Sütő András maga rendezte monodrámájában, a József Attila Szabad-ötletek jegyzékében teljesen újraértelmezte ezt a kései József Attila-szöveget. Vele beszélgettünk önértékelésről, Jordán Tamáshoz való „felnövésről”, a bennünk lévő gyermek és felnőtt egymásnak feszüléséről, egy szöveg embert próbáló voltáról, a filozofáló gyermeki lélekről és a gyermeknek maradni tudás feladatáról, őszinteségről, amelyik mindent megmutat magából, a magunkkal való beszélgetni tudás hasznáról, az önmagunkra ismerésről és a magaslatainkról, ahonnan jó és szükséges is körbetekinteni….
- Az önértékelésről mi jut először az eszedbe?
- A zavar. Most elsősorban önmagamra gondolok. Talán középiskolásként tudatosult először ez bennem. Akkor, amikor rányílt a szemem, hogy kinek-kinek a pólójára milyen márka van írva. Az általános iskolában és korábban az óvodában nem foglalkoztam ezzel. Középiskolában már elkezdtek mutatkozni azok a jelek, melyek arra utaltak, hogy számítanak azok a külső vagy belső stigmák, amelyekkel az emberek ellátják magukat.
- Ezeken kívül és túl mi lehetett még ennek a „zavarnak” az oka benned?
- Emberi, szerelmi csalódások. Ha valaki szakít velem, akkor mi velem a baj? Bennem van a hiba?Amikor először fogod fel azokat az élményeket, amelyek arcul vágnak… Mindig, mindenben az első a legerősebb élmény.
- Ezeknek az élményeknek is közük lehet ahhoz, hogy a József Attila Szabad-ötletek jegyzékével elkezdtél foglalkozni?
- Valószínűleg, bár ezen még így, tudatosan sosem gondolkodtam. A magánéletemben tavaly szeptemberben, szakmailag az elmúlt fél év során éreztem magam a helyemen, hellyel-közzel. Ehhez képest az elmúlt tizenhat évben folyamatosan önértékelési problémákkal küszködtem, így lehet, hogy önkéntelenül lyukadtam ki ennél a szövegnél.
- Mikor volt a legelső találkozásod ezzel a József Attila-szöveggel?
- 2008-ban a Színváltások fesztiválon a volt Sirályban, a Király utca 50-ben. Ott láttam először Jordán Tamás előadásában életre kelni ezt az anyagot, és csak utána olvastam el. Ennek már tizenöt éve.
- Aztán hogyan lett ebből előadás a saját rendezésedben?
- Amikor ott a Sirályban láttam, egyrészt elementárisan mély élmény volt, másrészt megfogalmazódott bennem, hogy „ide nekem az oroszlánt!”, ezt majd én is szeretném megcsinálni!
Ha egy „idős ember” el tudja ezt mondani, akkor én miért ne tudnám? – gondoltam én. Csak abba nem gondoltam bele tizenkilenc éves hülye fejjel, hogy ez a látszólag öreg ember már negyven vagy ötven éve mondja ezt a szöveget.
- Utána be is szartam, gyáva voltam, el is telt tizenöt év, és csak 2022-ben lett bátorságom, hogy elkezdjek vele foglalkozni…
- Mi vett rá arra, hogy legyen bátorságod elkezdeni vele foglalkozni?
- Meg kellett érnem hozzá. Össze kellett csúsznom az időben. Mert ne egy tizenkilenc éves ember kezdjen el egy harminckét éves ember gondolataival azonosulni. Nagyon-nagyon sokáig igazából hülye gyerek voltam ehhez. Kellett az a még tizenöt évnyi csalódás és még több zavar, önismereti zavar, amivel találkoznom kellett még pluszban, hogy megérthessem ezt a szöveget, hogy jobban értsem, jobban tudjam értelmezni.
- Ha már találkozás és értelmezés: e szöveg mely pontjai azok, amelyekkel a leginkább tudsz találkozni, azonosulni?
- „Miért nem mondhatom el minden butaságomat egyszerre?”, vagy „Melyik felnőtt nőnek kellene gyerek?”
- Mennyire érzed magad egyszerre felnőttnek és gyereknek?
- Nagyon sokáig gyereknek éreztem magam a korosztályomhoz és általában mindenki máshoz képest is. Aztán, ahogy egyre jobban részévé váltam azoknak az intézményrendszereknek, amelyekben mindnyájan élünk, mert igazából ezek a rendszerek, státuszok kényszerítenek rá, hogy felnőtté váljunk, azóta rajta kaptam magam, hogy kezdek belenőni a felnőttek világába. És azóta tudatosan
próbálom őrizni magamban a gyereket. Azt, akit ebben a beszélgetésben már többször is, most is csak hülye gyereknek nevezek. Mert ez kell!
- Már csak a hivatásom miatt is meg kell őriznem magamban, ráadásul szerintem a személyiségemnek is szüksége van rá, hogy gyermeki szemmel, lélekkel tudjak látni, érezni, érteni, rácsodálkozni dolgokra.
- Az nem lehet, hogy a Szabad-ötletek jegyzékének pont ez a gyermeknek maradni tudás a kulcsa?
- Abszolút! Ebben az anyagban ez teljes mértékben tetten érhető. Egy harminckét éves fiatalember írja ezt, aki lélekben ott maradt Öcsödön. Vagy ott maradt Jolán és Etelka mellett az ágyban, avagy ott maradt az anya szoknyája mellett. Vagy keresi önmagát, viszonyát a világhoz. Gyermeki lelkesedéssel tudott szeretni ez az ember, ezért meg is fojtotta a párkapcsolataiban azokat a nőket, akiket ő valaha megpróbált szeretni.
Miután elolvastam a fennmaradt levelezését, arra jutottam, hogy ha hasonló dolgok történtek volna velem életem első öt évében, mint amelyek vele megtörténtek, akkor magam sem tudtam volna máshova menekülni, minthogy elkezdtem volna a saját képzeletemmel játszani.
- Szavakat, szójátékokat, rímeket faragni. Magam is azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb csalódásaimból iszonyatosan kreatív dolgokat tudtam megszülni. Ezeket a pofonokat meg kell gyászolni, ám aztán kreatív energiává lehet alakítani őket. Ez az anyag attól különleges – persze írhatta volna egy péksegéd, egy tanár, egy mosónő is -, hogy a huszadik századi magyar és világirodalom legmeghatározóbb költője írta, azáltal egyszerre végtelenül emberi is, és végtelenül egyetemes, univerzális is. Olvasva, hallgatva, nézve, befogadva lépten-nyomon azt érzi az olvasó, hallgató, néző, hogy tulajdonképpen ezt én is éreztem már…
- …mintha azt kérné számon, hogy miért barikádozzátok el magatokban annak a lehetőségét, hogy értsétek saját képzeleteteknek, asszociációitoknak a világát, nem?
- De-de, illetve talán még azt is, hogy nem veszitek észre, hogy mi egy közösség vagyunk? Így aztán, ha valaki meghallgatja, elolvassa, talán mégiscsak szembe tud nézni a maga szőnyeg alá söpört problémáival is.
- Te ezt a szöveget egyetlen elemi erejű, faltól falig mindent bejáró kitörésnek tekinted, nem pedig egy értelmiségi intellektuális szóáradatának, nem?
- Azért, mert én ezen az anyagon keresztül mi másról is tudnék beszélni, mint magamról. Ez a szöveg találkozott a bennem élő gyermeki énnel.
Számomra ez az anyag tökéletes arra, hogy rajta keresztül párbeszédet folytassak a saját „énkémmel”, és rajta keresztül kitombolhassam magamat. Az értelmezésemben ez volt e szöveg kulcsa. Sokat foglalkoztam intuitíve ezzel az anyaggal, és nyilván voltak dolgok, amiket értettem, és voltak, amelyeknek utána kellett olvasnom.
- Alkotóként, ha egy anyag szól hozzád, azzal neked dolgod van, azzal muszáj foglalkoznod, minél hamarabb. Amikor harminckét éves lettem, mint hajdan József Attila, akkor úgy éreztem, hogy megérkeztem ehhez az anyaghoz. Lássuk, egyáltalán fiziológiailag képes-e az elmém megtanulni ezt a szöveget, miután értelmezte a maga számára!
- A Szabad-ötletek jegyzéke párbeszéd, amelyet mindannyiunknak szükséges lefolytatni önmagunkkal?
- Szerintem mindannyian tesszük ezt. Eleve. Anélkül, hogy tudatosítanánk. Mindannyian beszélünk magunkkal folyamatosan. Már aki. Van, aki nem meri persze maga előtt sem felvállalni, mert kórosnak gondolja.
- …avagy átalakul: magunkkal beszélgetünk, és ezt a párbeszédet kiposztoljuk mindenhova…
- Magam is így gondolom. Miután ezt az előadást több száz középiskolás láthatta, azt mondták, hogy ha egyedül lennének, és eléjük raknának egy iPadot vagy laptopot, akkor ők is valami nagyon hasonlót tudnának írni. Ez volt a legmegdöbbentőbb, hogy ezt a tizenhat-tizenhét éves fiatalok első gondolatukként válaszolták neked. A szövegtanulás négy hónapja alatt sokszor eszembe jutott, hogy ha ezt József Attila átélte és le merte írni, akkor ezt mások is érezhették, érezhetik. És ez lesz az a közös pont, ami képes összekapcsolni másokkal.
Sokat gondolkodtam, hogy van-e ennek az egésznek bármi értelme, hogy én ezt most, 2022-ben megtanulom. Főleg Jordán Tamás után, akinek az élete, életműve nem tud nem rávetülni erre a szövegre. Aztán, amikor még csak magamnak a négy fal között elmondtam egyben az egészet, akkor más perspektívában láttam magamat is, magam körül a világot is. És valahányszor újra elmondom ezt a szöveget, mindig találok valami újat magammal kapcsolatban is,
- és az engem körbe vevő világgal kapcsolatban is. Talán számomra ez ennek az anyagnak a legnagyobb felhajtó ereje. Egy hegymászó halála is teljesen értelmetlen egy külső szemlélő számára. Miért megy fel az az ember oda, ahol alig kap levegőt, és aztán belehal ebbe a kalandba? Azért, mert nagyon szép onnan körülnézni. Ha fenn vagy a csúcson, akkor egészen más perspektívából látod azokat a dolgokat, amiket máskor észre se veszel, pedig a szemed előtt vannak.
Csatádi Gábor
