Advent, vagy amit akartok…
december 5., kedd – Rudolf Szonja
Ezen a karácsonyon is a szokott úton ment a kislány, és cipelte magával a megvásárolt kacatot. Csöndes terv ragyogtatta szemét és késztette sietésre lábait. Incselkedő, de hódolatteli pillantást vetett a kő-Madonna felé, mintha azt mondaná: ugye, én is jó vagyok? Ma bezzeg nem vártál.
Majd habozás nélkül munkához látott. Az ösvény túloldalán, ahol az imaoszlop állott, fiatal fenyves kezdődött. Az elől álló fák közül a kislány kiválasztott egyet, melynek csúcsát kinyújtott karral még épp el tudta érni, s a színes papírláncot kifeszítette a vízszintes ágak köré, amelyeken már csillogó gyémánt ékszerként díszelgett a hó. Aztán az ágak végére csöpögtette a gyertyákat, s amint felragyogtak a szentséges éj első csillagai, ugyanakkor a magányos karácsonyfán is kigyúltak a fények. Az volt csak igazán a pompa! A pirosan izzó gyertyák körül megolvadt a hó, s úgy csillogott-villogott, hogy kész öröm volt látni. Kicsi Elisabeth először buzgó fohászt mondott az Istenanya előtt, s a ragyogó fácskára mutatva kiáltott: – Örülsz neki? Aztán kiadósat harapott a mézeskalács szívbe, s teli pofácskával olyan közel állt a csillogó fenyőfához, hogy a ragyogás visszfénye ott lángolt a tiszta szemében.
Mintha az egész, irdatlan erdő vele együtt ünnepelte volna Krisztus születését. A magas, fekete fenyők széles kört alkotva álltak hódolatteljes imádkozókként, s úgy bámultak a még jelentéktelenebb fácskára, ahogy egy csodagyereket néznek az emberek. Még a távoli csillagok is mintha összecsődültek volna a hely fölött, hogy semmit ne veszítsenek a színjátékból, és hogy a jó Istennek és az angyaloknak, és a kicsi Elisabeth drága mamájának elmesélhessék, milyen jóravaló gyermek is ő.
Ám az alkonyati erdei utakon nagy, fekete madarak jöttek, kicsi szökdécselésekkel közeledve. Lehet, hogy éhesek is, gondolta a gyermek, nem érzett félelmet, így a kalácsszívet megosztotta a mohó vendégekkel. Úgy örült, olyan boldog volt, hogy énekelni lett volna kedve, ha tudott volna csak egyetlen, szép, alkalomhoz méltó éneket is.
A gyertyák már szinte tövig égtek, akkor a kicsi boldog szemmel és kékre fagyott kezekkel leült a szentkép lábához. De semmit sem érzett a fagyból. Csodás csend volt körülötte, s ha szemét behunyta, meleg, meghitt szobában, anyja ölében ülve találta magát. Az óra ráérősen, kimérten ketyegett, s a szél a sustorgó kéménybe. Anyja gyengéden és szeretetteljesen simogatta meg a haját, s a piros, puha ajkaival homlokon csókolta. És a mama oly szép volt, oly szép, mint Andersen meséjében a tündér, és dús özönű hajában különös koronát viselt.
És oly jó volt ránézni…
Így eset, hogy szegény kis Elisabeth-nek szebb karácsonya volt, mint a csillogó szobák tehetős, gazdag gyerekeinek.
Nagyon boldog volt. S ez a boldogság ragyogott arcán, ahogy ott aludt, a Madonna-oszlop lábánál. Kezei erősen és hűségesen kulcsolódtak össze, s a szoborról fekete árnyék vetült rá, mintha a kegyes égi anya borította volna fölé védelmező fátylát.
A fácska még egyszer felragyogott fokozatosan kihunyó pompájában, aztán lassan és ünnepélyesen hullani kezdett a hó, mintha valamennyi alálebegne a földre.
Ezen a késő karácsonyestén két árva gyermek ment át az erdőn a városból a falu felé. Ők mesélték elfúló hangon, csillogó szemekkel a falubeli papnak: – Láttuk a Jézuskát az erdő közepén. Egy csodásan ragyogó fácska mellett feküdt, és aludt. És a Jézuska olyan szép volt, olyan szép…
Rainer Maria Rilke: Jézuska
