„Felborultunk!”

…és mi azt hittük, hogy ezzel valami változás, átalakulás vette kezdetét. Pedig csak annyi történt, hogy mint büdösbogarak, hátunkon fekve, lábainkkal az ég felé kapálózunk kilátástalanul, mint annak előtte… Anton Csehov Ványa bácsiját Kelemen József rendezte Ványa bá-vá a Thália Színház Télikertjében fojtogató reményvesztettség és célját nem találó élni akarás életképtelen keverékeként. Hol könnyünk, hol rekeszizmunk mozdul, és egyre kevésbé találjuk a kiutat Ványa báékkal együtt, pedig igen jó, mondhatatlanul jó lenne arra végre rálelni.

Ványa bá (Görög László) fejét egy napilappal beborítva fekszik, jóízűen horkol, miközben mi helyünket vele szemközt elfoglaljuk a székeinkben. Horkol, miközben ventilátor fújja rá a hűsítő légáramlatot ebben a szecessziós, csupa meghomályosodott üveggel borított télikertnyi nappaliban (díszlet: Bagossy Levente). Ritkán látni ennyire korhűen modern, árnyalt érzékenységében finom, míves kidolgozottságában részletgazdagon épített díszletet, amely oly költőien beszédes, metaforikus leképezése ennek a csehovi létállapotnak, mint most itt Bagossy Leventétől.

Ez az a csupa üveg „verandányi” vidéki otthon, ahol egyszerre fázunk és vagyunk végtelen magányosak. Az ódonság megkopottságától és a porréteg vastagságától nehezen ki- és betekintést engedő kazettás üvegfalazat egyszerre zár be, és sejteti a kitekinteni, a valamin túllátni vágyát. Azt a vágyat, amely egy időben akar szabadjára engedni, hisz olyan mint egy huzatos, cúgos helyet keretként körbeölelő, átlátszó falazat – és pont ezért, ettől foglyul is akar ejteni bennünket.

Itt, ebben és ekként él Görög László Ványa bája a könyveibe temetkező anyjával, Maríjával (Csarnóy Zsuzsanna), lányával, Szónyával (Martos Hanga), öreg cselédjükkel, Marínával (Molnár Piroska) és Tyeléginnel (Bede-Fazekas Szabolcs). Ők és ez a játéktérnyi üvegkazettás  világ oly elválaszthatatlanok, mint almamag az ő magházától: itt csak szépelegni, lassan elcsordogálni, vágyakozva sorvadozni lehet – ám mindez ebben a Bagossy-díszletben oly sóvárgást, ide kötődni akarást növeszt bennünk, hogy észrevétlenül mind Csehov-hősökké szublimálunk.

De persze efféle szublimálódásra nem marad sok időnk, mert betoppan a család rég nem látott, külön bejáratú orvosa, Ásztrov (Szabó Győző), aki oly töményen önti a Marína által kínált kávé és vodka mellé a saját, masszív keserűségét, hogy azt érzed az első pillanatban, hogy egy fából faragott, hamisítatlan, őseredeti Csehov figurát láthatsz hús-vér emberi valójában. Szád tátva marad – megérdemelten és joggal.

Ám Szabó Győző Ásztrovja sajnos nem marad ilyen, mert egyetlen előadás alatt is változik karakterében a kitett és kiteendő felkiáltójelek intenzitása és helye. És ez azt eredményezi, hogy a rendezés karaktereket és azok játékát egymáshoz hangoló, igazító rendszere, holisztikus egésze szükségképpen megbomlik. Ásztrovja inkább egy kiherélt csődör, aki eme kiherélt állapota miatt kesereg, mintsem azért, hogy a lelkében dúló viharokat, jóra vágyását, illetve az erdeje iránt érzett gyermeki ragaszkodást, szenvedélyt nem érti meg Jeléna (Czakó Juli).

Czakó Juli Jelénája, mint izzóan vibráló ciklon  viharzik be ebbe a vidéki életbe férje, Szerebrjakóv tanár úr (Szervét Tibor) oldalán, hogy mind Ványa bá, mind Ásztrov lényét az ujja köré csavarja, holott tudatosan úgy kell neki e két közelében lévő, pincsikutya módjára neki a szépet tevő férfi, mint egy hetes eső avagy mint egy hátán kinövő púp.

Jelénája városi, impozáns, szőke ciklon csitrisen  piros tűsarkúban, rózsaszín nadrágban – Cselényi Nóra szenzációs, jól eltalált jelmezében -, akinek ez az egész vidéki lét olyan idegen, mint tehénen a gatya, és csak az vigasztalná, ha e tájék férfijai mind levizelnék saját bokájukat miatta.

Czakó Juli elhozta Miskolcról a hamisítatlan, méltán ritka kincsnek számító tehetségét – csodálni való. Ez a Jelénája azonban nem csehovi, hanem czakói, ami nem baj, de félrevivő óhatatlanul.

Utánozhatatlan, ahogy Görög László Ványa bája kezében a koszos szürke textil zsebkendőjét gyürmölészve – épp így sajtolva magából ki az évtizedek óta elfojtott, meg nem élt érzéseket – járkál föl-alá, és mint vulkánkitörés előtt álló tűzhányó, próbál nyugalmat magára kényszeríteni: zsebkendőjével akkurátus precízséggel törölgeti az ablakkazetták sarkaiban megülepedett port, az elhomályosodott ablakszemeket.

Ványa bája zsebkendő-szorongatásában ott az egész élet: ha széthajtogatná, kiterítené, talán az élete maga törne, szakadna szét atomjaira…- hát sapkának csomózza sarkainál, és fejére teszi. Oly esszenciális lét- és állapotjelzése annak a múlhatatlan csehovinak, amelytől ez az egykori orvos-író annyira időtlen és eredeti, hogy a mai, a virtualitás arctalansága és kiúttalansága által szétrohasztott létezésünk joggal kiált e csehovi után, mint egy falat kenyér után.

Mert hisz szeparálódtunk mára önmagunktól és egymástól is, mint Szervét Tibor Szerebrjakóvja, aki úgy közlekedik a saját házában, mintha semmi köze sem lenne hozzá – azt sem tudja, nem rögzítette hónapok, évek alatt magában, hogy otthonának ajtaja kifelé vagy befelé nyílik – minek is, hisz ő igazi fényevő, akinek vajmi kevés köze van ahhoz, ami körülveszi. Szervét Tibor ösztönösen vagy szándékosan karikírozza a karakterét, nem lesz ettől autentikus – mégis hiteles és meggyőző Szerebrjakóvja.

Molnár Piroska Marínája viszont, aki egyszerre mozdíthatatlan és időtlen bútordarabja e háznak, úgy jön-megy előttük, közöttük és közöttünk, hogy már mi is Csehov íróasztalánál érezzük magunkat. Molnár Piroska mély szakmai, emberi alázattal közénk hozott Marínája keresetlen egyszerűségében, egyszerűségével fájdalmasan szép, gyönyörű.

Ugyanígy Martos Hanga Szónyája oly gyermeki vágyódással, szolgalelkűségre is kész szerelemmel, szeretettel csüng Ásztrovon, illetve Ványa bán, hogy az is oly szívfacsaróan fájdító, hogy belőle tökéletesen érteni, érezni ezt az eredetileg 1897-ben íródott szöveget, e szöveg levegőjét, lüktetését.

Ha már szöveg: a Hamvai Kornél újra fordítása oly gördülékenyen mai, ám mégis hamisítatlanul Csehov levegőjét árasztó, hogy ehhez csak hosszan, nagyokat és mélyeket bólogatva, helyeselve gratulálni lehet és szabad.

És pontosan így lehet, kell Kelemen József rendezésének is elismeréssel adózni, hisz igen pontos, ihletetten érző Csehov-olvasat született. Az viszont igen sajnálatos, hogy a rendezés talán a színészek iránt adózni szándékozó tisztelet „engedékenysége” okán – ami emberileg igen, ám szakmailag annál kevésbé érthető – ez a nagyon pontos, értő Csehov-olvasat szinte szétesett, „felborult”. Még akkor is, ha ezt és így szerette volna a legkevésbé.

 

Hisz itt pont a felborulás okának, miértjének a rezgésszám átvétele az, amin Csehov világa a mi mai világunkkal együtt áll vagy bukik. A Makai Imre „szép kis rend!”-jét, Hamvai fordította erre a tökéletes, sűrítettségében mindent visszaadni képes „felborultunkra”. És ha érteni, érezni tudjuk ezt a mi nagyon is sajátos „szép kis rendünket”, „felborultunkat”, akkor érdemes volt és lesz elzarándokolnunk a Télikertbe ama végérvényes felborulásunk ellen Ványa bá-t nézni gyakran, azt hiszem.

(2023. március 24)

Csatádi Gábor