Közép-európai história

Két magyar író egy Mona Lisa nevű hím kaméleont kerget Brünn városában. De mi köze ennek a Szent Koronához? Ez is kiderül Haklik Norbert legújabb regényéből.

Milán, az egykor szép reményű író magánéleti problémái elől a morvaországi Brünnbe (Brno) menekül, ahol rég nem látott barátja, Szapáry Tibor, na meg egy Mona Lisa névre keresztelt hím kaméleon fogadja. A tisztes polgári életet választó Milán és a hímsoviniszta yuppie Tibi valaha mindketten írónak készültek, de aztán más-más módon mindketten feladták álmaikat, Milánból pedig szerető, ámde megunt férj, Tibiből pedig jól menő multis középvezető és szoknyapecér lett. Újbóli találkozásuk azonban kirobbantja őket megszokott életükből, és együtt látnak neki egy áltörténelmi regény, a Madzsari megírásának.

Szapáry estéről estére vezeti be Milánt Brünn és a kiváló cseh sörök rejtelmeibe, egészen addig, míg egy görbe estén Mona Lisának nyoma nem vész. Beindul hát a hajsza az eltűnt, vagy inkább elrabolt kaméleon után, hogy aztán az állaton kívül valami másra, egy valódi közép-európai, XX. századi történetre is rátaláljanak.

A Mona Lisa elrablása írója, Halkik Norbert a 90-es évek közepén indult íróként és újságíróként. Több évig a Magyar Nemzet újságírója és publicistája volt, emellett számos szépirodalmi könyvvel (Mennybemeneteli Iroda és más történetek, Világvége Gömörlúcon – Magyar Kalendárium, Big Székely Só) is jelentkezett. Aztán ahogy regénybeli hőse, Szapáry Tibor, hirtelen otthagyta nemcsak az írást és az újságírást, hanem Magyarországot is, és Csehországba költözött. Sok év hallgatás után, 2017-ben jelent meg Tom Hanks a vizek felett című novelláskötete, majd idén a Kalligramnál a Mona Lisa elrablása című regénye. Eközben rendszeresen publikál a Magyar Hang hetilapban írásokat Csehországról és a cseh sörökről, illetve folyamatosan jelentkezik irodalmi kritikákkal is, melyekből két válogatáskötetet is kiadott az utóbbi években (A ​Tallin–Zágráb–Bukarest tengely, Milyen mély a nyúlodú).

„Tizenöt évvel ezelőtt, a Big Székely Só című regényem megjelenése után választási helyzetbe kerültem” – válaszolja a hosszú évek hallgatását firtató kérdésünkre.

Olyan író legyek-e, aki viszonylag rövid időközönként kihozza az egymásra túlontúl is hasonlító, viszont nagyon jól eladható könyveket, vagy olyasvalaki, aki akkor jelentkezik egy-egy újabb művel, amikor valóban van mit mondania, és azt nem ugyanúgy fogja elmondani, ahogyan az előző könyvében tette. A második opciót választottam. Inkább szólok az olvasóhoz ritkábban, de úgy, hogy annak súlya legyen, mintsem hogy folyamatosan szóval tartsam őket, felületesen, avagy – nem véletlenül tiszta asszonánc – feleslegesen. Azokat a könyveimet akarom megírni, amiket csak én tudok megírni.

A Mona Lisa elrablásában a két jóbarát egy áltörténelmi regényt akar közösen összebarkácsolni, amely a mohácsi csatától indul, hogy aztán egy törökök által elrabolt magyar társaság Montenegró hegyes-sziklás vidékére jusson, ahol kis magyar kolóniát alapítanak Madzsari néven. Az áltörténelmi, mindenhol rejtett összefüggéseket feltáró regények paródiáját is nyújtó történet aztán egyre abszurdabb fordulatokat vesz, sajátos alternatív történelmet mutatva be a Szent Korona és a koronázási ékszerek hányattatott sorsáról.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk siránkozni balsors tépte történelmünk felett, de vajon nekünk tényleg Mohács kell? „Nekem ugyan nem” – mondja kérdésünkre az író.

Csináljunk inkább egy olyan jelent, amilyenre büszkének lehet lenni. Unortodox hozzáállás, tudom, de higgye el a Tisztelt Olvasó: hozzá lehet szokni, hogy nem csak a Dicső Múltról szóló mítoszokról beszélünk akkor, amikor azt próbáljuk elmagyarázni, miért jó nekünk az, hogy mi mi vagyunk. Le kellene számolni azzal a tévképzettel is, hogy amiatt, mert minden hősünk egyúttal mártír is volt az elmúlt fél évezredben, folyamatosan rinyálnunk kell azért, hogy bizonyítsuk, komoly emberek vagyunk. Számoljunk le a végre a panaszkultúrával is!

A regény vége felé egy hosszabb történet ékelődik be egy bizonyos Zsófi néni sorsáról, aki magyarországi zsidóként túlélte a holokausztot, majd kalandos úton Csehszlovákiába vetődött, és egy pozsonyi fiúval való megismerkedésének köszönhetően végül Brünnbe költözött. Zsófi néni történetét részben a magyar származású Agneša Kalinová sorsa ihlette, akinek Hét életem címmel megjelent életútinterjúját a Magvető adta ki magyarul a Tények és tanúk sorozatban 2018-ban, részben pedig Anton Baláž dokumentumregénye, A feledés földje. „Tudja, mi Magyarországon az emberek nagy baja? Mindenki erkölcsi kötelességének érzi, hogy válasszon a Trianon-trauma és a Holokauszt-trauma között. Nos, engem mindkettő kiválasztott magának, úgyhogy sohasem kellett bajlódnom ilyesmivel” – mondja a regénybeli Zsófi néni a két írónak.

A tökéletesség és a harmónia jelképének számító nőalakkal azonos nevű,  elveszett gyíkocskát fellelni próbáló főszereplők a kereséssel párhuzamosan kétségbeesetten próbálják a magyar történelmet valamiféle harmonikus, katartikus egységgé írni, csak hogy a végén kényszerűen paródiába torkolljon próbálkozásuk – hogy aztán éppen a regény jelen idejében, Mona Lisa megtalálásakor felbukkanó nőalak tárjon eléjük egy olyan sorsot, amely alkalmat adott neki arra, hogy valóban teljes egységében, és minden megpróbáltatás dacára talán harmonikusan is tapasztalja meg a huszadik századi magyar történelmet

– mondja Zsófi néni történetéről a regény szerzője.

A magyaroknak a Trianon-trauma és a Holokauszt-trauma között kell választaniuk, de milyen traumák közül választhatnak a csehek? – kérdezzük a Csehországban élő írót. „Közép-Európa népeinek többsége szereti eljátszani, hogy ő olyan, mint a krumpli. Mármint abban az értelemben, hogy a legértékesebb része a föld alatt van. Talán a legerősebb kivétel: a csehek. Egészséges távolságtartással szemlélik önmagukat és önnön történelmüket, sőt, még a jelenkori politikumot is. Ami főképp annak a fényében furcsa, hogy – a mindenbe belenyugvó, semmi ellen sem harcoló csehekről mibennünk élő képpel ellentétben – bőven volna mire büszkének lenniük. A második világháború során egyedül itt történt olyan, hogy a Harmadik Birodalom ide küldött helytartóját, a Cseh-Morva Protektorátus kormányzóját, az SS második emberét, Reinhard Heydrichet sikeresen megmerényelték. Írjuk le itt a nevüket, Magyarországon – legalábbis a regény bemutató turnéja során így tapasztaltam – nemigen ismerik őket: Jan Kubiš cseh és Jozef Gabčík szlovák katonák hajtották végre az akciót. Összevetés végett: Eichmann is elég hosszú időt töltött Budapesten a világháború alatt, tudtommal mégsem jutott eszébe senkinek sem megmerényelni. Sőt. Ennyit a nyámnyila, gyáva, semmiért sem harcoló csehekről, és a kemény tökű, bátor, idegen zabolát nem tűrő magyarokról. Tegyük hozzá, a kiegyensúlyozottság kedvéért: azért vannak itt is csontvázak a szekrényben. Például – hogy haza beszéljek – a Brünni Halálmeneté, amely mindössze egyetlen epizódja volt a másfélmilliónyi németség eltüntetésének, akik közül, hogy finoman fogalmazzak, nem mindenkinek volt abban a szerencsében része, hogy élve érje el az osztrák, vagy a német határt. Főképp a gyerekeknek és az öregeknek nem. A következő regényem talán erről is szól majd” – mondja erről Haklik Norbert.

Bár itthon sokat beszélünk Közép-Európáról, közép-európaiságról, visegrádi négyekről, mi, közép-európai népek nem igazán ismerjük egymást. Haklik Norbert írásai által viszont közelebb merészkedhetünk ehhez az ismerősen is ismeretlen térséghez.

Egyik kedves kollégám és jó barátom, Szántó T. Gábor mondta a minap, hogy én vagyok a legközépeurópaibb kortárs magyar író. Nem tudom, hogy az állítás »leg«-része működik-e, de azt leszámítva otthon érzem magam ebben a mondatban. És ebből a pozícióból valóban van mit újat mondani

– állítja az író, mi pedig kíváncsian várjuk a következő közép-európai históriát.

Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása. Kalligram, Budapest, 2021.

(Címlapkép: Brünn avagy Brno városa. Forrás: Wikipédia)