„Magam pedig középre állok”

…és hol egymagunk, hol másoktól körbevetten állunk ott, azon a középen…
Vajon tudunk-e, akarunk-e ezzel a középre, középen állásunkkal jól élni? Hárs Anna Szívhang c. kortás drámáját Dicső Dániel rendezte hol lassan, hol igen sebesen folyó élet lüktetéssé a Rózsavölgyi Szalonban arról, hogy mit kezdünk életünk válságaival, életünkön át parazsában izzó szerelmeinkkel. Mert ahogy egy előadásnyi élet, úgy a saját életeink is mindig mélyebbek, elevenebbek, mint ami abból számunkra és mások számára első rátekintésre felfogható…

Egyetlen nappali az egész színház, azaz kettő, hisz a szalonbéli díszletnappali a maga padlizsánlila szófájával, az Új-Zéland nemzeti színeiben virító neonnal megvilágított polcfalával (díszlet: Enyvvári Péter) eggyé olvad, átszublimál az asztalokkal sűrűn berendezett Szalon nézőterébe: azonossá válik vele, otthonos magától érthetőségében komplementerévé. A mi nappalinkban őket nézve magunkat nézzük. A darab szereplőinek élete a mi életünk. Nem lépésről lépésre válik a mi életünkké e díszletnappali, hanem már most, az előadás kezdő pillanatától egy és ugyanaz vele.

Pedig elvileg a három kebelbeli jó barátnő: Abigél (Szulák Andrea, Bori (Györgyi Anna) és Hédi (Sajgál Erika) közül Abigél nappalija, ahol az  olvasókörük havi aktuális találkozóját tartják épp, gyakran ürítve Flaubert Bovarynéja mellé poharukat is. Sajátos én- és kisközösségi terápia ez, ahol a Flaubert Emmájának vidéki élete csak kiindulási alap ahhoz, hogy e három barátnő az itt és mostjáról beszélgessen a röviditalok nyújtotta ellazulás okán.

Hárs Anna szövege pont ilyen cseles: egyik humorrakéta durran a másik után itt, és a látszólag nagyvonalú gálánssággal, bőkezűen osztogatott poénok között jólesően, szinte tét nélkül veszünk el, miközben figyeljük e három barátnőt a nappalink székéről. Zavarba ejtő is egyben ez a szerkesztés: mintha a darab csupán öt-hat jelenet kedvéért íródott volna meg, és ezen öt-hat jelenethez csak „töltelékként” szolgálna minden egyéb történetszál és igen alaposan felépített humorbonbon

– amolyan gombhoz keresünk, írunk egy egész darabot, vesszük a kabátot benyomás ez. Holott elvileg nagyon is tudatosan szerkesztett szöveg ez, amely a szétesésig komolytalanul komoly és komolyan is komolyan vehetetlen.

És ezt a komolyan nem vehetőséget Szulák Andrea Abigélje egész bravúros, könnyeden tehetséges komoly  komolytalansággal képes házigazdaként szinten tartani, vagy épp a szükséges módon fokozni, hogy attól minden pillanatban azt érzed, ebből a „nirvánabálból” semmiképen sem lenne jó ki- és lemaradni. Abigélje a vitalitás nagyasszonya, „boldog”, megingathatatlan független szinglije, aki mégis hagyja, engedi a barátnői által tapasztalt élményektől meggyőzni magát mindarról, aminek korábban pont a szöges ellentétét követte.

Ahogy Sajgál Erika Hédije mindehhez csatlakozik az elvált férje, Laci utáni vágyakozásával, kapcsolattemetésével, az csak még pikánsabbá, „sírva vigadósabbá” formálja tovább ezt a házi olvasókört Gustave Fluabert után szabadon. Sajgál Erika Hédijének minden sóvárgása oly emberien megmosolyogtató, távolabbról nézve talán „szánalmasnak” is ható, hogy ettől még inkább azt érzed: a barátnőd jött át a szomszédból egy újabb kesergő áriára az elvesztett, és már sosem megtalálható magánéleti boldogsága után.

Csak hát Sajgál Erika játéka oly természetesen lélegző, minden tipizálástól mentesen magától érthető, természetes, hogy egy pillanat tört részéig sem fordulhat meg az a fejedben, hogy ez mind te magad lennél. Pedig Hédije maga a lelked „nappalija”, ahol egyszerre vagy elengedett, magadra erőszakoltan összeszedett és minden könnyedtől, keservedtől megválni kész nő és ember.

És ebbe a nappaliba érkezik Epres Attila Andrisa, a harminc éve nem látott, nőcsábászként elkönyvelt, igen egyszerű, egy tömbből faragott, Cselényi Nóra által fekete farmerba, fekete felsőbe öltöztetett „negatív Don Juan”, aki oly elveszetten, hajthatatlan bátortalansággal igyekeznék egykori szerelme, Bori (Györgyi Anna) testi-lelki közelébe férkőzni, mint egy nyughatatlan öleb, akit nem lehet gazdájáról leválasztani. Epres Attila teljesen, az átlagosnál is átlagosabb Andrisát nézve mégis egyszeriben, félreérthetetlenül megérted: a szerelem nem értelmi intelligencia, még csak nem is érzelmi intelligencia függvénye, hanem megmagyarázhatatlan mágnesként működő éltető erő, amely ha igazi, akkor minden félelmet, gátlást, szégyenérzetet, lelki tipródást képes messzemenően át- és felülírni.

Már pedig gátlásból, félelemből és szégyenérzet szülte távolságot tartani akarásból van  bőven, több teherautónyi Györgyi Anna szintén éjfeketébe öltöztetett Borijában, akinek a betoppanó Andris kapcsán újra át kell élnie az egykori, harminc évvel korábbi szakításának, ám azóta is hamu alatt lüktető érzelminek kitörölhetetlen, a mai napig is jelenlévő valóságát. A mellrákjával, korrekciós műtétével megharcoló, megküzdő Bori elrejtőzne a szégyen sallangmentes, sűrű leplében – ám Andris váratlan megjelenése eme elbújásban megállítja.

És Bori Györgyi Anna tolmácsolásában olyan mély, a föld, a lét középpontja felé vezető kutat nyit nekünk, előttünk és közöttünk – hisz az extrudált sós pufikkal teli tál tartalma közénk, ránk repül szerteszét -, hogy megáll bennünk az ütő. Megáll, mert meg kell állnia – hihetetlen!!

Ha azt írom: „megrendítő” – csak klisés jelzőt puffogtatok szalonkritikus módjára. Inkább elhallgatok – a többi néma csend…- mert csak e csendben, miképp a nagypéntekiben, úgy, csak e csendben érhet hozzánk közel, egészen közel Györgyi Anna mindenre a legjobb értelemben az „i”-re pontot ki- és feltenni tudó játéka!

Dicső Dánielnek a Szívhang rendezés kapcsán nagyon nem volt könnyű dolga, hisz egy Bori-Andris kettősért megírt darab megannyi „üresjáratként lötyögő vagy lötyögőnek ható, „plusz” jelenetdömpinggel körbe bélelt anyagából egy markáns, minden szólamában a megfelelő módon szóló előadást kellett hangszerelnie. Olyat, ahol megértjük a dráma helyét, értelmét.

Megértjük, hogy a „dráma”, a „drámázás” nem a színházi eszköztár elengedhetetlen része, amelytől működőképessé lesz egy előadás. Megértjük, hogy a dráma, a jellemnek és cselekvésnek az egymásra, egymásból építkező termése, azaz a dráma a színházon kívül is az életünk alapsejtje és építő köve. Olyan, amelyet megúszva, kikerülve, elkerülve, görcsös igyekezettel a mindennapi érintkezéseinkből kikozmetikázva, magát az életet, az életünket tesszük, tennénk végérvényesen kasztrált eunuchhá.

Dicső Dániel lassan egy évtizedes múltra visszanyúló rendezései, a színészeivel jól kooperálni tudó munkája előtt nem lehet, nem tudok nem fejet hajtani. A „középre állítás” mestere ő, akit érdemes figyelni, mert őt és rendezéseit figyelve megértjük nemcsak Pilinszky Végkifejletét, hanem a magunk életének, a magunk kapcsolatainak „végkifejletét” is. És ez a végkifejlet tulajdonképpen a startvonal maga. Ám mindehhez középre kell állni menthetetlenül.

(2023. március 31.)

Csatádi Gábor