Megnyerhetetlen csata

...az, amelyiket bár mindig, permanensen vívunk, amelyben heroikusan hadakozunk, de győztest vagy vesztest szinte lehetetlen hirdetni benne. Mert sok minden és mindenki részt vesz ebben a végeérhetetlen csatában, csak épp az objektív tényszerűség, a racionalitás nem. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház magyar társulatának vezetője, Urbán András példa nélküli Trianoni csatát rendezett az Átriumban a társulat improvizációiból. Meghökkentően nyers, ám annál elevenebbül igaz, sokkolni képesen is őszinte megmutatását, groteszk nyersességbe forduló leleplezését egy olyan mondvacsinált, bár valóságosan elvi csatának, amelybe csak belesántulni lehet, megnyerni nem.

Ez a két félidejű előadás-csata az üres színpadon indul, ahol szabadkai és anyaországi színész  egymás melletti székeken ülve beszélget, érvel, vitázik, esik egymásnak. Pont úgy, mintha kocsmai beszélgetés, italozás mellett egy baráti társaság kvaterkázna, esne egymásnak Trianon kapcsán. Minden idealizált megszépítés nélkül, életszerű nyersességben szabadulnak el, csapnak magasba az indulatok, mintha egy falusi kultúrházban lennénk, ahol egy ilyen progresszív megoldással – anyaországi és határon túli magyarokat – szabadítanának egymásra – magyart és magyart. Mire megyünk mi ketten…

Bár egyfelől hosszúnak, repetitívnek hat ez az első „félidős”,  improvizációk alapján született előadásszöveg, olyannak, amelyről azt érezni, hogy egy idő után már sehonnan sehova nem visz, csak egyre inkább srófolva díszíti, hergeli, vadítja az amúgy sem egymásra nyitott vagy egymást azonos félként elfogadó hangulatot. Könnyen ráunni, ez tény. Ám az is igaz, hogy ezek a vitáink, csatáink, főleg az elmúlt harminc évben, már csak ilyenek. Szakasztott effélék.

Urbán Andrásnál a Trianoni csata, ahogy maga a Trianon is,  mi vagyunk. Mi gerjesztjük, éltetjük, tüzeljük, fűtjük, mintha attól félnénk, ha ebben a csatában győztest vagy békét hirdetnének, akkor a létünk vesztené értelmét. És pont ez az, ettől válik ez a csata teljesen irreálissá, hajmeresztően groteszkké és hajmeresztően igazzá, maivá.

Urbán András a képünkbe önti mindazt a teljesen jogos, azonban pont ugyanennyire  irracionálissá torzított, érzelmekkel teljesen átitatott viszonyulásunkat ahhoz, ami ma és a kezdetektől Trianon. És ennél csak egy félelmetesebb, hátborzongatóbb van: mindaz, ami itt görbe tükrű megmutatás,  a mellettünk ülőnek akár halálos sértés, megsemmisülés is lehet. Urbán András Trianoni csatája pont ettől, ezért válik kegyetlenül őszinte és igaz csatává, olyanná, amelyben mindnyájan csak veszíthetünk.

De pont ez a groteszkben megmutatott irracionalitás, és ennek az irracionalitásnak az abszolút végletekig elvitt fékevesztettsége az, ami a legjobb értelemben vett művészet általi megmutatását is adja ennek a csatának. Hisz az, ahogyan Alföldi Róbert díszmagyarba bújt családapává lesz, hátat fordítva az eddigi meleg életének, ahogy a fejlámpa egyetlen, vakítóan fehér fényében a teljesen üres, sötét színpadon érvel, fogadkozik, mentegetőzik, és bizonyítja az „igaz, nemzeti magyarrá” válását, a kutyába is lemenni képes, heteróságát akár a bizottság előtt, a nyílt színen is bemutatni kész hajlandóságával – egyszerre végtelenül abszurd és fokozhatatlanul megalázó.

Alföldi Róbert Apája most ennek a megtébolyult nemzeti öntudatunknak, amelyet mindig valamilyen ideológiával kellett megtámogatni, hogy a kellő szilárdságot, tartást, jól felálló tehetségét elérhesse, ennek lesz az elesettségével, önként vállalt kiszolgáltatottságával olyan felkiáltójele, amelytől szerencsére nehéz szabadulni.

Ezt a nemzeti apaságot csak tovább erősíti, a véresen komoly röhejességig növeli Péterfy Bori Anyája, ahogy rákontrázik odaadásával, alárendeltségével ennek a patriarchális családmodellnek, amelynek a létjogosultságát csak az adja, hogy erről gondoljuk azt, hogy nemzeti, és olyan, amely ősidők óta volt és lesz is. Péterfy Bori végtelenül komolyan játszott groteszkje szinte belénk hasít, élesen, fájóan, hogy egy pillanatra se felejtsük: teljesen irreális az, amit Trianon kapcsán elvárnánk vagy elvárunk mi, magyarok egymástól.

Ennél már csak az brutálisabb, ahogy ennek az újdonsült családnak a gyerekei: Nickeldorf (Búbos Dávid), Szabadka (Fülöp Tímea), Fejér (Kovács Máté), Zólyom (Kucsov Borisz), Ungvár (Mészáros Gábor) és Hargita (Verebes Andrea) mint édes testvérek, avagy az Apa nemzőképességéig örökbefogadottak bánnak egymással. Erős, kíméletlenül erős játékuk – egymással és velünk – olyan leplezetlenséggel beszél erről az öngerjesztett csatáról, amely valódi, tényleges traumák eredője és végkifejlete, hogy sokkol bennünket, amit kár lenne most elspoilerezni.

Ebben a Trianoni csatában sokkolódunk, de ez nagyon is jól van így. Urbán András és a két társulat egészen lassan, már-már szájbarágós, önismétlős módon kezdi ezt a csatát, amelynek  köztünk, magyarok közt se vége, se hossza, azért, hogy esélyünk lehessen ráeszmélni,  egy olyan csatát generálunk és vívunk, amely bármeddig hadakozunk is benne, megnyerhetetlen.

(2022. március 13.)

Csatádi Gábor