Sílécekkel megmászni a vulkánt

…ami nem is biztos, hogy annyira bizarr, mint ahogyan elsőre hangzik. Mert néha a lehetetlennek tűnő próbálkozásokból tanuljuk a legtöbbet. És amikor épp benne vagyunk egy ilyen kihívásban, fel sem merül az abszurditása. Marius von Mayenburg Perplex c. kortárs darabját Szenteczki Zita rendezte a Szkéné Színházban olyan előadássá, amelyre nem igazán találni elsőre szavakat, hisz csak kapkodjuk a fejünket, értelmünket, hogy lépést tartsunk az eseményekkel, és értelmezzük  őket.  Ám pont ez a lépéstartási kényszer az, ami egészen hihetetlen tempóban ránt be minket, és miközben kapkodjuk a fejünket, nagyon is jól érzünk, értünk mindent, hogy mennyire lehetetlenül abszurd, ahogy és amiben élünk.

Pici kis nappali az egész, amolyan praktikusan kitöltött tér: vörös falak,  erre a vörösre a fehér bútorok, fehérre festett élek, keretek rímelnek (díszlet-jelmez: Juhász Nóra), mintha jéggel hűtenénk a tábortűz parazsát. És persze minden berendezési tárgyon lógó árcédula, ami annyira következetes, hogy már az élet szerves részévé vált. A „normális” és az „abnormális” egymás mellett élése itt olyan magától érthetődő, hogy már nem is igen hoz zavarba.

Orsi (Török-Illyés Orsolya) és Ádám (Farkas Ádám) épp a nyaralásukból érnek haza, a villanyt a be nem fizetett számlák miatt kikapcsolták. Szokásos házastársi évődés, hogy kinek is kellett volna befizetnie a tartozást. Ami persze nem is annyira szokványos, hisz ez a házaspár mintha nem is egymással, hanem saját magával élne házastársi szövetséget, mint egymás mellett tökéletesen mozgó kisbolygók.

Töröl-Illyés Orsolya Orsijából dől a  tehetetlenkedő szemrehányás, értetlenkedés, az, amelyik tökéletesen a másik feladatának tartja azt, amit az a másik megígért. Mondja, mondja, ám közben érezzük, hogy inkább saját magának, önmaga megnyugtatására, mintsem a férjével folytatandó párbeszéd miatt. Mert már mindenki önmagával él házasságban a házastársa mellett, helyett.

És ahogy Ádám a kanapén ülve rákontrázik erre a szóáradatra, az szinte tökéletes tükörképe a felesége reakcióinak. Farkas Ádám Ádámja mintha tulajdonképpen csak a kanapé biztonságából lenne oly magabiztos és bátor, amikor védekeznie kell. Mint megbántott gyerek, akit nem hagynak szusszanáshoz jutni, mint akit a saját, kényelmesnek, párnázottnak tartott világában akarnának megzavarni.

És hát zavarnak is, amikor megjelenik a lakásukra a nyaralásuk alatt felügyelő Kati (Simkó Katalin) és Viktor (Dénes Viktor), akik oly természetességgel jönnek-mennek, kérnek kávét, hogy az már minket ejt zavarba.

Mert pont ez a zavarba ejtés, ejteni akarás, amivel oly finoman, már-már arrogáns pimaszsággal játszik Szenteczki Zita rendezése, hogy hol megkavartan feszengünk, hol nevetünk, hol pedig épp magunk se tudjuk, hogy e kettő közül melyiket is tegyük.

Mert mindarról, amiről azt hisszük, gondoljuk, hogy már értjük, felfogtuk, a következő pillanatban kiderül, hogy pontosan az ellenkezője az igaz, magától érthetődő. Különösen azért, mert egy-egy ilyen váltás nem éles, kontúros, hanem olyan, mint egy enjambement, lágy áthajlás csupán: kimondatlanul éreztetve, hogy lehet ez is, az is. Lehet így is, és úgy is… És ezekben a váltásokban érhető tetten a darab és a rendezés tehetségessége:  mert finoman játszik a szemünkkel, az értelmünkkel, és ezen játszadozás közben természetesen fel is pofoz, ahogy szembesít ezzel a tétnélküliséggel, vagy épp nagyon is komolyan vehető tétjeivel.

Mert tényleg ennyire mindegy is lenne, hogy hogyan élünk, hogy a férjünk a következő pillanatban a gyerekünk, aki friss küzdősport eredményeinek birtokában támad rá az anyjára, aki az előző pillanatban még a lakásukra vigyázó Kati volt? Nincs is időnk gondolkodni,  akkor ez most hogy is van.

Simkó Kati Katija amúgy is olyan hihetetlen bravúrját képes megteremteni a szenvtelenségnek, a félénk megszeppenésnek vagy épp a rideg, felsőbbrendű lekezelésnek, hogy abba beleborzongsz. Hol a tényleges félelemtől, hol a tehetséggel játszani tudás profizmusától.

Dénes Viktor Viktorja szinte velünk töpreng ezen az előbb említett „akkor ez most hogy is van”-on, miközben egyik karakterből csúszik, billen maga is a másikba. Ez a töprengés, hol vicces, hol lesajnáló, hol ellentmondást nem hagyó. Mintha kikacsintana a darabból, és próbálna beszédbe elegyedni velünk, mert talán nézi őket valaki, miközben játszanak (nekünk). Vagy nem? Dénes Viktor Viktorja ez a „vagy nem” maga, amit egyszerre hiszünk el készséggel, és kételkedünk is benne – vele együtt.

Ebben a Perplexben semmi sem az, aminek tűnik. Semmi sem olyan, semmi sem úgy igaz, és semmi sem azt jelenti. Ám ettől, pont ettől és pont ezért lesz unikális. Unikálisan szól a saját sekélyes, unalomig ismételt, fájóan üres és egyenre szabott, északi bútoráruházláncból berendezett életünkről. Van ennek értelme? Ha valaminek, akkor ennek van igazán.

(2023. szeptember 23.)

Csatádi Gábor