„Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este”

...de még ennél is van jobb, elementárisabb: ha saját bérkaszárnya méretű hazugságainkat másokra, másikra mutogatva próbáljuk semmissé tenni, hátha ennek hatására arra a másikra figyelnek, és addig se ránk… Október 23-án ünnepelni szerettem volna, minőségi, a politika által nem rendre rabul ejtett megemlékezésen részt venni, ám 2021-re már abszolút nincs ilyen, minek is legyen, hisz ez Magyarország. Gondoltam egy merészet: durr bele, bumm: ha nincs ünnepi, nekem való megemlékezés, hát elmegyek „ünnepelni” egy totál más narratívával dolgozó, 56-ra nagyon sajátosan emlékezni kívánó filmmel, az ElkXrtukkal.

Vicces ez az egész – persze nagyon perverz vicc, de erről majd később -, mert van egy film, amiről már jó előre tudod, hallod, hogy sok minden lehet majd, de nem a hetedik művészeti ág klasszikusa, hallod, hogy Kálomista Gábor előre kifakad azon, és körbehaknizza a kulturális médiateret – ingyen reklám, mint politikai termék sosem rossz -, hogy mi az, hogy az ő filmjét nem akarják majd vetíteni a budapesti mozik, biztos azért, mert ez is amolyan régi, bolsevista trükk meg puccs és hatalomátvételre tett „(buzi)lobbi”- s hazaárulás, nemzetgyalázás és társai… Szóval, ha már 22-én nem vánszorogtál el egy  késő esti vetítésre, akkor tied a szombat délután teljes terjedelmében, hogy megnézd ezt a százhúsz percnyi premieres magyar csodát.

Mert az nem kérdés: magyar krimi, politikai dráma – igen, és fából vaskarika nyilván. Mert ilyen műfajmegjelölés nem csupán azért nem dívik, mint amiért nincsen népnemzeti krimi sem – bár azt azért majd Agatha Christie-hez bekopogva még egyszer csak megkérdem, ha arra járok. Már eme műfajmegjelölés is önleleplezés, persze ők nem gondolták ennyire túl, tudom: hivatalosan nem lehet olyat írni egy IMDb-oldalon is értékelhető – és természetesen csak tízesekkel -, hogy államilag „támogatókon keresztül fizetett politikai hirdetés és propaganda kétszer egy órában, szünet nélkül”.

És itt most álljunk is meg egy nagy légvételt igénylő védőbeszédnyi tirádára a művészet és a propaganda kapcsolatáról. Nem citálok ez egyszer ide semmilyen példát, hagyom pihenni a Wikipédiát, elvégre még csak reggel háromnegyed nyolc lesz három perc múlva, de azért csendesen, minden teoretikus fejtegetést elhagyva: a művészet alapja a fikció. Az meg úgy „születik”, hogy azt a világot, amiben élek, ami körülvesz, azt megfigyelem és utánzom, ha tetszik: lemásolom – mimetizálom. Ám a mimézist sokkal pontosabb, célravezetőbb újra felismerésnek fordítani. Az újra felismerni magában hordozza azt is, hogy mindig máshogy, valamilyen módon, valamiként ismerem fel újra.

Az én látásmódom, a tárgyra, a témára való ráfókuszálásom vezeti az újra felismerésemet, azaz senki más nem szab annak határt arra vonatkozólag, hogy hogyan ismerjek fel valamit újra, nem fektet le semmilyen előirányzatot, azaz csak a saját szabad választásom vezet. Senki másé, az enyém. Így teremtődik meg. épül fel a fikció. Ez a fikció lehet bármily agyament, elmeháborodott, dekadens, szürreális, attól az, ha önmagában koherens, zárt rendszert alkot, akkor az érvényes, valid. A művészet tehát nem a valóságot ábrázolja, mert számára az a valódi, ahogyan ezt a valóságosként kikiáltott, bennünket körbevevő világunkat látja, mert így teremti meg az újra felismertet, a valamiként felismertet. Ez a fikció. A művészetnek ehhez van köze, sőt: csakis és kizárólag ehhez, semmi máshoz nincs köze!

A propaganda, avagy finomabban: kormányzati kommunikáció az nem fikció. Nem az egyes ember, a külön-külön tízmillió egyén szabad mérlegelésére, döntésére bízott valami, hanem egy központilag egységesen meghatározott, normatívaként adott valami, ahol nincs és nem is lehet mérlegelési sanszod. De ez normális, sőt: ha nem így lenne, akkor a világ nem tudna működni, a káoszban kötne ki minden újabb pillanatban. Tehát a propagandának nincs, sőt szigorúan tilos is, hogy bármi köze legyen a fikcióhoz! És ha nincsen köze a fikcióhoz, akkor a művészethez sincsen, sőt, szigorúan tilos is, hogy bármi köze legyen.

Értesz esetleg? Azt szerettem volna ezzel a huszonnégy sorral megalapozni, hogy a művészet és a propaganda, bármely propaganda, még véletlenül se muszáj annak politikai propagandának lennie – mert ne akarj a kifejezések mögé bújni, hisz emberek vagyunk, arccal rendelkező emberek -, semmi köze nincs, nem is lehet a művészethez. Mert ha esetleg – fából vaskarika módon mégis volna, akkor egymást oltanák ki, tennék életképtelenné, hatástalanná. Mint a mesében, mint amikor hozok is, adok is ajándékot, és nem is. Azaz: aki művészként, alkotó vagy színművészként propaganda célokkal –  tehát előre irányított, nem a szabad döntés, választás alapján létre hívott történetet játszik el, dramatizál, filmez, vág meg, hangszerel, az gyilkos. A művészeté és önmagáé, egyszersmind a világé is. Miért teszi? Pénzért, politikai megfontolásból, meggyőződésből – ez indifferens is – attól ő még gyilkos, bérgyilkos. És ha ezek után azt mondom, hogy egy bérgyilkos nem lehet, avagy megszűnt művésznek lenni, akkor azzal csak pont olyan mondatot mondtam, mint az ég kék, a fű zöld -, azaz semmi, de semmi újat. Egy teljes stáblistányi megszűnt művész, így megy ez itt mifelénk, Vonnegut után szabadon.

Egyébként lenyűgöző film. Lenyűgöző propagandafilm, néhol magán a propaganda működési mechanizmusán is erőszakot tevő film, hisz az igényes, már-már profi propagandát, már ha van olyan, szintén tönkre teszi a politikai megrendelés, csak így és másként nem lehet parancs szava, ez már csak ilyen. Igényesen hatni akaró fényképészi munka, víziószerű kamerakezelés, operatőri munka. Kérlelhetetlenül, ha kell, ha nem, nagy totálok, óriás képkivágatok utcáról, arcokról, szobabelsőről, bármiről, amit be szeretnénk vonni a „mi milyen fenséges, egyszeri és megismételhetetlen helyen élünk!” felkiáltásába. Amolyan Magyarország halszagú verzió – képkomponálással, hogy elhiggyük, elhihessük és természetesen, mindenekelőtt elhitethessük fűvel, fával, bogárral, virággal, réttel madárral, hogy ez a Magyarország minden világok legjobbika.

Ahol mindenki teszi a dolgát, ahogy tudja, ahogy lehet – persze ezt már a nagy totálokkal megmutatni pont nem lehet – „a részletek, a kicsiségek” (Pilinszky), hát igen, azokat nem lehet egy kampányfilm hadrendjébe állítani, sajnos, hál’ istennek. Bánovits Vivianne és Mózes András értelmiségi, közvélemény kutatással foglalkozó, illetve az MTV-nél dolgozó idilli fiatal pár is lehetne, csak hát a lány is,  a fiú is tehetségének, rátermettségének jobban megfelelő állásra vágyik. Vágyni vágynak, de önerőből nem igazán tesznek ezért, ha csak nem a lány, aki számára a főnöke, Endre (Bokor Barna), aki megnyerő külsejével, agilis, a helyzetet mindig maximálisan átlátó talpraesettségével hagyja beosztottjának  is elérhető helyen a tárolt háttérinformációkat, amit aztán így illegálisan le  tud másolni. Szerencsére itt is csak ember, gyarló, esendő, nem feltétlenül a legélesebb kés a fiókban karakter minden szereplő – ebből még baj lesz, Goebbels figyel, én szóltam előre.

Goebbels tényleg figyelhet, mert amúgy a torokból vérző hibákat – a Gyurcsánné (Gubás Gabi) teljhatalmúsága, mely teljhatalom parallel egyenértékű Fletó miniszterelnöki hatalmával, vagy legalábbis azzal kompatibilis, hát enyhén szólva nem életszerű. Avagy Bánovits Vivianne kaszkadőröket is bármikor kispadra pihenni küldő, maga mögé utasító, egy ronggyal a sebét bekötő, mezítlábas, a basketballt is kenterbe verő hazafutása, avagy a nyílegyenes belvárosi utcákon a vadregényes veszélyesség megteremtéséért autója kormányát szünet nélkül rángató rendőrségi/titkosszolgálati (operatív) gépkocsi vezetője. Nos, mindezt leszámítva mesterien tálalja befejezett tényként mindazt,  amiről a 2006 óta eltelt idő, vagy épp a most is regnáló kormányzópárt maga is -akaratán kívül – bebizonyította, hogy az ellenkezője történt meg a valóságban, és pont az elmondottakhoz, a filmben tényként állítottakhoz képest ellentétes módon.

De persze ez propaganda, és a jó propaganda  maga az, ami van, amiben élünk, mozgunk, vagyunk – az, amire mindközönségesen azt szoktuk mondani: valóság. Ezzel hogy lehet vitatkozni? Sehogy. Mert ez pont olyan, mint mikor huszonhárom évesen kirúgattam magam a Károli HTK-ról azzal, hogy vállaltam, hogy nem csak elméletben vagyok meleg avagy homokos: buzi. Na de, ebből aztán per lett, egyházat elmarasztaló, kétszeri fővárosi-, ill. legfelsőbb bírósági ítélet. De ez nem is lényeg. Hanem az, ami most következik – az egészet tulajdonképpen ezért citáltam ide a szakállas voltából: a Református Egyház akkori, 2004-es vezetése azt kezdte terjeszteni minden hullámhosszon, hogy én nem is vagyok homokos, az egészet csak azért találtam ki az ügyvédemmel (az édesapámmal, nyugodjék) együtt, hogy lejárathassam a saját anyaszentegyázamat!- hisz tele volt a Ráday Kollégiumi szobám szekrénye is guminőkkel!

Sapienti sat – ennyit arról, hogy Fletó maga hagyta a tüntetőket ötvenhatosdit játszani a Tőzsdepalotánál (MTV székház), mert nem küldött erősítést, illetve direkt hagyta, hogy egy hónappal később az ő jóváhagyása mellett menjen végbe a 2006. október 23. ünneplőinek és „békés tüntetőinek” az egymásra nyomása, szabadítása.

Mózes András és Bánovits Vivianne a film gerincét adó játsszuk el az újságírót, leplezzük le a csúsztató, rendőröket, békés tüntetőket, a hatalomnak mindent és mindenkit kiszolgáltató ősbűnöst, Fletót – aki talán tizenkét éve a gyorshajtás feljelentését se lenne képes érvényteleníteni – az maga a tömény, szirupos giccs, a profin megvágott tempót egyetlen gesztussal tönkretevő. A két főhős sztorija amúgy is mintha az egész film komoly felépítettségét veszélyeztetné azzal, hogy a végén az itt a mellem, ide lőjetek, csak az igaz ügy vezérelte újságíró, Mózes András is képes elárulni saját magát, barátnőjét azzal, hogy beáll Szilvásyékhoz (Bede Fazekas Szabolcs). Így lesz százhúsz percet masszívan zárójelbe tevő a film vége – bocsesz a spoilerezésért, sebaj: a ki tudja milyen békaemberek már minden jegyet megvettek úgyis elővétben,  aztán majd jól nem mennek, és nem veszik fel a jegyet,  a producer már meg is tette a kellő büntetőjogi, ilyenkor szükséges lépéseket, nagyon helyesen! Hisz ebben az országban a művészet autonóm és szabad, mint tudjuk mi mindannyian, ugye.

„A „valóságot” mindig…  rettegett, de mindenesetre még el nem dőlt lehetőségek jövőhorizontja környezi. Ezért mindig olyan, hogy egymást kizáró elvárások ébrednek bennünk, melyek nem teljesülhetnek valamennyien. A jövő eldönthetetlensége teszi lehetővé az elvárásoknak ezt a többletét úgy, hogy a valóság szükségképp elmarad az elvárások mögött. Mármost, ha különleges esetekben előfordul, hogy a valóságban  egy értelem-összefüggés úgy zárul össze és úgy teljesül, hogy az értelemvonalaknak ez az ürességbe végződése elmarad, akkor ez a valóság maga is olyan, mint valami színjáték. S hasonlóképp, aki a valóság egészét zárt értelemkörként tudja látni, melyben minden teljesül, az magának az életnek a komédiájáról és tragédiájáról fog beszélni…”– mondja Gadamer. …és az élet mindazonáltal úgyis Kabaré, haver!- ha eleddig nem sejtettük volna.

Ám mindazonáltal a propaganda, avagy alternatív valóság gyártása veszélyes. Veszélyes, mert sosem tudhatod, hogy milyen hatalmi szándéknak, tettnek fog vagy akar megágyazni… A Puskin Moziban az esti fél hatos vetítés után nem bírtam ki, hogy ne szóljak oda a jegyszedőknek: szégyelljék, hogy ehhez asszisztálnak. Nem is értették. Mondtam, hogy Max Scheler szerint: ember az, aki szégyenkezni tud! – ám ezt már félig kiabálva. Azaz: aki nem képes szégyenkezni, az ritkán ember…

Nagy hiba az, ha a propagandát kinevetjük, és nem tudjuk, akarjuk komolyan venni… Először mindig csak zsidó-, pedofil-, migráns törvények voltak, vannak… Thomas Mann-nal szólva: „Hallgatni, nem tenni semmit, végképp nem tenni semmit: az azt jelenti, hogy belegyezni…!”

Csatádi Gábor