Minek a vers?

…avagy mire és kinek jó az, ha az irodalomóráink ránk szabadulnak, mi pedig kiszabadulunk a tankönyvszagú, huszadik századi magyar lírából? Arra biztosan, hogy e nagy szabadulgatás közepette tuti megértsük, hogy minek, kinek is (jó) a vers… Az Egger Géza írta és rendezte Az utolsó versmondó c. interaktív monodrámában semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik – elborult, szabad szellemű száguldás ez költészetünk majd két évszázadnyi senkiföldjén – mégpedig a legjobbik fajtából. Végeérhetetlen agitálás a magyar líra, kultúra mellett, amolyan ragályos, lelkesítő, humorral, interaktivitással jócskán megpakolt agitálás.

Adott egy Táp Színház-nyi terem a Jurányiban, ahol a színházi körülményekhez átalakított egykori tanterem most teljesen fekete, mint jóféle sötétkamra. Körbe üljük a középen nekünk, hozzánk beszélő Mocsai Bálintot (Eger Géza). Aki roppant zavarában, járkálva fészkelődik – szándékos képzavar -, mintegy tőlünk kérve segítséget, nekünk mesélve, hogy hogyan is szeretne, szokott avagy akarna csajozni versmondással – már ha összejönne ez neki egyáltalán bármikor.

Egger Géza Az utolsó versmondója jó értelemben vett bravúros hasba akasztás: el kell hinnünk, hogy valaki itt, most, kétezerhuszonháromban még versmondással akar szerelmi hódításra indulni, amikor már az összetett mondatokat, az iróniát, a szarkazmust is személyes sértésnek vesszük teljesen magától érthetődően.

Bravúros hasba akasztás, mert kiragad Egger Géza ebből a nagyon is sajátosan működő, avagy már rég nem is működő köznapiságunkból, kiragad „a költő azt akarta mondani” mindent kiherélő szellemiségéből, és elhúz magával egy olyan mélyen intenzív, a lírától értelmet, célt találó közegbe, amelyről joggal Gobbi Hilda utolsó tv-interjújában mondott szavai jutnak eszedbe: ” Egy szabókrétával felírnám a Nagy körúton a házfalakra: „Béke, béke és költészet!”

Pedig Egger Géza Mocsai Bálintja „semmi különöset” nem tesz, csak föl-alá cikázik, téblából a középső, két széket megtartó térben, és tipródik, hogy hogyan is kellene, ha egyáltalán lehet, verset mondani. Oly elegáns, lelkesült könnyedséggel imprózza végig az első húsz percet, amelyről észre sem veszed, hogy improvizáció, ezért mondogatja benned a kisördög, hogy jó lenne ebből a szöveglavinából nem is keveset húzni, mert lassan elveszik a közönséggel való kapcsolatteremtés markánsan induló esélye – igen, mert az improvizációja annyira a sajátja, hogy azt szövegkönyvbe leírtnak, előre rögzítettnek véled.

Ám aztán ez a lelkesült könnyedség totálisan, mint a januári orkán szele, magával cibál: Egger Géza Mocsai Bálintja Latinovits Zoltántól (Egger Géza) kér tanácsot a versmondáshoz – de abban sem lesz köszönet. Egyszerre potyog a könnyünk, és leszünk lúdbőrösek ettől az egykori vígszínházi színésztől, mert egyből létkérdéssé válik a vers, a versmondás,  még akkor is, ha eddig marginális szerep jutott nekik a napjaidban, mint a hűtőmágnesre nyomtatott szentenciáknak a konyhádban.

Intenzív sűrűségben sorjáznak aztán az események, hisz Zoltán alapvető tanácsa, hogy Mocsai Bálintnak mindenképpen ki kell ásnia magát az irodalom tankönyvből, ha meg akarja érteni, hogy miért is jó, értelmes dolog verset keresni, verset mondani csajozás közben. Azaz a vers legyen a napjaink része, ha mára amúgy már totálisan elpárologni is látszik belőle.

És mi mind – és nem csak akkor, ha felállunk a székeinkből, hogy aktív szereplőivé legyünk Egger Géza monodrámájának – szintén megszállottjaivá válunk Mocsai Bálinttal együtt ennek a keresésnek, amelyben Ady (Egger Géza) koporsójának kiásásáig jutunk, mert Latinovits Zoltán útmutatása szerint Ady Endre az, aki biztosan segíthet kikecmeregni végre a könyvből.

El egészen Weöres Sándorig, Pilinszkyig, hihetetlen kalandok során át, amelyek oly elborult fantáziával és a játszani tudás, akarás gyermeki sziporkázásával szövődnek, amelyek oly eredetiek, hogy ehhez képes bármely sci-fi sablon gyenge utánzatnak hat. És persze egyben olyannak is, mint amit nem tudnánk, akarnánk abbahagyni – de ezt itt  végtelenül, agyamenten ötletes, és mindeközben a totálisan találó kreativitása miatt egyből meg is bocsájtod.

Mert megérzed, pontosabban: megcsap a szele, svungja, örvénye a magyar költészetnek Az utolsó versmondón keresztül. És ez az a „szél”, ami vizet, lelket, öntudatot áraszt, a saját kultúráddal, önmagaddal kapcsol össze, hogy aztán önkéntelenül magadnak érezd újból Mocsai Bálint utolsó, Petőfitől idézett szavait: „…rabok tovább / Nem leszünk!” Mert hisz minek a vers, ha nem ezért?

(2023. január 27.)

Csatádi Gábor