„Itt senki sem fog sz@rt enni!”

…vagy mégis? Hisz ami ellen oly kirohanásszerűen tiltakozni szoktunk, abban már benne élünk. Nyakig. Talán ezért sem tűnik már fel.  Kárpáti Péter Fanz Kafka után szabadon írt Én, a féreg – Kafka kabaré c. darabját Kovács D. Dániel rendezte a nagyváradi Szigligeti Színház és a Szentendrei Teátrum koprodukciójaként. Igazi nyers, semmit, senkit nem kímélő kabaré, avagy helyzetjelentés saját magunkról, már ha el tudjuk viselni. Színház, mely a megszokottnál közelebb jön, arcunka tolul, hogy mi se érezzük felszabadult, polgári foglalatoskodásnak a színházasdit, hiszen ez az élet sem az. Vagy egészen másként, máshogyan lesz, válik azzá.

Nagy, szürke, többszárnyú üvegajtó zár el, rekeszt ki a színpad játékteréből. Kitessékelve, avagy inkább be a szobába, a nézőtéribe és Gregoréba (díszlet: Szakács Ferenc). Egyszerre szűkös és tágas ez a mi, Gregoréval közösen lakott szobánk. Sötét vagy éppen telibe világított, ahogyan épp a történet diktálja. Hol vonatfülke, amelyben a nézői széksorok között Kalauz (Szotyori József)  imbolyog, próbál a vonat vágtatása ellenére talpon maradni és hol Gregorral, hol velünk kommunikálni.

Mert hát utazunk mi is: talán vonaton, talán képzeletben, bele-beleszédülve ebbe az álomba vagy épp a valóságba, a nézőtéren éppen zajló utazásba. És pont az a cél, hogy ne tudjuk biztosan, hol is vagyunk épp. Hisz ha tudnánk, akkor az egy bejáratott polgári színházra emlékeztetne…

Azonban itt semmi sem az, semmi sem olyan, amilyennek várnánk. Tóth Tünde Anyája szólítgatja Gregort, hisz kész a reggeli, és várja fiát a hivatal, ám a szólongatásra nem nyílik az ajtó, Gregor nem bújik elő. Tóth Tünde vérbő, zsörtölődő matrónája, oly szikla szilárd parancsnoka ennek a nappalinyi lakásnak, hogy Örkény Tótékjának Mariskája bármikor megirigyelhetné. Rendbe vág, rendbe tesz ő itt mindenkit, igazi hajóhíddá válik általa ez a lakás.

Ez, amelyet tulajdonképpen nem is látunk, hisz az a többszárnyú üvegajtó elválaszt, közénk áll, hogy ne láthassuk. Meghasadt, szétválasztott világ ez, ahol talán csak a nappaliban lévők látnak minket féregnek, ők undorodnak, mert undorodni akarnak. Ők akarnak távol maradni, hisz a másik megértése, megismerése nem fér bele a világukba. Ahhoz a férget féregként kellene megérteni. Kovács D. Dániel rendezésében ez a Kárpáti-szöveg egészen szürrealisztikussá lesz, még azon is túl, mint ahogy azt a szerző zseniálisan tömör, ám annál ütősebb profizmussal, sokkoló létmegmutatással – nagyon helyesen, hisz minden kifakadás fricska a polgári színház ellen, a színház igazi létéért véghezvitt jó cselekedet mostanság – azt  hosszan tapsolandó módon megtette.

Kovács D. Dániel ránk szabadítja önmagunkat, önmagunk féreg létét. Amit, akit pont úgy, pont annyira lehet és érdemes szeretni, mint a kiscicát gombolyaggal egy Facebook posztban, mert annyira cukiság. Hisz aki a féregtől undorodik, az önmagától undorodik, vagy legalábbis nagyon nincs jóba önmagával. Kovács D. Dániel ennek a megunhatatlan igazságnak az ürülékét borítja oly kecses nyugalommal a nyakunk és a szemünk közé, hogy nincs is időnk felocsúdni. Szerencsére.

Elválaszt az a többszárnyas üvegajtó, sőt: torzítja is azt, azokat, akik mögötte vannak. Ám néha átlépik a szoba küszöbét. Ahogy Dimény Levente Apája, aki egyszerre kokettálna is Gregorral, de  undorodik is saját ürülékét evő, féreggé lett fiától (Tőtős Ádám), mindez maga az önbeismerés sosem véget érő kabaréja. Az elfojtások alól folytonosan felbuzog az önmagát és a fiát is szeretni vágyó családfő, aki a maga elfojtásait, hol máshol, mint saját fián akarja kiélni.

Szánjuk és nevetjük ezt az autentikus felháborodást, ezt, mely olyan, mint a csiklandozott  torokból előtörő öklendezés, melynek mindig hányás lesz a vége. És ez az elemi erejű „hányni tudás” az, amiben Dimény Levente egészen virtuóz módon képes elkápráztatni. Ám eme káprázatban kegyetlenül magunkra ismerünk – és ez a magunkra ismerés máris önfeledt sz@arevés, habzsolás.

És már-már kéjes, fullasztóan erotikus, mármint a viszolygásig, ahogy Tasnádi-Sáhy Noémi Ingridje szinte tapad, ragad a féreggé vált Gregorra, legalább annyira szerethetően mosolyogtató, mint amennyire undort keltő ez a mindent magába falni kész, számító szerelem, szeretet. Mert a férget nemcsak szeretni kell, érdemes, hanem ennek a szeretetnek a hogyanja is épp annyira fontos.

Tasnádi-Sáhy Noémi játékából oly sokat tanulsz a beteges, neurotikus szerelemről, hogy egy életre boldogan maradsz féreg, önmagad, avagy legalább is szingli.

Ahogy Tőtős Ádám Gregorjától, Gregorjából, tenyerébe temetkező, élénken fejét csóváló létezéséből, elkámpicsorodott tekintetéből is oly sokat meríthetni, hogy abból zsigeri módon érthető lesz: minden tragédia komédia, és minden végérvényesen elveszettnek hitt, csupán nevetést érdemlő közjáték – emlékezetes, erős jelenlét az ember féregségéről és a féreg nagyon is emberi létéről, olyan, amit érdemes hosszan megjegyezni.

Persze nincs is időnk azon gondolkodni túlságosan, hogy mindezt megjegyezzük vagy sem, hisz egyszer csak az Orvos (Szotyori József) bátorítására mindenki bent terem a szobában, azaz a nézőtéren a szereplők közül, mert mégiscsak férgek szeretnénk lenni, megérteni Gregor féregségét, a másikét, mindannyiunkét. Aztán ránk szakad a színpadi és nézőtéri együttes sötét, az, amelyben az egyik féreg pont olyan lesz, mint a másik. Van néző, aki jól nevelten tapsolni kezd, azt hiszi, hogy a teljes sötét az előadás végét jelenti. Nem tudja, hogy ez itt nem az a polgári színház – nesze neked frankfurti, nagyváradi és szentedrei közönség. Ezen a miérten most gondolkodni kell.

Pont úgy, ahogy ezen a Kovács D. Dániel rendezte Én, a féreg – Kafka kabarén is, amely oly finoman drasztikus, simogatóan mellbevágó és észrevétlenül irritáló, hogy emiatt érdemes színházba menni. És pont azt teszed és érted meg, ami ellen Gregor Apja ágál: „Itt senki sem fog szart enni!” – és tényleg, igaz: senki sem fog, mert már most is azt teszi, eszi. Ám ez a bennünk, az egymás közti létezésből termelődő ürülék csemegévé, éltető tápanyaggá lesz, ha ráérzünk az ízére, arra, amelytől emberibb férgekké lehetünk, ha még netalán nem lennénk azok.

(2023. július 29., Szentendre)

Csatádi Gábor