„A színházzal levegőt gyártunk” - interjú Pótszékfoglaló

Meleg, sárga fényekben tűnik fel az arca, ahogy az Óvóhely felől sétál a Bartók Béla úton. Könnyű nyáreste bódít, miközben Tóth János Gergellyel a Kelet galériáján ülve beszélgettünk A nagy hadronütköztető szeptember 14-i, az Óvóhelyen való bemutatja előtt, és szóba került egymás fetisizálása, szakmai minimum és a szerelem filozofikussága. A szendvicsre még várunk, de a frissen borotvált pincér srác bármelyik pillanatban feltűnhet. Geri elmondja, hogy most a Pesti Magyar Színházban tag, ahol hamarosan kezdődnek a felújító próbák…

Te mennyire vagy filozofikus alkat?

Filozofikus alkatnak lenni egyfajta habitus, reakció az életre. Mindamellett, hogy bizonyos élethelyzetekben tudok nagyon határozottan döntéseket hozni, magát a megközelítést, amivel az életet nézem, tudnám filozofikusnak nevezni. Érdekelnek a viszonylatok. Minden valamihez viszonyítva létezik csak.

Fejlesztenem kell magamat a keresésben. Minden szerep egy új feladat, és amikor úgy tekintek rá, mint egy ’első szerep’-re, akkor megláthatok új dolgokat önmagam, a szerep és a világ összefüggéséből. Nekem nagyon fontos, hogy így álljak hozzá, mert szerintem mindig meg kell szülni egy embert, egy szerepet, és ez nem kis feladat.

Szentesre jártál gimibe…

…irodalom-dráma tagozatra. Nagyon friss, izgalmas és meghatározó időszak volt. Fantasztikus jó tanáraim és osztálytársaim voltak. Hogy milyen emberi és szakmai minőséget érdemes keresni az életben, a színházban és filmben az ott alakult ki, az egyetemen pedig ez csak tovább nyílt, fejlődött. Már általános iskola legvégén megvolt, hogy nagyjából merre szeretnék menni. Dél-alföldi srác vagyok, onnan Szentes elég jó irányban van.

Szentesen is érdekeltek a viszonylatok?

Lehet, hogy már korábban is. Nem tudom, hogy a színészi irány vagy az alkat volt-e előbb bennem. „Hogy mi az igazság” – arról szól maga az élet, nem? A középsuli kifejezetten jó táptalaj volt ennek a keresésére.

@Torják Orsolya

Azóta is figyelsz a tényekre?

Figyelem önmagamat, a feladatot, a partnereket. Megesik, hogy még mindig nem jól mérem fel a lehetőségeket. Sajnos nem csak szakmailag, de a magánéletemben is. Van, hogy mamlasz vagyok. Persze a gondviselésben bízom, de nekem is éberebbnek és egyszerre lazábbnak kell lennem. És akkor jöhet a szerencse. Illetve akkor van a szerencse. Mert valahol a szerencse az, amikor a megfelelő pillanatban megfelelő állapotban is vagy. Fejlesztenem kell magamat a keresésben. Minden szerep egy új feladat, és amikor úgy tekintek rá, mint egy ’első szerep’-re, akkor megláthatok új dolgokat önmagam, a szerep és a világ összefüggéséből. Nekem nagyon fontos, hogy így álljak hozzá, mert szerintem mindig meg kell szülni egy embert, egy szerepet, és ez nem kis feladat. Ezért nem lehet valójában soha kiengedni, de közben meg az idegrendszer pihentetésére időt kell találni.

Van rémálom szereped?

(nevet) Ha! Rémálom szerepem? Talán a Peer Gynt meg a Hamlet. Ezek bizonyos szinten szinte eljátszhatatlan szerepek. De Hamlet atyjának szelleme nagyon izgalmas feladat volna.

Egyébként meg sokszor megtalálom a minden-rendben-van alapállapotát, ami a gyerekkorban gyökerezik. Nagyon szeretem a természetet. Van egy kis házam Budapesttől nem messze. Nem régen lett, és ennek nagyon örülök. Ott például vágom a füvet kézi kaszával. Mondják, hogy aki egész nap kaszál, az este már nem haragszik senkire. Ez így is van!

A frissen borotvált pincér srác ekkor tűnik fel a szendviccsel. Gyengéden teszi a tányért az asztalra. Leállítsam, amíg eszünk? Engem nem zavar. Téged?

Engem sem.

Rendben! Szerepelsz az új Paczolay Béla filmben, a Pacsirta friss adaptációjában. Czifra Géza milyen karakter számodra?

Géza egy kisember, annak minden szorongásával és bátortalanságával. Hülyíti azt az egy lányt, Pacsirtát, aztán lelép. Az övé egy kelet-európai értelemben is elhibázott sors. Ki tudja, lehet, hogy aztán jó lesz neki, mert egyébként van egy tisztes állása.Filmen nagyon rövid időre kell óriási energiákat összpontosítani magadban. Színházban estéről estére, de ott minden este. Ahány este, annyiszor újra kell teremtened azt az adott szerepet, és ezt bírnod is kell. Ez egyúttal jó is, mert van lehetőséged javítani, de valahol mégis levegővé válik. Valójában a színházzal levegőt gyártunk. Az a néző, aki látott egy jó előadást, két-három nap múlva talán emlékszik valamire, egy pici atmóra, egy hét múlva viszont már alig. Mégis úgy vagyok, mint Camus Pestisében az orvos. Csak azért is törekedni kell a legtöbbet nyújtani. Mert minden tettünkkel a valóságunkat alkotjuk, és valami szemmel nem látható bizonyosságot követünk. A film ilyen szempontból sokkal közelebb van a képzőművészethez. Egy örökkévaló műalkotás.

@Torják Orsolya

Visszanézed magad?

Először nem szerettem látni magamat a képernyőn, de rájöttem, hogy ez egy hülyeség. Nagyon is vissza kell nézni, mert abból tanulsz. Látnod kell, hogy mit csinálsz, és ahhoz képest lehet korrigálni.

Milyen rendezőkkel szeretsz dolgozni?

Nálam mindennél fontosabb a morál. Az a belépő. Attól mondhatjuk magunkra, hogy ember. Aztán abból lehet az, hogy szakember. Egy olyan rendező, aki partnernek tekint, és képes instrukció formájában megfogalmazni azt, amire gondol. Ez evidencia kéne, hogy legyen. De ez anyagtól is függ, meg a csapattól is. Nem jó, amikor egymást fetisizáljuk. A magánéletben sem, de szakmailag főleg nem. Amikor meló van, akkor a melóra koncentrálunk, de közben persze érző emberek vagyunk.

Lehet, hogy ebben a pillanatban is nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, csak nem fogjuk fel. Próbálok egyre nagyobb értéket tulajdonítani a jelennek, mert egyedül afölött van hatalmunk. Miközben pedig minden múlik. Történik. Egyszerre. Itt ülünk egy időkapszulában, a következő generáció meg úgy nyom minket előre, mint a hentesnél a húst a húsdarálóban.

Te a nagyon melós munkahelyi köröket szereted vagy azokat, ahol lazulnak, és keverik a baráti és a munkahelyi hangulatot?

Ha választani kell, akkor az elsőt. A legfontosabb, hogy minőségi legyen az anyag, amit csinálunk, azért pedig van, hogy sokat kell dolgozni. Külön kegyelem, amikor megvan a cimboraság is. Most próbáljuk A nagy hadronütköztető című darabot Viktor Bazsi rendezésében; itt ilyesmit érzek. Egy magától értetődő jó anyag, jó csapat. Megvannak a méltó emberi viszonyok.

Mit szoktál csinálni, amikor nincs semmi kötelezettséged egy napra?

Például két-három évente nagyon szerelmes tudok lenni, és ezek aztán természetesen nem sikerülnek.

Természetesen?

Hát persze, de most már vélek felfedezni egy analógiát, hogy miért. Aztán ezekkel tudom magamat gyötörni heteken, hónapokon keresztül. A végére pedig jó esetben elérek egy másfajta sikerhez, ezek kapcsán talán képes vagyok kicsit önmagamat átvilágítani. Egyébként meg sokszor megtalálom a minden-rendben-van alapállapotát, ami a gyerekkorban gyökerezik. Nagyon szeretem a természetet. Van egy kis házam Budapesttől nem messze. Nem régen lett, és ennek nagyon örülök. Ott például vágom a füvet kézi kaszával. Mondják, hogy aki egész nap kaszál, az este már nem haragszik senkire. Ez így is van!

@Torják Orsolya

A régi módszer a feszültség levezetésére?

Szükségem van erre, mert nem akarok senkit megbántani. Pofonra pofon, az nem megoldás, közben meg önmagunk határát is meg kell húzni. Ebben nekem melóm van, ugyanúgy, mint a szerencsével való találkozási pontoknál. A nagyszüleim parasztok voltak a szó legnemesebb értelmében, és fantasztikus emberek, valahol a példaképeim is. Amikor együtt tudsz kelni, feküdni a nappal, az aztán a valóságnak nagyon fontos szerepe. Azt érzed, hogy benne vagy a valóságban. Jelen vagy.

Szerencsés dolog.

Megint a szerencse. Lehet, hogy ebben a pillanatban is nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, csak nem fogjuk fel. Próbálok egyre nagyobb értéket tulajdonítani a jelennek, mert egyedül afölött van hatalmunk. Miközben pedig minden múlik. Történik. Egyszerre. Itt ülünk egy időkapszulában, a következő generáció meg úgy nyom minket előre, mint a hentesnél a húst a húsdarálóban. Pedig minden nap egy lehetőség valamire. Például arra, hogy a színház tanítson, nem patetikus, hanem igaz értelemben.

Színházban estéről estére, de ott minden este. Ahány este, annyiszor újra kell teremtened azt az adott szerepet, és ezt bírnod is kell. Ez egyúttal jó is, mert van lehetőséged javítani, de valahol mégis levegővé válik. Valójában a színházzal levegőt gyártunk. Az a néző, aki látott egy jó előadást, két-három nap múlva talán emlékszik valamire, egy pici atmóra, egy hét múlva viszont már alig. Mégis úgy vagyok, mint Camus Pestisében az orvos. Csak azért is törekedni kell a legtöbbet nyújtani. Mert minden tettünkkel a valóságunkat alkotjuk, és valami szemmel nem látható bizonyosságot követünk.

A nagy hadronütköztető mit tanít?

Talán azt, hogy ha az ember nem figyel oda, akkor a szerelem meghalhat, és valahol ez a földi világ ilyen! Valahol itt a szerelem a földre vetettségünknél fogva el van ítélve. Az ember soha nem marad az, aki volt, egy nagy szerelem után.

Ez szükségszerű dolog?

Nem tudom, hogy szükségszerű-e, de szerintem az univerzumban alapvetően rend van. Ebből a szemszögből szükségszerű, utána viszont még lehet folytatni, mert akkor jön a szeretet maga. Annál nagyobb összetartó erő nincs. A természetes alapállapotunk is szerintem a szeretet. Minden más, ami erre jön, az az elmének, mi több a gondolatoknak a furcsa műve, játéka. Szeretetre vagyunk ítélve, csak nem figyelünk oda.