenc (Pál András), Polcz Alaine (Márton Éva), Mészöly Miklós (Mohai Tamás), Nemes-Nagy Ágnes (Ladányi Júlia), akiknek apró élettörténet patchworkjaiból épül(ne) fel az előadás, de ez a tarka kollázsszerűség, amely persze a jelenetteremtésnek nagyszerű táptalaja, de egyszersmind töredezetté is teszi azt, aminek nem szükségszerűen kellene feldaraboltnak, fragmentumaira szabdaltnak lennie.

Ezért is teremtődik ritkán színészi, színpadi jelenlét itt, ám amikor mégis, akkor egészen magas minőségű, elementáris. Radnay Csilla Sárközi Mártája, ahogy az épp fogyasztott almáját Janresik párttitkárhoz (Vizi Dávid) vágja, avagy ahogy Mohai Tamás Tersánszky Józsi Jenője az   ’56 után  a pártállam mellett lojálisan hitet tevő állásfoglalás aláírása kapcsán incselkedik Jadresikkel.

Vagy ahogy Vizi Dávid Babitsának játéka is pillanatok alatt odavonz minket, Pál András Molnár Ferencével és Ady Endréjével együtt. Holott sokszor érezni, hogy ezeknek a jeleneteknek a megírása, a számtalan találón elhelyezett poént, a közéletre reflektáló geget leszámítva, nem eléggé színpadképesre sikeredett, így aztán rendesen próbára teszi ezt a fiatal, tehetségnek maximálisan híján nem lévő generációt is.

Ami viszont átjön mindebből,  s ez a rendezés szövegen valamelyest javító igyekezetét dicséri , az a Városmajornak az irodalommal, művészettel, az egymással való találkozni vágyással szorosan együvé nőtt légköre, a születő színházi, színpadi atmoszférát persze az előbb említett töredezettség szintén próbára teszi nem is egyszer. És mi csak nézzük, szurkolunk a darabnak, ahogy a Városmajornak is, hogy a nagy kormányzati átalakítás közepette a tervezett tó vizével együtt ne öntsék ki a most százéves színpadot, ezért csak kérdezzük: mi lesz majd ebből?

(2022. július 29., Városmajori Szabadtéri Színpad)

Csatádi Gábor